Német–francia perpatvar
A franciák és a németek egyre inkább kezdenek egymás idegeire menni. A múlt héten példátlan dolog történt: a német külügyminisztériumba citálták Franciaország bonni nagykövetét, és rávették, hogy határolja el magát egy újságírókkal folytatott háttérbeszélgetés során elejtett szavaitól. Ez megtörtént, de nem tette azokat a szavakat kimondatlanná, amelyek nemcsak a nagykövet, hanem főnökei véleményét is tükrözik.
A franciákat bosszantja Kinkel külügyminiszter „dinamizmusa”, és aggasztja az általa vezetett német külpolitika stílusa és iránya. Az a tény, hogy Kinkel néha elefántként viselkedik a diplomáciai porcelánboltban, számukra annak is jele, hogy újabban a németek túlságosan is tudják, hogy mit akarnak. Lehet, hogy Kinkel szokatlan diplomáciai stílusa hozzájárult az északi országok Európai Unióhoz való csatlakozásáról folytatott minapi tárgyalások sikeres befejezéséhez, de honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy sértegessen, fenyegessen és káromkodjék? S mit jelent a németek afölötti öröme, hogy az északi országok csatlakozása után egyensúlyba kerül az eddig dél felé billenő Európai Unió?
A németeket viszont az hozza ki a sodrukból, hogy a franciák szerénységet várnak el tőlük, és rögtön túlzottan általánosító következtetéseket vonnak le (mint a francia nagykövet, aki szerint „túl sok a bizonytalanság Németország ambícióit illetően egy megnagyobbodott Európában”), ha ez az „idejétmúlt és indokolatlan” elvárás nem teljesül.
Egyre gyakrabban adódnak olyan ügyek, amelyek feszültséget okoznak a német–francia viszonyban. Tavaly a GATT-tárgyalásokkal, a valutapolitikával és Boszniával kapcsolatos nézeteltéréseket kellett a német–francia barátságnak átvészelnie, és most is kezelni kell irritáló tényezőket a nagykövetügy mellett is. Így például a franciák további garanciákat szeretnének arra vonatkozóan kapni, hogy az Európa Parlament Strasbourgban marad. Ezek kierőszakolása végett obstrukciót folytatnak az Európa Parlamentben, és többek között megakadályozzák, hogy a németek megkapják azt a tizennyolc képviselői helyet, ami a keletnémet tartományok miatt járna.
S aztán ott van a történelem, melynek kútja mélységes-mély. Kohl szerette volna, ha meghívják a normandiai partraszállás ötvenedik évfordulóját ünneplő megemlékezésekre. A franciák – félve háborús veteránjaik felháborodásától és tekintettel egynémely hajdani szövetségesük kedvetlenségére – vonakodnak ezt megtenni. Válaszul Kohl elutasította azt az amerikai, brit és francia kérést, hogy a szövetséges csapatok végleges távozását Berlinből katonai parádéval tegyék emlékezetessé. Ehelyett német fáklyás felvonulás lesz.
Bár ezek a feszültségek nagyon is valódiak (és jelentőséggel bírnak az EU többi tagállama számára is, hogy az EU-ba törekvő visegrádi országokról ne is beszéljünk), igen kevéssé valószínű, hogy létében fogják fenyegetni a francia–német együttműködést. De azt azért nem lehet kizárni, hogy 1995. május 8-ig, a második világháborús megemlékezések utolsó napjáig a német–francia viszonyon hűvös – időnként zord – szelek söpörnek végig.
NL
Kormányváltás – stílusváltás
Az új szlovákiai kormány létezésének rövid néhány napja alatt több teljesen szokatlan dolgot produkált. Az első meglepetés az volt, hogy az öt politikai csoportot képviselő kabinet (melynek ráadásul figyelembe kell vennie a két magyar parlamenti párt véleményét is) két nap alatt létrejött, újabb öt nap alatt kinevezte az államtitkárait, hétfőn pedig megszületett az írásos koalíciós szerződés is. Szlovákiában szokatlan jelenségnek számít, hogy a kormányalakítást nem kísérte egyetlen botrány sem, s amire 1992 óta nem volt példa: a kabinet teljes, vagyis nem hiányzik egyetlen miniszter sem. Ez azt jelzi, hogy az új szlovák kormány tagjai más politikai stílust fognak képviselni: a konfrontáció helyett a kooperáció lesz az „uralkodó áramlat”.
A hétfőn aláírt koalíciós szerződéshez csatlakozott a két magyar parlamenti párt is, sőt a kabinetnek kis híján magyar tagja is lett. A jelenlegi koalíciós pártok ugyanis felajánlották az Együttélés képviselőjének, Harna Istvánnak (ő a parlament költségvetési bizottsága alelnöke) a pénzügyminiszteri posztot, melyet azonban a magyar koalíció képviselői nem fogadtak el. Ennek ellenére a kormány kötelezte magát az ÉT kisebbségvédelmi ajánlásainak teljesítésére, folyamatosan konzultál a nemzetiségi kultúrával és művelődéssel összefüggő kérdésekről stb.
A Moravcík-kormány külpolitikája a jelek szerint kiemelt helyen kezeli a Magyarországgal fennálló viszonyt: ezt támasztják alá az új külügyminiszter nyilatkozatait is. Eduard Kukan (korábban Csehszlovákia, később Szlovákia ENSZ-nagykövete) hangsúlyozta, hogy országa több bizalomerősítő lépésre készül, bár felhívta a figyelmet arra is, hogy mindkét ország választásokra készül, ami erősen behatárolja a lehetőségeket. Az új kabinet épp Magyarországon járt először hivatalos úton: Pavol Kanis védelmi miniszter látogatott el, alig egy héttel kinevezése után.
A szlovákiai kormány mozgásterét azonban behatárolja az a tény, hogy a múlt héten a parlament egyhangúlag úgy döntött: Szlovákiában szeptemberben előrehozott választások lesznek. Meglepetést volt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt szavazása, hiszen ők korábban úgy nyilatkoztak, hogy ellenzékbe vonulásuk után nem fogják támogatni a szeptemberi időpontot. Magatartásukat azonban megváltoztatta, hogy kudarcba fulladt az az általuk kezdeményezett aláírásgyűjtés, melynek célja népszavazás kiírása volt az 1992-es parlamenti erőviszonyok visszaállítására. A köztársasági elnöki iroda ugyanis az aláírások ellenőrzése során kiderítette, hogy több aláírási ív nem tartalmazza a törvény által előírt adatokat, így az eredetileg összegyűjtött 450 ezer aláírásból csak 230 ezret ismertek el érvényesnek. Az államfő így semlegesítette Meciar utolsó kormányzati tromfját, arra kényszerítve az ellenzéket, hogy megszavazza a szeptemberi időpontot. A jelenlegi kabinet az eddigi nyilatkozatok alapján arra törekszik, hogy visszafordíthatatlanná tegye a privatizációs folyamatot: ezzel meggátolhatja, hogy az ősszel esetleg újra visszatérő Meciar folytassa a kliensrendszerre alapuló dél-amerikai típusú gazdasági-politikai szerkezet kiépítését. Ennek érdekében a privatizációs miniszter rekordgyorsasággal el kívánja indítani a vagyonjegyes privatizáció második hullámát, ezzel magánkézbe juttatva az állami vagyon jelentős részét.
(Gyurovszky)
Nyílt szavazás – titkos végeredmény?
Se az orosz, se a világsajtó nem veri félre a harangot, pedig a december 12-i oroszországi választások hivatalos eredményeit mind a mai napig nem tették közzé. A hivatalos közlemény, melyet 1993. december 28-án adott ki a Központi Választási Bizottság (KVB), csupán annyit tartalmazott, hogy az Állami Duma-választás mind a szövetségi (országos) listán, mind pedig a 219 egymandátumos választási körzetben érvényes volt (a Szövetségi Tanács képviselőiről nem esett szó). Kilátásba helyezte ugyan azt is, hogy a részletes és összesített eredményeket később közreadja a sajtó – az elnök rendelete szerint ezt a választás utáni 10-30. nap között kötelező lenne megtenni, de mint kiderült, a választási eredményeket titkosították. Kronyid Ljubarszkij (az egykor nagy tekintélyű szamizdat-, majd müncheni emigráns-folyóirat, a Sztrana i Mir főszerkesztője) a Novoje Vremja ez évi 7. számában közzétett elemzésében vállalkozott a példátlan botrány körülményeinek feltárására, ám – állítja – a „hivatalos és teljes leleplezés” senkinek nem áll érdekében: Jelcin és apparátusa hatalmának megőrzése érdekében aligha vállalkozik rá (hisz épp a hatalommegőrzés volt a tét), a reformdemokraták pedig túlságosan beleélték magukat a (talán vélt) vereségbe. A „teljes leleplezéshez” ráadásul először azt az abszurd tényt kellene beismerni, amit Jelcin legfőképpen leplezni akar: olyan választási rendszer alapján választott Oroszország, amely nem létezett. A polgárok egyik kezükkel még arról az alkotmányról szavaztak, amely – elfogadás esetén – bevezeti a kétkamarás parlamenti rendszert, másik kezükkel pedig már a képviselőket is meg kellett választaniuk. De ez még semmi.
A történet ott kezdődik, hogy októberben eltörölték a régi szovjet szavazatszámlálási szisztémát is. A választási jegyzőkönyvek eddig az egyes adminisztratív szintekről piramisszerűen egymásra épülve jutottak el a csúcsra a KVB-hez, ahol már a 88 (89) legnagyobb regionális egység adatait kellett összesíteni. Ezt állítólag maga az elnök végezte el golyós számológépét csattogtatva. Most viszont minden szavazókörzetből rögtön a körzeti bizottságokhoz futottak be a jegyzőkönyvek: mindegyikhez legalább 3000. Az összesítés emberfeletti munkáját a helyi tanácsok által szervezett ún. „munkacsoportokra” bízták: a hivatalos bizottságok mindössze „betekinthettek” az eredményekbe. Ugyanez a „szisztéma” ismétlődött fönt: a 95 000 körzet 95 000 jegyzőkönyvének értékelésére a KVB mellé ún. „munkaapparátusokat” rendeltek. Ennek tagjai pedig nem mások lettek, mint a szeptemberben szétkergetett Legfelsőbb Tanács – Haszbulatov személyes felügyelete alatt álló – szervezőirodájának munkatársai. A reformdemokraták vérmes ellenfelei.
Amikor a választás éjszakáján beérkeztek az első jegyzőkönyvek, kiderült, hogy minden 5-6. hibás, hiányosan van kitöltve: ezeket vissza kellett volna küldeni a körzetekbe, de erre nem volt idő. Ezért aztán az előzetes eredményeket tekintették véglegesnek, majd minden további adatot titkosították, még a Központi Választási Bizottság tagjai elől is. Csak az említett „munkaapparátus” férhetett hozzá, s Rjabov elnök.
A Duma meg csak alakult, formálódott. Az Oroszország Választása blokk ébredt föl elsőnek, követelve a mandátumvizsgáló bizottságtól (elnök: Szevasztyjanov kommunista űrhajós) az adatok nyilvánosságra hozatalát: mindhiába. Akárcsak az alkotmányra vonatkozó népszavazás eredményéét.
Az utólagos igazolásra vajmi kevés az esély, ám sokszor a puszta szembeállítás is elég: Murmanszkban az egymandátumos körzetben magabiztosan győzött Andrej Kozirjev (Oroszország Választása blokk), míg a listán magasan Zsirinovszkij pártja nyert. A napisajtóban megjelent elszórt utalások szerint „föntről” szivárogtak le a szavazócédula-hamisításra vonatkozó homályos utasítások az „apparatcsikokhoz”, akiknek az érvényességhez szükséges jelenlétet kellett biztosítani. De kinek a javára „adják le” voksukat a fiktív szavazók? Gajdar ellenség, a kommunista Zjuganov kínos: marad a „titokzatos” és „ismeretlen” Zsirinovszkij.
Még fontosabb volt ez az alkotmány esetében. Az a legenda terjedt el, hogy Zsirinovszkij szavazóbázisának köszönheti Jelcin az alkotmányt. Az adatok ennek ellentmondanak: ha összevetjük azoknak a számát, akik az alkotmány ellen szavaztak – tehát egészében a reformok, a demokrácia ellen –, azzal, hogy hányan szavaztak összesen a három antireformista pártra (LDP, kommunista, agrár), akkor kiderül, hogy egészében véve területenként nem jelentős a különbség (pl: Karélia: 86 000 az alkotmány ellen, 84 000 a három pártra). Megdől tehát a tézis, hogy a demokratáknak vissza kellene fizetniük a „hálapénzt” a zsirinovszkijistáknak az alkotmány támogatásáért. Ugyanez a helyzet a reformok támogatásával: egyre-másra hallani, hogy a közvélemény egészében csökkent a reformdemokrata hevület, holott az adatok ezt nem igazolják. Az áprilisi bizalmi népszavazáson a megjelentek 44,6 százaléka utasította el a jelcini reformkurzust, most csaknem ugyanannyi: 45,5 százalék szavazott a három antireformista pártra. Sokkal inkább ismét csak arról van szó, hogy a választás technikai lebonyolítását végző „munkaapparátcsikok” nyúltak bele anonim megbízóik szája íze szerint a folyamatba.
Ha Ljubarszkij feltételezése, miszerint kapitális választási csalás történt, beigazolódik, akkor hazugságnak minősül Zsirinovszkij fergeteges sikere és Gajdarék súlyos veresége.
Kiss
- Extra Hungariam [8]