[1]
Nem lett éppen szélsőjobboldali ünnep március 15-éből, de azért épp elég neo- és paleonyilas grasszált az utcán a nemzeti ünnepen. Mondhatjuk: így jó ez, hogy nyíltan megmutatkozhatnak. Legalább tudjuk, hogy vannak. Egyébként is, a demokráciában el kell tűrni a máskéntgondolkodókat.
Ez eddig rendben is van, nem rendőrért kiáltok. Ami nincs rendben, az az, hogy még máskéntgondolkodóknak sem kell érezniük magukat, hogy nyilasnak lenni lassan kisebb társadalmi kockázattal jár, mint polgárpukkasztó verset írni. Az nincs rendben, hogy a hőbörgő fasisztoid kisebbség a kormánypártok, a „keresztény nemzeti oldal” részének, sőt élcsapatának érezheti magát.
Nem teljes joggal, természetesen. Hiszen kormánytényezők már számtalanszor kijelentették és leszögezték, félreérthetetlenül elhatárolták magukat, és határozottan visszautasították… De nem is alaptalanul. Hiszen az a politikai légkör, amelyben az ordas eszmék burjánzani képesek, nem alakulhatott volna ki a hatalmon lévők és véleményformáló kulcspozíciókba helyezett ideológiai szövetségeseik bátorítása, tevőleges hozzájárulása nélkül.
A rendszerváltás után nem jött létre a demokraták véd- és dacszövetsége, nem alakult meg egy olyan szellemi-erkölcsi nagykoalíció, amely konszenzust teremthetett volna abban a kérdésben, hogy hol húzódik a decens, képviselhető, szalonképes eszmék halmazának határvonala. Ennek következménye, hogy ma a politikai spektrum közepén húzódik áthidalhatatlannak tűnő árok, de az eszelős szélsőjobb és a kormánypártok „tiszteletre méltó konzervativizmusa” között mezsgye sincs: a jobbközéptől a „mérsékelt” nyilasokig hangulati, tematikai kontinuum van.
Lehet, hogy a helyzet ilyetén alakulásáért az SZDSZ-t és általában a liberális értelmiségi elitet is terheli némi felelősség. Lehet, hogy nem volt taktikus mindig mindenen akkora hangerővel felháborodni. De perverz logikára vallana ezt a „nemzeti oldal” mentségére felhozni. Ugyanarra, mint a nyugati baloldal hajdani érve vallott: Brezsnyev csak azért tiporja lábbal az emberi jogokat, mert a nyugati vezércikkek azt követelik tőle, hogy ne tiporja.
Nem állítom, hogy a „nemzeti oldal” puszta aljasságból és teljesen szándékosan hozta létre a mostani helyzetet. Ami van, az védhető és védhetetlen politikai döntések, érthető és érthetetlen melléfogások és félreértések szándékolatlan következménye is. A szalonképtelen nézetektől való elhatárolódás megtagadása, a szalámitaktikáról való esztelen hablatyolás például egyfelől nyilvánvalóan a „nemzetellenes erőkkel” szembeni paranoid bizalmatlanság tünete, s mint ilyen beszédes és árulkodó jel. Másfelől viszont a demokrácia természetéről alkotott – szelíden fogalmazva: nem egészen helytálló – feltevés eredménye, amely téves feltevés azokban az élményekben gyökeredzik, amelyeket a Kádár-rendszer szétrohadási folyamata nyújtott. Ha már azzal is közelebb kerültünk a demokráciához, hogy Kafkát nemcsak olvasni, de dicsérni is szabad volt, miért ne lenne demokratikus vívmány, hogy már a „zsidókérdést” is fel lehet vetni? Miért ne lehetne a „zsidókérdéssel” kapcsolatban téves nézeteket hangoztatni? Egyáltalán honnan veszi a bátorságot a másik oldal, hogy bármit is ex cathedra tévesnek minősítsen?
De a hatalomra jutott „keresztény-nemzeti” oldal azért akarta is azt a szellemi-politikai légkört, amely – és ez előre látható volt – kedvez az ideológiai mérges gombáknak. Akarta a „beszédolló” (Petri György) jobb felé nyitását. Részben taktikai megfontolásból: hogy lehet valaki úgy a centrumban, hogy tőle jobbra nincs senki? Részben abból a mély meggyőződésből, hogy a magyar értelmiségi elit reménytelenül balra húz – ami meglehetősen plauzibilis megfigyelés –, és ezt kormányzati feladat ellensúlyozni – ami rendkívül problematikus feltevés. De az igazi tragédiát az okozta, hogy a „keresztény-nemzeti” oldal sok ideológusa nem elégedett meg azzal, hogy azokat a – valódi vagy vélt – mentalitásbeli torzulásokat ostorozza, amelyeket negyven év szocializmus okozott, hanem magyaros virtussal szembefordult a liberális demokrácia egész hagyományával. Értékmentés helyett premodern szemforgatással és posztmodern dühvel értékrombolásba kezdett. Ezzel a „keresztény-nemzeti” tábor megfosztotta magát annak lehetőségétől, hogy azzá váljék, amivé állítólag szeretne: modern, civilizált konzervatív áramlattá. Egyúttal pedig megnyitotta a zsilipet mindenféle politikai obskurantizmus előtt: neki nem maradtak érvei a szélsőjobboldali devianciával szemben, hiszen ha minden újraértékelendő, miért pont Szálasi tevékenységét ne lehetne újra górcső alá venni – immáron valóban magyar szempontból. A másik oldal érvei pedig nem csupán a másik oldal érvei, hanem mérgezett forrásból is táplálkoznak. Mércének marad annyi, hogy ki szereti jobban a hazát.
Ezek után csoda, hogy ilyen kevesen választják a nyilas life style-t. Optimizmusra azért semmi ok: a „keresztény-nemzeti” ideológiai garázdálkodás tovább gyengítette az egyébként sem robusztus egészségnek örvendő magyar demokratikus politikai kultúrát.