(Jakubovich Zoltán), Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Tisztelr Főszerkesztő Úr!

A Beszélőben 1994. május 26-án megjelent egy riport intézetünkről „Szolgák és szolgálók Ipolytölgyesen” címmel, amelyet Zádori Zsolt írt. Mint az intézet igazgatója meglepetten vettem tudomásul, hogy az objektív tájékoztatást teljesen mellőzve íródott riportban a pontatlan és valótlan állítások a homályos fogalmazással együtt igyekeztek az újságíró által is elismerten jól működő ismert katolikus intézmény hétéves működése köré a bizonytalanság magvát hinteni. Érdekes módon egy 1990-es eseményt próbált elemezni, amely az akkori politikai hangulatnak megfelelően (új politikai pártok alakulása, parlamenti demokrácia…) – néhány szakképzetlen gondozó hangulatkeltése folytán – a már akkor is jól működő egészségügyi gyermekotthonunkban a rend helyett a káosz, és az általuk oly sokszor említett demokrácia helyett az anarchia uralkodjék. Mint azóta tudjuk, nemcsak az anarchiát vélik sokan demokráciának, de a sajtószabadságot sem arra használják fel, hogy objektíven tájékoztassák az olvasókat. A Beszélő tisztes tájékoztatását most sem vonom kétségbe. Ám nem hagyhatom szó nélkül Zádori Zsoltnak az ipolytölgyesi intézetről szóló szenzációhajhász írását, amelyben az újságírói etika szabályait felrúgva egyetlen sértett ember (az intézet egyik korábbi alkalmazottja) állításaira alapozva, téves információkat, pontatlanságokat hozott nyilvánosságra, rontva intézetünk hitelét és félrevezetve ezzel az olvasókat.

Ami Zádori úr minősíthetetlen felkészültségét és az újságírói etikát illeti, bizonyítható tények és dokumentumok alapján a következő válaszokat adom állításaira:

1. Zádori úr hiányos ismereteiről tanúskodik az az állítás, mely szerint „igen ritka az ilyen típusú állami intézmény is, de egyháziként ez az egyetlen”.

Magyarországon 29 önkormányzati, felekezeti és egy minisztériumi hasonló kategóriába sorolható intézmény működik.

2. Bár alábbi sorai: „Szerencsés volt az otthon szakemberekkel való ellátottsága is. Az országos átlagnál több pedagógust alkalmaztak: míg másutt 170 gyermek jut egyre, addig itt az időközben 110-120-ra nőtt gondozotti létszámmal egy bizonyos időszakban hatan foglalkoztak. Pénzügyi szakember sem hiányzott, az Ipolytölgyesre költöző Élet Kenyere Közösség egyik tagja közgazdász volt” – dicsérőek az intézményre nézve, mégis pontatlanok:

Az Élet Kenyere Közösség közgazdásza 1990. május 30-ig dolgozott beosztásában, abban az időben csak egy gyógypedagógus volt. 1992 szeptemberétől volt öt gyógypedagógus intézetünkben – hat sohasem volt.

3. „Valójában azonban az idővel nagykorúsodott otthon egyetlen dolgozója sem tudta pontosan, mi az ő dolga, ki a közvetlen főnöke, hogyan oszlanak meg a vezetésen belüli hatáskörök.”

Úgy hiszem, nincsen olyan intézmény, amely ilyen állítások ellenére a szülők, a fenntartó szerv (Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat) és a felügyelő állami szerv megelégedésére végezze feladatát.

4. „Még kellemetlenebbnek tűnt, hogy apró ügyekben sem volt szabadságuk a dolgozóknak (pl. kötszerigénylés, hosszabb séta).”

Ahol középsúlyos és súlyos, halmozottan sérült értelmi fogyatékosokat gondoznak, akiknek 50%-a epilepsziás, a gyermekek sétáltatása nem gondozói szabadságjogoktól függ, hanem a gyermekek egészségi állapotától, nem szólva arról, hogy az ügyeletes főnővérnek mindig kell tudnia, hogy hol vannak a gondozottak.

5. „Jellemzően alakult a vezetés és az Élet Kenyere Közösségének viszonya. Ez a Franciaországból indított reformmozgalom a nyolcvanas évek végén lehetőséget kapott, hogy Magyarországon, épp Ipolytölgyesen működni kezdjen. A hatfős, krisztusi szegénységben élő koedukált közösségnek és befogadottjaiknak (fogyatékosok) azt ígérték, hogy külön házat és munkát kapnak az otthontól.”

A közösség részére vette meg a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat Központja a volt iskolaépületet, és igényeik szerint át is alakította azt. Az állítással ellentétben a közösségnek nem voltak fogyatékos befogadottjai.

6. „Ez annál is inkább szükséges, mert a korábbi időszakkal ellentétben az egyház köteles számot adni pénzei mozgásáról, és a pontosabb nyilvántartás a pazarlást is csökkentheti. Igaz, ma az adományok teszik ki az intézet költségvetésének nagy részét, de épp az adományozókkal szembeni tisztelet is megköveteli a szigorúbb könyvelést.”

Mint ismeretes, a „korábbi időszakban is” az egyetlen anyagi forrást, amelyből az egyházak kaptak, az ÁEH szigorúan ellenőrizte. Az adományok nem képezik részét a költségvetésnek. A költségvetés 47%-a a normatív támogatás, 10% a térítési díjak, és 43%-ot a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat (a fenntartó szerv) biztosít. Ezzel szemben a beérkezett adományok a költségvetéssel arányba állítva 2-2,5%-ot jelentenek. Az adományok intézetünkbe az alapítványokon keresztül érkeznek, ahol pontosan dokumentálják azokat, az intézetünkbe érkezésről szintén pontos dokumentációt vezetnek.

7. „Nem meglepő, hogy ezek után a közgazdászt állásából felmentették, majd mivel hozzáértéséről, rátermettségéről már számot adott, a gyerekekhez helyezték – mosogatónak… Ez az eset – s számos más – azt bizonyította, dolgozói érdekképviseletre van szükség.”

Ilyen állás (mosogató) nincs, és nem is volt az intézetben. Az említett közgazdász megfelelő írásbeli indoklással lett áthelyezve más munkakörbe, miután munkáját nem megfelelően látta el.

„A meglehetősen feszült hangú ipolytölgyesi diskurzuson, ahol a szeretetszolgálat feje, Ottó atya is – korábbi szokásával ellentétben – részt vett…”

Ottó atya rendszeresen részt vett előtte és utána is minden megbeszélésen, amely intézetünk ügyeit érintette.

9. „A triumvirátus által készített alapszabály-tervezet (lényegében egy szervezeti és működési szabályzat) nyílt és kemény elutasításba ütközött.”

Az intézet szervezeti és működési szabályzata az egészségügyi gyermekotthonokra vonatkozó rendeletek alapján az EGYOMI ajánlására készült el. Ez nem lehet szakképzetlen gondozók népszavazási kérdése. Az említett alapszabály-tervezet még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető így.

10. „Ezek után az eddig sem lassú fluktuáció felgyorsult, egyre többen hagyták ott az otthont.”

Fluktuáció, amely a fizikailag és szellemileg kimerítő munkának a következménye, mindig is volt – nem szólva azokról, akik a továbbtanulás miatt, szülési szabadság miatt mentek el.

11. A szerző azon állítása, hogy „a gazdaságban három év alatt négy munkahelyen 23-an fordultak meg” – nem igaz!

12. „Aggasztónak tűnik a gyógypedagógusok számának csökkenése, különösen annak fényében, hogy a főiskolán – úgy hírlik – csökken az otthon presztízse, és továbbra sem esnek a közalkalmazotti törvény hatálya alá.”

Az, hogy nem esünk a Közalkalmazotti Törvény hatálya alá, valóban érzékenyen érint bennünket. Ez nem a mi hibánk. Ezt a törvényhozásnak kell rendeznie, megfelelő anyagi vonzatával együtt. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola érdekes módon nemcsak hallgatókat küld szakmai gyakorlatra, továbbképzéseket is tart intézetünkben, emellett nem ritka a szervezett gyógypedagógus-látogatás más városokból, intézetekből. A Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete Országos Szakmai Konferenciája intézetünkből minden évben hív előadót, az idén a főiskola javaslatára két előadót hívtak meg.

13. „Végre 10 hónapja orvosigazgatója van az intézménynek (erre már jó ideje törvény kötelezte őket).”

Az intézetnek előttem is volt orvosigazgatója, a törvény csak a 100 főt meghaladó gyermekotthonoknál írja elő. Talán csak a cikket megíró újságíró nem tudja ezt, és azt sem, hogy intézetünk 1992-ig 80 gyermeket látott el.

14. „Egyre nagyobb a helyi munkaerő aránya, ami önmagában lehetne kedvező is, hisz nagyobb az esély ottmaradásukra. Többen vélik azonban úgy, hogy a munkanélküliségtől való félelem a vezetőkhöz való lojalitást és nem a gondozottak iránt táplált elkötelezettséget erősítheti.”

Az újságíró félelme alaptalan, hiszen őszerinte sem foglalkoznak sehol az országban ilyen intenzíven, ennyi szeretettel a gyermekekkel. Adós a válasszal, kik azok, akik „úgy vélik” – ez esetleg a jövőben nem így lesz?

15. „Nekik eleinte nyugtató szavakban, bibliai citátumokban, később feddésben, fegyelmikben volt részük.”

Az intézet fennállása óta fegyelmit senki nem kapott.

A felsorolt idézetek cáfolatát, válaszát Zádori úr megkaphatta volna május 17-én is, amikor intézetünkben járt. Erről sajnos nem is esett szó. Viszont megtakaríthatta volna a Beszélőnek az útiköltség-térítést, hiszen mint a leírtakból kiderült, ezt a riportot nélkülünk is megírta.

Kérem most, hogy Ön is tudomást szerzett álláspontomról, haladéktalanul jelentesse meg levelemet, mely korrigálja a megjelentetett riportot, és azt is remélem, ezek után a Beszélő szerkesztősége jobban odafigyel majd, hogy helyesen értelmezzék munkatársaik az újságírói etikát és sajtószabadságot.

Jakubovich Zoltán

(orvosigazgató)

Tisztelt Orvosigazgató Úr!

Mindig öröm, ha egy a lapunkban megjelent cikkhez valamiféle reflexió – pontosítás, cáfolat, kritika – érkezik. Engedje meg, hogy a főszerkesztő úrhoz címzett levelére én válaszoljak. Két okból. Az első, hogy a riportom megjelenése óta más a főszerkesztőnk. A másik, hogy a cikket én írtam.

Röviden az ön kifogásairól:

Bevezető rész. Szenzációhajhász írásom nem egyetlen sértett ember állításai alapján készült. Három, különböző okokból és időben az intézettől megvált dolgozóval, valamint két – diákként a gyermekotthonban nyaranta kisegítő – önkéntessel beszéltem. Emellett élvezhettem az intézet vendégszeretetét, amit ezúton is köszönök.

1. pont. Nem vitatom állítását. Mégis úgy gondolom, hogy rendkívül speciális a gondozotti körük – a gyógypedagógiai iskolahálózatból kirekedt, súlyosan fogyatékos gyermekekkel foglalkoznak. Erre egyébként – nem kis büszkeséggel – a május 14-i találkozásunkkor az intézetvezető főnővér is utalt. (Nem kukacoskodásként, de látom, hogy ön precíz ember: az önkormányzatok nem azonosak az állammal.)

2. pont. Ez azonban nem változtat azon, hogy valóban szerencsés volt a szakemberekkel való ellátottság. Hat gyógypedagógus valóban sohasem dolgozott egyszerre. Igaza van, hibás információt közöltem. Csak öt és egy tanítói diplomás.

3. pont. Van.

4. pont. Ez év márciusában Ön tiltatott le egy, a főnővér által engedélyezett és a gyerekek által várt sétát. Egy sérült sarkú gondozott sebét pedig, miután nem kapott kötszert, a gondozója a saját szobájában látta el.

5. pont. Az átalakítás jóval az ígért határidő után történt és – tudomásom szerint – nem az igények szerint. Voltak fogyatékos befogadottjaik.

6. pont. A 43%-os fenntartói támogatás is az adományokból, döntően a Szent Erzsébet-i perselypénzből áll. Ezt szintén az intézetvezető főnővértől hallottam, ezenközben Ön sűrűn bólogatott. A „korábbi időszakban” az is előfordult, a szigorú ellenőrzés ellenére, hogy a prémium borítékban került a karácsonyfa alá. Vagy hogy egy, közvetlenül a gyerekek segélyezésére szánt, adományt építkezésre használtak.

7. pont. Valóban, itt pontatlanságom nem menthető. Azóta megtudtam, az ipolytölgyesi terminológiában a mosogatót konyhásnak nevezik.

8. pont. Hogy mennyire vett részt? Idézet Ottó atya 1990. december 20-i leveléből: „…régi vágyam teljesítése következik. Hogy t.i. havonta egyszer, egy pénteki (tanítási) napon egy órára én is igénybe vegyem az otthon dolgozóinak figyelmét. (…) magam is vallom: csak arra nem jut idő, ami nem fontos. (…) Én mindenkivel akarok találkozni, hogy lehetőség nyíljon a folyamatos párbeszédre.” Ez a mai napig ígéret.

9. pont. Másodszor kerül elő a szakképzetlenség. A három lázadó egyike ekkor szakképzett ápoló, a gyógypedagógiai főiskola harmadéves hallgatója. Én nem írtam, hogy jó dolog ebben a kérdésben a népszavazás.

10. pont. Az iram felgyorsult. Különös módon igaz ez (bár összefüggést nem látok) az Ön intézménybe kerülése óta eltelt időszakban. Tudomásom szerint, a maradék két gyógypedagógus és egy főiskolás is elhagyja önöket ősszel.

11. pont. Az adat lehet, hogy nem pontos, de arányaiban valós.

13. pont. Tudtam. És csak örömömet akartam kifejezni, hogy végre – két a már a próbaidőben elküldött orvosigazgató után – Ön a helyén maradt. Ez csak nem baj? De ha kívánja, nem örülök.

15. pont. Csak szankcionált írásbeli megrovás. A dolgozók közötti bizonytalanság fenntartásának a legjobb módja, hogy a jó hírnév csorbítatlanságára és az emberi méltóság megőrzésére hivatkozva, nem volt még nyilvános fegyelmi tárgyalás.

Végezetül, semmiképp sem akartam a „bizonytalanság magvát hinteni”. De szándékom ellenére az orvosigazgató úr egyik mondatában tetten érhető a tétovaság csírája. (L. az Ön levele bevezetőjének dőlten szedett részét.)

Köszönöm, hogy a sokszor félt nyilvánosságot igénybe véve kívánta pontosabbá tenni az intézetéről kialakult képet. De mivel cikkem érdemi állításainak helytelenségéről sajnos nem sikerült meggyőznie, azokat fenntartom.

Üdvözlettel:


Zádori Zsolt

• Visszabeszélő