Nyelvcserék

Peter Valentine [1]

1941–1942, Pozsony–Zólyom–Budapest

Apám bankfiók-igazgató volt Pozsonyban – ez a város Bécstől nem messze, a Duna túloldalán fekszik, jelenleg Bratislava néven Szlovákia fővárosa. Meg­le­he­tő­sen jómódúak lehettünk, bár nem voltunk gazdagok. Szüleim jellegzetes közép-európai életet éltek: ennek az életstílusnak a szokásai és keretei azóta magában Közép-Európában is réges-régen elenyésztek. Apám ebédidőben hazajárt munkahelyéről, majd visszasétált dolgozni – a könnyű vacsora elköltése után pedig szüleim elvonultak a kávéházba, ahol baráti társaság várta őket, koncertre mentek, vagy egyszerűen jót beszélgettek egymással. Mindketten háromnyelvű (szlovák, magyar, német) környezetben nőttek föl, és ha olyasmi került szóba, amit nem gyermekfülnek szántak, egyszerűen né­metre váltottak.

1940–41 táján szülővárosomban elviselhetetlenné vált a helyzet. Csehszlovákia a müncheni egyezmény következtében darabokra hullott. Bratislava, vagyis Pozsony annak a fasiszta-klerikális szlovák államnak a fővárosa lett, amely vérszomjban még Német­or­szá­got is felülmúlta, s amelynek pap-miniszterelnöke háborús bűneiért méltán végezte életét kötélen.

Apám elveszítette banktisztviselői állását, nekünk pedig ki kellett költöznünk otthonunkból, mivel – akárcsak a középkorban – a zsidóknak a városban meghatározott kerületeket jelöltek ki lakhelyül, és sárga csillagot kellett viselniük. Hatéves voltam ekkor, nincs sok emlékem ebből az időből. Csak arra emlékszem, milyen izgalomba hozott a mágnes és a vaspor, amelyet születésnapomra ajándékba kaptam, illetve arra, hogy egy velem egykorú lánnyal játszottam sokat, akivel közös lakásban is laktunk. A lányt hamarosan deportálták, és megölték. Végül aztán egy Zólyom nevű közép-szlovákiai kisvárosba költöztünk rokonainkhoz, nem messzire nagyszüleim gyetvai családi birtokától és – a leglassúbb kávédarálóval is – kevesebb mint egyórányira a magyar határtól. Ebből az időből szintén kevés az emlékem. Jól emlékszem viszont, hogy anyám dunyhái alatt csirkéset játszottam, s hogy milyen boldog voltam, mikor végül sikerült kikelnem. Rövid időre iskolába is jártam, sőt belé is szerettem egy velem egykorú kislányba, igaz, ezt sosem mertem bevallani neki. Mint zsidóknak, Zólyomban jelentkeznünk kellett egy hivatalban, amelyre apám mindig a legmélyebb gyanakvással tekintett, noha a helyi hitközség irányítása alatt állott. Ám ezúttal is apámnak lett igaza, mert utóbb a hitközség gerinctelen és gyáva módon viselkedett: tagjait úgy terelhették a vágóhídra, akár a birkákat. Primo Levi egy helyütt meg is jegyzi: az együttműködés az áldozatokat még az ártatlanság vigaszától is megfosztotta.

Egy szép napon „egy igaz keresztény” asszony tudatta apámmal, hogy hamarosan Lengyelországba szállítanak bennünket, ahonnét nincs visszatérés. Még aznap alkonyatkor kilopakodtunk városkánkból, hogy Magyarországra szökjünk, és ott Budapest, e hatalmas metropolisz labirintusában elrejtőzzünk. Az eredeti terv szerint egy ismerős vasutas rejtett volna el minket széna alá, a határon túlra induló marhavagonokban (ebben is volt némi irónia). Ám bizonyos okokból ez a terv dugába dőlt. Nagyon elkeseredtünk, ám utóbb kiderült, milyen szerencsénk volt, hiszen a vagont a határnál átkutatták. Később apám gyakran vigasztalta magát avval a bölcsességgel, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Két éjszakán át tartott a határon való átkelés. Nappal csűrökben húztuk meg magunkat, éjjel pedig apám hátán utaztam a sűrű csöndben – jól emlékszem a távoli kutyaugatás foszlányaira.

A kép itt változik. Taxiban ülünk, és egy hatalmas nagyváros bontakozik ki szemünk előtt, ahol rokonaink és barátaink élnek. Míg szüleim folyékonyan beszéltek magyarul, engem érthetetlen hang­özön vett körül. Megdöbbenve kellett tudomásul vennem, hogy életünk kifogástalan magyarságomon múlik – (az isten szerelmére, csak semmi akcentus!). Mindaddig, míg meg nem tanulok magyarul, minden szó, amelyet nyilvános helyen kiejtek, veszélyt jelenthet, márpedig annyit hamar megtanultam, hogy „még a falnak is füle van”. Ezért aztán nagynéném barátságtalan lakásába zártak, amelyet konyhaszag és a szomszédok folytonos veszekedésének lármája töltött be. Itt aztán éjjel-nappal egész csapat felnőtt beszélt hozzám magyarul, akik a lelkemre kötötték, hogy még álmodni se merjek az anyanyelvemen. Ahogy Doktor Johnson mondja, igaz, más összefüggésben: „semmi nem élesíti úgy az elmét, mint az akasztófa árnyéka.” Gyorsan is tanultam, röpke hét hét alatt más emberré váltam, új nyelvvel, névvel, vallással és múlttal. A gyermekkorom pedig mindörökre véget ért.

Később elsajátítottam, igaz, sosem tökéletesen, egy másik felnőttnyelvet is, azt, amelyet szüleim használtak általában írásban – a végtelenül kifinomult „virágnyelvet”. Ez a nyelv arra szolgált, hogy alkalmatlankodó kíváncsiskodókat, a potenciális gyanakvókat vagy a különösen veszélyes hatóságokat vezesse félre. A „virágnyelv” inkább hosszas közös tapasztalaton alapult, nem pedig meghatározott kódrendszeren. E szövegeknek általában volt valamilyen felszínes jelentésrétege, mélyebb szinten azonban valódi információkat közölt. Az olvasót általában egy-egy szokatlan fordulat, stílusváltás figyelmeztette a titkos jelentésre. Jómagam igen büszke voltam e nyelvre, ma is bámulom finomságát és kidolgozottságát annak a jelbeszédnek, amelyet szüleim oly könnyedén foglaltak írásba. Angolul igencsak nehéz példát hozni rá. Olyan helynevek szolgálhattak például események jelzésére, amelyekről mindkét fél jól tudta, hogy az adott esemény helyszínéül szolgáltak. Egy-egy mondat jelentése az ellentettjére fordulhatott pusztán azáltal, ha olyan családtaggal kapcsolatban említették, akiről köztudott volt, hogy nagy hazudozó, és így tovább. Számokat is tudtak kódolni, oly módon, hogy egy tízbetűs kifejezést alkalmaztak, amelynek minden betűje egy-egy számnak felelt meg. Ezt a nyelvet aztán évtizedekkel később is használták még, mikor már a világ túlsó felén éltünk, s a vasfüggöny családunk maradékára ereszkedett. Rájöttem egyébként, hogy ugyanaz a kifejezés, amelyet szüleim számok kódolására alkalmaztak egykor, angolra fordítva szintén tíz különböző betűből áll: máig PIN-kódként használom, vagyis őrzöm a titkát.

A következő három és fél év során több mint húszszor kellett költözködnünk. Minden alkalommal személyazonosságot is váltottunk, új igazolványkészletre téve szert. Anyám az okirat-hamisítás valóságos szakértőjévé vált, kedvezőbb körülmények közt komoly karriert futhatott volna be. A korábbi századokban az emberek éjjel-nappal elsősorban az örök kárhozattól rettegtek. Mi azonban a valóság talaján álltunk: egyetlen célunk a lebukás elkerülése volt a zsidók, idegenek, katonaszökevények, sunnyogók és egyéb effajta, a háborút elvetemült módon túlélni akaró elemek kiszűrését szolgáló „igazoltatások” végtelen során át. Mind a mai napig szorongás fog el, ha tömeg vesz körül, vagy ha nyilvános helyen kell tartózkodnom. Az egyetemi előadások során mindig rajtakaptam magam, hogy az ajtó mellé igyekszem ülni. Fél évszázaddal később, Olaszországban egy udvarias kalauz puszta megjelenése is csaknem rémült magyarázkodást és mentegetőzést váltott ki belőlem.

Szüleim csak néhány hétig maradtak egyazon helyen, nehogy gyanakvást ébresszenek, aztán újból személyazonosságot, lakást, múltat, papírokat, élelmiszerjegyeket váltottak, illetve apám számára a katonai szolgálat alól való felmentést szereztek be. Apámnak ráadásul saját apjáról is gondoskodnia kellett, aki egymagában szökött át Budapestre, és aki hol ebben, hol pedig abban a szeretetotthonban bujkált. Szüleim életvitele leginkább attól függött, milyen lakást és hamis papírokat sikerült éppen beszerezniük. Egy alkalommal, mikor a rendőrség behatolt a házba, hogy igazoltassa a lakókat, az ablakon és a hátsó udvaron át kellett elszökniük. A háború után mesélték, milyen szörnyű érzés volt éjjel az utcát járni, látva az ablakokban a családok békés életét, és közben azon törni a fejüket, hogy hol fogják tölteni az éjt. Nehéz megfogalmazni vagy legalább érzékeltetni ezeknek az időknek az iszonyatát. Sokan hozzánk hasonló helyzetben inkább feladták magukat. Néhányan azonban, akik kibírták ezt az életet, megmaradtak. Szüleim is úgy döntöttek: kitartanak.

Lassan aztán lehetetlenné vált számukra, hogy állandóan egy lépéssel a hatóságok előtt járjanak. Új és új személyiségeik olykor bizony arra is rákényszerítették őket, hogy külön éljenek. Magam több hónapon át egy koldusszegény, hithű ortodox zsidó családnál leltem menedékre. A koldusszegénység és a zsidóság még „elment”, azt még ki lehetett bírni. Ekkoriban ugyanis leginkább attól féltünk, hogy menekült voltunkra jönnek rá, zsidóságunk leleplezése önmagában nem lett volna baj. A család feje éppen munkaszolgálatot teljesített, az anyuka pedig szótlan, alázatos asszony volt, kopaszra beretvált fejjel és vallásosságát demonstráló parókával. Két tizenhét-tizennyolc éves lánya lakott még vele. Ráadásul egy vénséges vén nagyanyó is gubbasztott odabent a lakás mélyén, egy örökké besötétített helyiségben. Rettegtem a banyától, különösen, mert a lelkemre kötötték: minden áldott nap meg kell csókolnom nyirkos arcát.

Krumplin és káposztalevesen éltünk, vasárnap kivételével, mikor is anyám meglátogatott, és hozott egy-egy csirkét. Ezek az emberek annyira szegények voltak, hogy még az almacsutkákat sem dobták ki, hanem eladták a helyi patikusnak, aki olajat vont ki belőlük. Magukkal vittek a helyi zsinagógába is, így hamarosan egész oldalakat tudtam felmondani fejből az érthetetlen imákból. Új családom minden bizalmát Istenbe és az Ő Választott Népével kötött Szövetségébe vetette. A család egyetlen tagja sem élte túl a háborút.

Egy szép napon aztán anyám megjelent, és magával vitt egy távoli faluba, ahol úgy tűnt, végre igazán megfelelő búvóhelyet talált számomra. Útközben kioktatott újdonsült katolikus vallásom kényesebb kérdéseit illetően. Nyolcéves voltam ekkor, és ami a vallási ügyeket illeti, máris mélységesen szkeptikus. Mindeközben azonban büszkeség is eltöltött: lám csak, milyen okos is az én mamám, hogy így megérezte, milyen magányos vagyok, s időben eljött értem. Ekkoriban apámra úgy gondoltam, mint olyasvalakire, aki a távolból irányítja az eseményeket, és aki, ősz Prosperóként, végső soron dönt sorsunk felől.

1943 – Falun

1943 nyarán anyámmal együtt egy Budapesttől délkeletre, a szemmel láthatóan végtelen magyar Alföldön fekvő aprócska faluban húztuk meg magunkat. Ekkoriban éppen A nő a zabigyerekkel című színmű szerepeit játszottuk. Anyám, aki ekkortájt harminckettedik évében járt, egy meglehetősen jómódú, ám egyszerű parasztcsaládnál szolgálta végig a dolgos nyári hónapokat. Szerettünk volna végre-valahára eltűnni a nép közt, megszabadulni Budapesttől, a szüntelen igazoltatásoktól, ahol hamis papírjaink előbb-utóbb felkelthették volna valakik gyanúját, ami számunkra a véget jelentette volna. Anyám színes kendőt terített a fejére, és hamar elsajátította a helyzetéhez illő kiejtést és szókincset, amivel jó mulatságot szerzett partnerének – apámnak –, aki vasárnaponta néha meg-meglátogatta. (Korábban egy időre méltatlanul magára hagyta őt.) Anyám takarított, mosott, főzött, és megállás nélkül tett-vett a házban. Egyik föladata például abból állt, hogy vízben oldott lótrágyát kellett a döngölt földpadlón hetente szétterítenie, mert ez megfogta a port. Anyám tartotta rendben és mosta a házban lakó vénséges vén nagyapó alsóneműjét is. Főétkezésnek az ebéd számított. Ilyenkor az egész család összegyűlt a hatalmas ebédlőasztal körül. Egyetlen közös fatálból falatoztak uborkát, tejfelt és paprikát, foszlós, lágy kenyérrel és szalonnával – vagyis nem vezettek éppen kifinomult konyhát.

Az én dolgom csupán annyi volt, hogy a lehető legkevésbé tűnjek fel. Mivel nemrég hagytam csak ott a nyomorúságosan szegény budapesti zsidó családot, ahol neofita zsidóként kellett élnem, most gondosan kioktattak, kikérdeztek és levizsgáztattak a Római Szentegyház dogmatikájának és gyakorlatának kényesebb kérdéseit illetően, mindent gondosan korosztályom igényeihez igazítva. Minden a legnagyobb rendben is folyt, templomba jártam, meggyóntam bűneimet (újabb vizsga!), s végül feloldozást nyertem. Ám egy nap a háznép döbbenten – anyám pedig halálra rémülten – hallotta az egyik iskolatársamtól, hogy megrágtam a Szent Ostyát. Egyébiránt sok emlékem faluról nincsen: egyszer egy vihar után térdig érő sárban játszunk, aztán – ez kevésbé örömteli emlék – ülök az udvaron egy magas széken, és éppen kopaszra nyírják a hajam – akár a többiekét –, hogy meg ne tetvesedjem.

A fronton pedig eközben a szövetségesek lassan felülkerekedtek.

1944–1945 Bikszád–Budapest

A magyarországi helyzet egyik napról a másikra fordult ijesztően válságosra, mikor a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. Egészen addig a zsidó származás nem jelentett feltétlen pusztulást, feltéve, ha nem menekült volt az ember, mert ebben az esetben könyörtelenül deportálták. Igazolványaink és lakhelyeink még sűrűbben váltakoztak: a gyanú elkerülésére és a szükséges nagyságú baksisok előteremtésére tett erőfeszítések szüleim minden energiáját fölemésztették. 1944 áprilisában egyik nagynénémhez, Ancsihoz kerültem. Ancsi családja egy távoli, erdélyi falucskában, Bikszádon élt. Szüleim ugyanis azt remélték, hogy a nemrégen lezajlott változások ott lassabban fejtik ki hatásukat. Az itteni család nagynénémből, erdőmérnök férjéből és két gyermekükből állt. Ekkoriban kilencesztendős voltam: a lánygyerek, Éva, egy évvel idősebb, öccse, Gyuri pedig ugyanennyivel fiatalabb volt nálam. Nagynéném eléggé ridegen bánt velünk, a személyes felelősségről afféle kálvinista elveket vallott. Ha „csak úgy” viselkedett jól az ember, az még nem ért semmit: tudatosan kellett jónak lenni. Bár néném láthatóan ugyanúgy szeretett engem, mint a saját gyermekeit, rémes jellemjavító módszereket alkalmazott, például ha viselkedésem nem felelt meg magasra állított mércéjének, egy vagy két teljes napon át egy szót sem szólt hozzám. Nagynéném elvrendszere már a negyvenes években is ómódinak számított. Te­kin­tély­tisz­te­lete utóbb végzetesnek bizonyult számára. Lánya, Éva elkeserített a mintagyerekségével, öccsével viszont gyönyörűségeseket lehetett rosszalkodni. Elismerésre úgyis hiába vágytam volna, hiszen nagynéném elvei szerint jutalmazni valakit csak a többiek eredményességének kárára lett volna lehetséges.

Szükségtelen említenem, milyen rettenetesen gyötört a honvágy. A figyelmemet – ahogy azóta is szokásom – munkával tereltem el, építettem például egy négy láb magas, egyszobás téglaépületet az udvarban, vagy veteményeskertet ültettem.

Telt-múlt az idő. A kert kivirágzott, az oroszok pedig egyre közeledtek. Egyszer estefelé koszlott, lerongyolódott, alkoholista küllemű ember jelent meg faluvégi házunkban, levelet hozott az apámtól. A levélben apám azt kérte, sőt parancsolta, hogy még aznap éjjel, haladék nélkül hagyjam ott a rokonokat (és a veteményesemet), kövessem az idegent, szálljak vele vonatra, és azonnal utazzam vissza Pestre. Falusi rokonaimnak pedig azt tanácsolta, hogy húzzák meg magukat a hegyek közt, teleljenek át, ha más nem akad, valamilyen barlangban. Parázs vita kerekedett, ám nekem már voltak idevágó tapasztalataim, az pedig, hogy szüleim egyértelmű és sürgető utasításának ellenszegüljek, elképzelhetetlennek tűnt számomra. Arról nem is tudhattam, hogy „kalauzomnak” – aki nyilván igen szorult helyzetben lehetett, ha ekkora kockázatot vállalt – valóságos vagyont fizettek, aminek a felét csak akkor kapja meg, ha épségben hazakerülök. Ahogy közeledett az éj, megmentőm egyre idegesebb lett, végül a kezembe nyomott egy vonatjegyet, majd eltűnt.

Emlékszem, milyen különös érzés volt több kilométeren át gyalogolni a dűlőúton, a kutyaugatásos éji magányban. Vezetőm egész utazásom alatt még a közelembe se merészelt jönni, csak akkor bukkant fel, mikor a pénzbeszedésre került a sor. Az utazás 6-8 óra hosszat tartott – ám csodák csodájára a vonaton nem volt igazoltatás, s így hat hónap után újra találkozhattam szüleimmel. Vidéki rokonaim sorsa egyébként bizonyság rá, milyen veszélyeket rejt magában, ha az ember vágyálmaira alapozza ítéletét, ha vakon engedelmeskedik a hatalomnak, ha képtelen mérlegelni, mit is kockáztat valójában, és ha sehogyan sem tudja elszánni magát a mégoly kellemetlen döntésekre. Nénéméket ugyanis másnap reggel bevagonírozták. Hatvanhárom éve immár, hogy valamennyien hamuvá és füstté enyésztek Ausch­witz­ban.

Az ostrom

Magyarországi kalandunk döntő szakasza nem sokkal azután kezdődött, hogy erdélyi rokonaimtól visszatérhettem Budapestre. Beszámolóm arra korlátozódik majd, amit tízesztendősen a saját szememmel láttam. Biztos vagyok benne, hogy 1945. január 12-i felszabadulásunkig olyan eseményeknek lehettem tanúja, amelyek mindmáig döntően befolyásolják világlátásomat. S jóllehet hatvan éve már mindennek, életemet még mindig két részre osztom: „azelőttre” és „azutánra”, hogy az orosz katonák behatoltak túlzsúfolt óvóhelyünkre. „Azelőtt” tudatos életem szinte minden törekvése arra irányult, hogy kijátsszam az elpusztításomra törő, eszét vesztett világot. Elég idős voltam ahhoz, hogy megértsem: semmi felelősség nem terhel üldöztetéseimért. A többség véleményéhez való viszonyom és saját ítéletembe vetett bizalmam azonban mégiscsak ezekben a napokban alakult ki bennem.

A front közeledett, a bombariadók egyre gyakoribbá váltak. Az éjszakai szirénahang hatására pánikszerűen rohantunk lefelé öt emeletet a pincébe, ahol több tucat rémült ember kuporgott a fal melletti padokon, földre terített pokrócokra vetve magát, valahányszor odakünn robbant valami, a föld megreszketett, s a vakolat potyogni kezdett a mennyezetről. Egy éjjel fölmerészkedtünk a pincéből. Hansyt, kis zöldessárga kanárimat holtan találtuk a kalickájában: ő volt a háború utolsó áldozata. Azt hiszem, ekkor fakadtam sírva először, talán önmagamat sirattam ekképp.

A szomszéd házat azonban telitalálat érte, és másnap reggel szemtanúja lehettem annak, ahogy a sápadt, csonka hullákat előássák a romok alól. A parkokat tömegsírnak használták, fáikat pedig tüzelőnek vágták ki. Végül végleg a pincébe költöztünk, amely apró, háromszor négyméteres rekeszekből állt: ezekben tárolták korábban lakásonként a szenet. Sem gáz, sem villany, sem víz nem volt. A kicsírázott krumplit olvasztott hóban főztük meg. Én néhány testes kacsának köszönhetem az életemet, amelyekért szüleim – még ősszel – valóságos vagyont fizettek. Utólag úgy gondolom, óriási üzlet volt. A kacsákat megfőztük, majd saját zsírjukban eltettük őket két nagy, mázas csuporba. Később aztán, mikor beköszöntött a tél, éjjel etettek belőle, nehogy bárkiben irigységet ébresszünk.

Mai, antiszeptikus korunkban nehéz elképzelni, mennyire rettegtünk a járványoktól, amelyek sebesen terjedtek az alultáplált, összezsúfolt emberek közt, s amelyek ellen nem volt orvosság. Az egyik legveszélyesebb – máig rettegve gondolok rá – a torokgyík volt (szüleim rögtön ettől tartottak, ha megfájdult a torkom, és lázas lettem, pedig, így utólag ítélve, valószínűleg csak mandulagyulladásom lehetett), a másik pedig a tetvek által terjesztett tífusz, vagyis régi nevén a morbus hungaricus. Szüleim minden áldott nap legalább egyszer alaposan át is vizsgáltak, nem tetvesedtem-e meg. Még a háború után is szokásban maradt, hogy ha valaki skarlátot kapott, az ajtót megjelölték, és a bent lakók bizonyos ideig nem hagyhatták el a lakást.

A lakosságot négy csapás sújtotta leginkább: a rettegés, az éhség, a betegség és a hideg, miközben a várost az oroszok ostromgyűrűbe zárták, ágyúzták, az amerikaiak és az angolok pedig szüntelenül bombázták. Minket azonban még valami fenyegetett, ami sokkal veszedelmesebb volt, mint a négy csapás együttvéve: az, hogy lelepleződünk, s kiderül rólunk, hogy zsidók vagyunk – jóllehet zsidóságunk korábban alig jelentett számunkra valamit. A lebukás egyenesen vezetett volna a gázkamráig vagy a jeges Dunába lövetésig. Ez várt volna ránk, ha idegeink felmondják a szolgálatot, vagy ha nem jól játsszuk a szerepünket. Ilyesfajta társadalommal kellett hát szembesülnie gyermeki énemnek. „Ó szép új világ, amelyben ily csodalények élnek!” (Shakespeare: A vihar)

Budapest ostroma rettentően elhúzódott. A csapdába esett németeknek és magyar nyilasoknak nem volt vesztenivalójuk. Az oroszok házról házra harcolva vették be a várost. Eközben folyamatos volt a tüzérségi tűz. Nekünk két-három hónapon át a pincében kellett bujkálnunk, kitéve a hideg, az éhínség, a járványok, a rettegés és mindenekelőtt a lelepleződés veszélyeinek. A pincét csak az alkalmi, hunyorgó gyertyák világították meg. Időről időre ijesztő külsejű magyar katonák jöttek le, és mindenkit igazoltattak. Apám mindig karlendítéssel köszöntötte őket, méltatlankodott, hogy papírjainkat ellenőrizgetik, s beléjük kötött, hogy elterelje a gyanút. Egy nap aztán kihirdették a rendeletet, hogy minden 60 évesnél fiatalabb férfinak halálbüntetés terhe alatt jelentkeznie kell a körzeti kaszárnyában, hogy bevethessék őket az előrenyomuló szovjetekkel szemben. Könyörögtem az apámnak, hogy menjen, mert azt hittem, hogy ha a pincében találják, biztos halál fia lesz. Apám azt mondta, jó, elmegy, és még a reggeli szürkületben el is ment. Csak késő éjjel jött meg. Szerzett valami igazolványt, ami mentesítette a katonai szolgálat alól. Az ostrom után egyébként rájöttem, hogy végig otthon maradt, a napot egy nagy halom szén mögé bújva töltötte, míg anyám el nem készült legújabb hamisítványával.

Egy nap aztán különös külsejű, géppisztolyokkal hadonászó katonák törtek be zsúfolt pincénkbe. Furcsa lett volna, ha éppen felszabadítóink ölnek meg bennünket. A magyar nyelv nem áll rokonságban az orosszal, a szlovák azonban szintén szláv nyelv, apám odalépett hát hozzájuk, azt remélte ugyanis, hogy esetleg valami hasznos kapcsolatra is szert tehet. Szlovákul közölte az oroszokkal, hogy nincs egy szál német sem a pincében, majd összeszedve minden hébertudását, az egyik oroszhoz fordult, és megkérdezte tőle: „Mondja, maga véletlenül nem zsidó?” A katona erre azt felelte: „Minden zsidó barát” – majd kiterelte a társait a pincéből. Másnap rátaláltunk: jéggé fagyva s golyóval a fejében hevert a házunk előtt. Mindez 1945. január 12-én történt. A házunk a Rozgonyi utca 2-es szám alatt állt.

A következő néhány napon lassanként adtuk csak föl patkánylétünket, igaz, még jó néhány napig eltartott, amíg a következő utcát is bevették az oroszok. Halálgörcsbe tekeredett testek hevertek a kövezeten. Összeomlott házak puszta falai meredeztek, másutt pedig csupán törmelékhalmok magasodtak az egykori épületek helyén. Csontváz-sovány alakok keskeny, kétkerekű taligákra halmozott hullákat vonszoltak a tömegsírok felé. A halottakat keresztben hajigálták egymásra, végtagjaik a taliga két oldalán himbálódzva söpörték a földet. A világ, amelyet mi ismertünk addig, véget ért.

Ám mindennek ellenére korántsem adtuk búnak a fejünket, hiszen minden gondolatunkat, percünket egyetlen cél vezérelte: életben kell maradnunk. A hó csupa feketeség volt a sok koromtól és üszöktől: emlékszem, apámmal hogyan hordtuk a vizet a kútról egy szánkón húzott tartályban. Csípett a hideg, a normális viselkedés szabályainak helyébe a túlélés parancsa lépett. Segítettem szétszedni bérházunk tetejét, hogy legyen elég tüzelőnk főzni és elkészíteni a mindennapi betevőt. Az emberek vidékre utaz­gat­tak, aranyat és ékszert cseréltek alapvető élelmiszerekre. A gazdagság fokmérője a táplálék lett: egy eleven malac az életet jelenthette. A malacot a fürdőszobában tartották: nappal az állatka pórázvégen sétálgatott gazdájával. Hamar megtanultam, mi az igazán fontos az életben, ezután soha nem érdekelt igazán semmiféle tulajdon, legfeljebb, ha az adott tárgynak érzelmi értéke volt. A pénz értéke valójában a társadalom működésén és az alacsony infláción alapul. Ha az infláció felgyorsul, ám a társadalmi szer­ző­dést a felek még betartják, az olyasféle anyagi javak, mint például az ingatlan, értékállóbbnak bizonyul. Zavaros időkben a kis terjedelmű aranypénzek érnek a legtöbbet. Teljes összeomlás alkalmával azonban csak az étel, a gyógyszer és a fegyver számít valamit.

Apám egy orosz százados tolmácsa és kalauza lett: a kapitány azt a feladatot kapta, hogy szerezzen kórházat a hadsereg sebesültjei számára. Keresztül-kasul bejárták a várost, amelyet apám oly jól ismert. A tiszt a mi lakásunkban lakott: ez védelmet jelentett a fegyelmezetlen fosztogatókkal szemben, s ami még fontosabb, értékes élelmiszerekhez is hozzájuttatott bennünket. A százados megkedvelt engem, gyakran hozott ajándékba hatalmas almabefőttes konzerveket. Mivel egyik fülét korábban elvesztette, arca sajátosan szabálytalan volt. Mikor aztán újrakezdődtek a légiriadók – ezúttal a németek miatt –, s mi rémülten rohantunk öt emeletet az óvóhelyre, ő csak nevetett, az ágyára ült, és balalajkáján játszogatott. Valentyin Tyeresenykónak hívták: családunk végül is az ő keresztnevét vette fel.

Mivel megszűnt mindenfajta kommunikáció, semmit nem tudtunk otthon maradt szeretteinkről. Több sikertelen kísérlet után apámnak végül is egy szovjet teherautón sikerült eljutnia Szlovákiába. Betegen tért vissza, rettentő híreket hozott. Csa­lá­dunk és barátaink zömét meggyilkolták. Családunk kedves, finom mosolyú gyetvai matriarcháját, anyám 65 éves édesanyját, Fridát olyan tömegsírba lőtték, amelyet neki magának kellett megásnia. Mindez alig néhány héttel a háború vége előtt történt. Emlékszem anyám könnyeire és apám szótlan elkeseredésére, én magam pedig hisztériásan zokogtam. Ugyanez a tömegsír nyelte el végtelenül finom lelkű, nagyműveltségű, drága Zsiga nagybátyámat és feleségét, Licit is – aki egyben anyám húga is volt. Zsigáék Bécsből menekültek Szlovákiába az 1938-as Anschluss elől. Orvosi diplomás, majdnem professzionális szinten csellózó nagybátyámra a szlovák falucska vidékies bája igen furcsán hathatott bécsi praxisa és heti rendes, lakásán tartott kamarazenéi után. Három-négy éves koromban kezénél fogva vezettem át a nagyszüleim házát körülvevő réteken, miközben frissen felfedezett természeti jelenségeket magyarázgattam neki. „Látod, Zsiga bácsi, ez a gombóc itt trágya, amit a tehén csinál.” Bátyja, Emil állítólag még nála is okosabb volt, hatalmas enciklopédikus irodalmi, zenei és tudományos műveltségéről volt nevezetes. Szerencséjére még születésem előtt sikerült meghalnia tüdőbajban, amelyet az I. világháborúban elszenvedett orosz hadifogságban szedett össze. A háború után szüleim soha többé nem tértek vissza Gyetvára, sőt még a környékre se látogattak el soha. Mikor én 42 évvel a háború után ott jártam, a gyetvai ház nagyrészt romokban hevert már, ablakai némelyikét befalazták, falai pedig omladoztak. A sarokra eső helyiségben, ahol egykor anyám lánytestvéreivel zongorázgatott és álmodozott, kocsma állt. Girhes macskák sétálgattak a romok között. Egy vénséges vén, félhülye, Lear-szerű parasztember tudott csak róla, hogy a ház egykor a nagyszüleimé, a Kohn családé volt. A mi Gyetvánk nem létezett többé…

1945–1946, Budapest–Pozsony

Közben tehát továbbra is Budapesten laktunk, vártuk, hogy városunk, Pozsony felszabaduljon végre. Valószínűleg mindannak ellenére, amit átéltem, elég elevenség és komiszság maradhatott bennem. Egy nap például anyám megdöbbentő nyugalommal emelt le egy föl nem robbant bombáról, amely a házunk udvarán tátongó kráterben feküdt békésen, s amelyet éppen lónak használtam. Egy másik emlékem néhány héttel későbbi: ekkor egy puskaporral gondosan megtöltött tintatartót helyeztem a villamossínre. A robbanást a sarok mögül lestem: mondhatom, odavoltam a gyönyörűségtől. Csakhogy az ilyen játékok nem voltak ám veszélytelenek. Egyszer például egy kézigránát, amelyet valamelyik gyerek a házunk udvarába hajított, halálosan megsebesített egy éppen az ablakban álldogáló tizenéves lányt. Jól emlékszem halálosan sápadt arcára, miközben egy összeeszkábált hordágyon a kórházba vitték. Szerettem azon a kötélen is liftezni, amely négyemeletes házunk udvarba nyúló tetőgerendáján volt átvetve. A játékhoz egy nálam súlyosabb fiút kellett találni, és rá kellett beszélni, hogy menjen fel a legfelső emeletre, másszon ki a törött ablakon a tetőtérbe, fogja meg jó erősen a kötelet, és ugorjon a mélybe, abban a reményben, hogy én jó erősen tartom a kötél másik végét, és ellensúlyként az ő helyére emelkedem.

1945 áprilisának egy napján azonban mindez véget ért. Apám, miután nem maradt egy vasa sem, az órájáért cserében elintézte, hogy egy orosz teherautó platóján hazautazhassunk Pozsonyba. Itt egészen másfajta világ fogadott. A frissen felszabadult város teljes épségben maradt. Hirtelen rá kellett döbbennem, milyen komolyan vettem szüleim utasításait. Meghökkenve tapasztaltam ugyanis, hogy szülővárosom nyelvéből egy kukkot sem értek, hogy teljesen elfelejtettem az anyanyelvem. A megelőző negyedfél év tapasztalata egyetlen parancsot diktált: „Alkalmazkodj!” Először azt hittem, hogy korábbi életem fonalát egyszerűen újra kézbe vehetem, és aztán minden megy tovább a régi kerékvágásban. Visszatekintve azonban már látom, hogy kísérletem kudarcra volt ítélve.

Családom és barátaim zöme meghalt. Pali nagybátyám még a háború előtt Angliába menekült, és családjával együtt kint is maradt. Apám link, de aranyos fivére, Gyuszi hazatért ugyan Angliából, ám hamarosan újra elutazott csinos, kikapós feleségével, apámra hagyva felhalmozódott adósságainak rendezését. Anyám bátyja, Laci, akit nagyon szerettem, s akinek a gyetvai üzletet kellett volna továbbvinnie, Pozsonytól 400 kilométernyire keletre, Kassán telepedett le. Hamarosan családot alapított, amelynek életére a szülők sorsa nyomta rá bélyegét. Laci bácsi a partizánokhoz csatlakozott, így a háború utolsó két esztendejét a hegyekben élte át. Ezalatt azon tengődött, amit össze tudott kaparni magának, vagy amit a falvak parasztjaitól könyöradományként kapott. 1944 nyarán a németek elleni szlovák felkelést vérbe fojtották, rengeteg embert gyilkoltak halomra. A túlélők a hegyekbe menekültek. Súlyos harcok folytak odafönn, foglyot egyik fél sem ejtett. A hőmérséklet mínusz húsz fok alá süllyedt, ráadásul nem minden falusi emberben lehetett megbízni. Unokatestvérem, Iván, aki 16 éves volt ez idő tájt, szintén a hegyekben bujkált, öccsét és szüleit Zólyomban hagyva. 1945 tavaszán egész családját kiirtották. Iván csontváz-soványan, tetvesen, zavartan, lelkileg összeomolva került elő a hegyekből, úgy festett, mint Kalibán, teljesen elfajult mindattól, ami szüleit jellemezte egykor. 1945 közepén nálunk lakott: anyám megpróbálta visszaszoktatni az emberi társadalomba. Iván egy évig Pozsonyban tanult, mielőtt Prágába ment volna a jogi egyetemre. Nem meglepő talán, ha végül marxizmus–leninizmus tanár lett belőle. Anyám Er­zsé­bet nevű nővére szintén életben maradt. Ő tovább élte eseménytelen zólyomi életét. Nagy­anyám, Frida, valamint anyám három nővére és húga, egész családjukkal együtt eltűntek a föld színéről. Apai nagy­nénémet is családostul gyilkolták meg. Szinte min­den tulajdonunknak és családi emlékünknek lába kelt, ingatlanjainkat kisajátították. Honfitársaink homlokán ott virított a Káin-bélyeg.

Ilyen körülmények közt kezdtem újra tanulmányaimat 1945 szeptemberében. Ekkorra újra beszéltem már anyanyelvemet. Az iskolában olyan fiúkkal és lányokkal kerültem össze, akik még félig gyerekek voltak. Én nemrégen éltem át az apokalipszis véres valóságát, így hát erős színlelésre volt szükségem, hogy osztálytársaim ne nézzenek ki maguk közül. A többiek Cicerónak neveztek, talán mert folyton szónokoltam. Úgy éreztem magam, mintha a nagyapjuk lennék.

Aztán ott volt Anežka, elsőfokú unokatestvérem, akit csak a háború után ismertem meg. Ahogy később megtudtam, Anežka Laci nagybátyám lánya volt. Laci még szinte kamaszként „családjához és önmagához méltatlan kapcsolatot létesített” egy csinos, de egyszerű származású lánnyal, akit a család – mivel a lány cseh volt – jelentős anyagi áldozat árán végül rávett, hogy gyermekével együtt térjen vissza Csehországba. A háború után azonban Anežka „alacsony” származása már mit sem számított, számomra pedig egyenest ő testesített meg mindent, ami szép, nemes és jó volt e földön. Egy szó, mint száz, reménytelen és fékeveszett szerelembe zuhantam. A mennyekben éreztem magam A mennyekben éreztem magam, ha valamivel sikerült figyelmét felkeltenem, és kiügyeskednem egy-egy ölelését, cirógatását. Csak az volt a baj, hogy én 10 éves voltam ekkor, ő meg nyolc évvel idősebb nálam. Bánatosan mondogatta is, göndör fürtjeimmel játszadozva: „Kedves Petikém, sajna túl kicsi vagy hozzám.” Mármint alacsony? Az ügyet tovább bonyolította az Anežkával éppen egykorú s vele túlságosan is jóban lévő Iván jelenléte, akire mélységesen féltékeny voltam. Szüleim is szerették a lányt, s elvesztése nagy csapást jelentett számomra, mikor öt évvel később elhagytuk az országot. Máig tartom egyébként a kapcsolatot vele.

1947–1949, pozsony–Ancona–Hadera–Bécs–Pozsony

Hamarosan beléptem egy baloldali cionista párt, a Mapam, Hacair Hasómér (Az Ifjú Gárda) nevű ifjúsági szervezetébe. Itt talán érdemes bemutatnom, milyen is volt a zsidó túlélők helyzete. Zavarodottak, demoralizáltak voltak, hitüket vesztették. A bibliai idők óta nem volt példa hasonló katasztrófára. Nem sokan akadtak, akik ebben is csak az isteni gondviselés bizonyítékát látták. Némelyek megtörtek, kikeresztelkedtek és lemorzsolódtak. Néhányan – mint Anežka és Iván – a keleti felszabadítókba vetették minden reményüket, és Utópiát kezdték építeni. A többséget súlyos csapások érték – reményüket vesztve képtelenek lettek volna a szörnyűségek ár­nyé­kában, a véreskezű szomszédság közepette tovább éldegélni. 1948 februárja után az is világossá vált, hogy szenvedéseik korántsem értek véget. A megalkuvók, akik a háború idején a fasiszta rezsimet támogatták, most tömegestül tódultak a kommunista pártba. Egy valami nem változott: az antiszemitizmusuk. Ezúttal azon az alapon szidhatták a zsidókat, hogy a „burzsoá” mint kozmopolita elem, politikailag eleve megbízhatatlan. Apámat is hátrányok érték háború előtti szociáldemokrata tagsága miatt, sőt osztályellenségnek is kikiáltották.

Az én fejem teli volt utópisztikus elképzelésekkel. Újabb keresztes hadjáratba kezdtem. Köz­tu­do­mású, hogy az utolsó efféle vállalkozás évszázadokkal korábban csúfos véget ért. Mi viszont – gondoltam – új és igazságos társadalmat építünk, új nyelvet beszélünk majd, visszatérünk a földhöz, és ami a legfontosabb, soha többé nem engedjük magunkat vágóhídra hajtani. A Hacair Hasómér a századforduló óta sorra alapította Palesztinában mezőgazdasági kommunáit, amelyek az 1949-es háborúban erődökként funkcionáltak. A háborút megelőző esztendőkben új tagokat csak a származási országban, valamelyik közösségükben letöltött hosszas „inasidő” után vettek föl maguk közé. Leg­több­jük egyetemet-főiskolát végzett, és lelkes idealista volt. A háború után a kommunákat megzavarodott túlélők árasztották el: a félrevezetett tizenéveseknek az a csoportja, amelyhez magam is csatlakoztam, mai szemmel a gyermek-kereszteshadjáratok seregeire emlékeztet engem. A mi csoportunk elvetette a vallást, a tulajdont, a tekintélytiszteletet, sőt még a kommunista pártot is lenézte, amelyet egyenest jobboldali elhajlók gyülekezetének tekintett. Sze­rin­tünk ők csak a kommunizmus eszményeit követték, míg mi immár gyakoroltuk őket. Minden tulajdonunk köztulajdon volt (még az alsóneműm is a csoport monogramját viselte, nem az enyémet), nekiláttunk hébert tanulni, és az erdőben félkatonai táborozásokon vettünk részt. Úgy véltünk, hogy a szlovák hegyekben szerzett kiképzésnek majd a levantei homokdűnéken is jó hasznát vesszük.

Az apokalipszis utáni légkör, a régi eszmények bukása vagy a bennük való csalódás ad talán magyarázatot arra, hogyan szakíthattam szüleimmel, s hogyan hagyhattam el őket 14 éves koromban, hogy csoportommal együtt az Ígéret Földjére távozzam. Titkon azt reméltem, hogy majd ők is követnek: utóbb lelkifurdalástól gyötörve kellett megtudnom, hogy 1949 nyarán középkorú apám hogyan küszködött a héber nyelv és írás rejtelmeivel. Ám, egy szó, mint száz, végül is egy csapat hasonszőrű gyerek társaságában, 18 év körüli ifjú csapatvezetőnk vezérletével egyszerűen leléptem hazulról. Igazán vitéz sereg benyomását kelthettük – legalábbis kezdetben. Övünkben tőrt viseltünk, hazafias és pártindulókat zengtünk: a rémült olaszok sietve irányították vonatunkat egy Traniban felállított táborba, az Adria partjára, ahol a behajózásra kellett várakoznunk. Kezdeti lelkesedésem azonban hamar elpárolgott, amint dél felé utazva egyre emelkedett a hőmérséklet – egy héttel útnak indulásom után már ráébredtem, hogy súlyos hibát követtem el. Hat hónapba telt, míg szüleimet újra láthattam.

A dél felé vezető úton vonatunk megállt egy időre a nyílt vágányon, közel Anconához – néhányan lerohantak a partra, hogy megbizonyosodjanak, vajon a tenger tényleg sós-e, ahogyan a könyvekben olvasták. Korábban sosem láttam a tengert. A vidék egyre egzotikusabbá vált: pálmafák jelentek meg, amelyek a trópusokat juttatták eszembe. Végül is egy hatalmas, poros táborba érkeztünk a Bari tágas kikötője melletti Trani szomszédságába. Itt 3-4 héten át várakoztunk a hajónkra. A gyermek-kereszteshadak végül is fölszálltak egy ósdi katonai személyszállító teknőre, amely egy éjjel végre felhúzta horgonyát, és lassan dohogva keletnek indult. A hálóteremben nagyjából százan aludtak függőágyakban, köztük volt a mi húszfős csapatunk is. Másnap reggel kölcsönkértem egy borotvakészletet, és jelképesen is búcsút mondtam gyermekkoromnak.

Utazásunk második napján bal felől elhagytuk Kréta valóban krétaszínű szikláit. Hajnaltájt aztán, miközben a korlátnak dőlve fürkésztem a láthatárt, kelet felé ezüstös földcsíkot pillantottam meg: ez volt első találkozásom az Ígéret Földjével. Délelőtt partra is szálltunk Haifa kikötőjében, és egy hatalmas hangárban sorakoztunk föl, ahol DDT-vel szórtak be minket, az alsógatyánkba is befújva a port, nehogy tetveket hozzunk be az országba. Ezután egy teherautó 15 kilométerre északra szállított bennünket, ahol apró sátrakból tábort vertünk a homokdűnéken egy Kirjat Smuél nevű település közelében. Erre a helyre sem igen emlékszem, legföljebb arra, hogy rendkívül meleg volt, és kopár, és hogy súlyos dizentériás lázba estem, amely még a dupla porció banántól sem múlt el. Bizonyára rosszul állt a szénám, mert egy szép nap autón elszállítottak egy nagy haifai kórházba. Itt aztán hamar felépültem, hála az egyszerű rehidrációnak és az ápolónők szerető gondoskodásának, amely eszembe idézte, mit is hagytam otthon, és amely hatásosabb volt mindenfajta orvosságnál, amit csak belém diktáltak.

Néhány további, a homokdűnéken eltöltött hét után csoportunkat a Haderától pár kilométerre délre fekvő Hamaapil kibucba irányították: ezt szánták végső otthonunknak. Errefelé volt az ország a legkeskenyebb: csak egyetlen kilométer választott el a határtól, amelynek a túloldalán Tul Karem arab település állott. A határ mifelénk eső oldalán is volt azonban egy elhagyott, gondozatlan szőlőkkel, füge- olajfákkal és kaktuszokkal övezett arab település. Ennek a kaktusznak tüskés-tövises, ám igen jó ízű termését hívják szabrának. A határsávot állítólag aláaknázták: senkiföldje volt ez. Ám mi néha képtelenek voltunk ellenállni kíváncsiságunknak, és ketten-hárman, géppisztolyokkal felfegyverkezve óvatosan meg-megdézsmáltuk a tiltott gyümölcsöst. A kibucot magát két sor szögesdrót vette körül, éjente a kapukat zárva tartottuk. Éjszaka a víztorony tetejéről bárkire rálőhettünk, aki a reflektorfényben gyanúsnak mutatkozott. Ez azt jelentette, hogy ha odakint jártunk, mindenképp tanácsos volt még az éj beköszönte előtt visszajutni a kibucba. A Tel-Aviv és Haifa közti észak–déli út nagyjából a kibuctól 10 kilométerre, egy homokos töltésen, sötéten komorló narancsligetek közt húzódott. Megesett, hogy csak másfél órával napnyugta előtt jutottam el a kereszt­útig, úgyhogy az út nagy részét rohanva kellett megtennem. A sötétben megkísérelni a hazatérést az öngyilkossággal lett volna egyenlő, másik lehetőségként viszont csak az maradt, hogy a vészjósló ligetekben, a moszkitókkal csatázva éjszakázom.

Hamaapili életem minden addigi tapasztalatomtól, sőt elképzelésemtől is eltért. Kőépületek arrafelé nem akadtak, ezért négyesével apró, előre gyártott elemekből készült fabarakkokban helyeztek el bennünket. A felnőttek, akik csak néhány évvel korábban alapították a települést, főként Németországból és Lengyelországból származtak. Minket, húszunkat egy türelmes, de tanácstalan, harmincas éveiben járó férfira bíztak. Mint társai, ő is Palesztinában élte át a háborút, fogalma sem volt semmiről, nyilván azt gondolta, hogy nem vagyunk normálisak. Jómagam még kevésbé viselkedtem normálisan, mint a többiek, mert hamarosan kiköltöztem a barakkbeli zugomból, helyette a homokon sátrat vertem fel magamnak, amelyet egy egércsaláddal osztottam meg. Az egércsalád egyik cipőmben rendezte be az otthonát, és valahányszor hazaérkeztem, boldog cincogással fogadott. Nem emlékszem, hogy valaha is zavartak volna. A társaimmal azonban sokkal ambivalensebb volt a viszonyom. Hevesen vágytam kapcsolatokra, különösen lányokkal, de csak a kötekedésig jutottam. Ráadásul végtelenül gyötört a honvágy, ám túl szemérmes voltam ahhoz, hogy bárkinek, akár a vezetőnknek is beszéljek erről. Emlékszem apám megjegyzésére: azt mondta, szerinte én soha nem lehetek boldog valamilyen kollektíva tagjaként. Csoportom más tagjainak is nyilván hasonló problémái lehettek – később, mikor William Golding A legyek ura című könyvét olvastam, számos emlék elevenedett meg bennem. Igaz, mi legalább megbízható felnőttek közt éltünk, akik valamelyest kordában tartották vad indulatainkat. De még ha így is volt, a kamaszkor lázadó hajlama belőlünk, akik hajszál híján éltük csak túl a háborút, s most hirtelen egy felnőtthatalom nélküli, szabad életben találtuk magukat, elemi erővel tört elő. Máig szégyenérzet tölt el, ha arra gondolok, hogyan lőttünk agyon egy kutyát, ráfogva, hogy be­teg. Egy kóbor macska is hasonló sorsra jutott. („Akik ostobaságokban hisznek, kegyetlenségeket cselekszenek.”) Miután olyan hosszú ideig kellett játszanunk az áldozat szerepét, most viszketett a tenyerünk, csakhogy a háború pár hónappal korábban véget ért, és hiába voltunk látszólag oly harciasak, a felnőttek nemigen bíztak katonai erényeinkben.

Délelőttönként dolgoznunk kellett. Kibucunk elmélete az volt, hogy a szakosodás elit kialakulásához vezet, ezért mindennap mást és mást kellett csinálnunk. A munkabeosztást mindig előző éjjel tűzték ki a faliújságra. A traktoristák képviselték a társadalmi piramis irigyelt csúcsát – legalábbis akkoriban. A többiek vontatón, csökönyös szamáron vagy éppen gyalog vonultak ki a mogyoróföldekre, na­rancs­ligetekbe és banánültetvényekre. Nagy meleg volt, és a szokatlan munka is nehezen ment. Fém öntözőcsöveket rakosgattunk, körülkapáltuk a palántákat, és általában megpróbáltuk hasznossá tenni magunkat, pedig senki nem hajtott minket. Délben hazamentünk – ilyenkor még a szamarak is úgy igyekeztek hazafelé, hogy a nagy ügetés közben gyakran ledobtak a hátukról. A ház körül is akadt azonban elég dolog – benn a kibucban és körülötte egyaránt –, igaz, ezeknek a munkáknak kisebb volt a becsülete. Egy nap a konyhára osztottak be: az én feladatom volt, hogy beszerezzem és előkészítsem a húst a fasírtvacsorához. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Végül rá kellett ébrednem, hogy a hús még mindig négy lábon járkál körülöttem egy göthös tehén alakjában, az én dolgom csak annyi, hogy lemészároljam és feldaraboljam a boldogtalan állatot. Egy félautomata puska, egy felvonócsigával felszerelt nagy fém háromszög és egy teljes késkészlet is gondosan oda volt készítve számomra. Elkeseredésemen alig enyhített kedves tanárom, aki felajánlotta, hogy szívesen segít, és tanáccsal is ellát. Aznap este semmi étvágyam nem volt, és mindmáig alig eszem húst.

Úgy érkeztem Izraelbe, mint egy olyan ügy elkötelezett híve, amelyet mindennél fontosabbnak tartottam. Az igazságos társadalmat, a biztonságos hazát, Isten városát építettük itt. Olyan cél volt ez, amelyért érdemesnek látszott küzdenünk, sőt meghalnunk is. Azon a bizonyos reggelen szemem könnyel telt meg, mikor először megpillantottam a Haifa mögött magasló Kármel-hegy csúcsát, majd kétoldalt a vékony földcsíkokat. Megérkezésünkkor, mint mostanában a pápák szokták, megcsókoltuk a Szentföldet. Örömmel indultam volna akár harcba is, csakhogy a háború éppen véget ért, ifjúi lelkesedésem pedig lassanként elpárolgott a Kirjat Chaimot környező forró homokdűnék közt, a keresztesek akkói várától alig pár kilométerrel délre felvert vászonsátor árnyékában. Nem ez volt az első eset, hogy a Szentföldön véget ért egy eszme karrierje. Utólag az a véleményem, túl fiatal voltam egy efféle kalandhoz. Így aztán néhány rövidke év alatt, még tizenhatodik születésnapom előtt nemcsak gyermekkori ártatlanságomat vesztettem el, hanem már két ideológiában is csalódnom kellett egymás után. Mélységes bizalmatlanság ébredt hát bennem mindenfajta ideológiával szemben, és ez a bizalmatlanság azóta is kísért.

Harmincnyolc évvel később megmutattam feleségemnek Hamaapilt: ekkor tértem vissza oda először. A helyre nem lehetett ráismerni. A szögesdrót eltűnt, a kőépületeket virágzó facsemetesorok övezték, és egy kis üzemben elektronikus alkatrészeket állítottak elő. A gyerekek már nem a közös óvodában nevelkedtek. A lakóházakat kövezett ösvények kötötték össze, és egyetlen szamarat sem lehetett látni sehol. Az idősebb telepesek, akik annak idején az araboktól és önmagunktól védelmeztek minket, hangtalan elektromos tricikliken surrogtak ide-oda. A víztorony viszont még állt a település közepén magasló kis dombtetőn. Legnagyobb meglepetésemre a régi csapat két tagja is ismerősként üdvözölt. Egyikükről, egy kedves, terebélyes, harsány nagyiról kiderült, hogy azonos avval a lánnyal, akiért egykor a szívem dobogott. Mi minden történhetett vele, hogy ennyire átalakult? Aznap este nem volt semmi kedvem a tükörbe nézni.

De térjünk vissza a múltba. Végül is felvettem a kapcsolatot a szüleimmel. Máig gyötör a lelkifurdalás, hogy hónapokon át kellett aggódniuk, míg semmit nem tudhattak egyetlen magzatuk sorsáról. Bár sejtettem, hogy telepünk nem lett volna túlságosan kedvére finnyás szüleimnek, beláttam azt is, hogy a kibucbeli élet akármilyen dicső is, nem valami nagy karrier, legjobb esetben is örökre csak derék paraszt maradok itt. A cseh és az izraeli kormány akkoriban igen jó kapcsolatban állt egymással. Anežka ebben az időben, hogy, hogy nem, éppen a prágai belügyminisztériumban dolgozott, s elintézte, hogy kiutazási vízumot kapjak. Egy szép napon aztán – egyébiránt kevéssé nagyra becsült – Gyuszi nagybátyám megjelent egy ósdi Citroënnel, én pedig, mintha mi sem lett volna természetesebb, vele mentem Haifába, ahol Gyuszi bácsi felpakolt egy Genovába induló gőzös fedélzetére. Idealizmusom egyszer s mindenkorra elpárolgott. Agressziómat kiéltem, és kamaszkorom ezennel véget ért.

A genovai hajóúton viharosra fordult az idő, úgyhogy folyton egyedül üldögéltem az ebédlőben. Október felé járt, és volt időm átgondolni az előző fél év kudarcát. Az ebédlő másik rettenthetetlen látogatója egy ízben kölcsönkérte zsebpénzem maradékát, avval, hogy majd megadja, ha Genovába érünk. Soha nem láttam többé, sem őt, sem a pénzem. Miközben a vasút átzakatolt a Genova és Bécs közt magasodó Alpokon, egyre inkább lehűlt a levegő. Három banánt őrizgettem, még utolsó fillérjeimen vettem őket. A banánok lassan megbarnultak, én pedig egyre éhesebb lettem, ám szilárdan elhatároztam, hogy e trópusi egzotikumokkal szüleimet lepem majd meg. Abban reménykedtem, hogy ha grandiózus ajándékommal megjelenek, mindent jóváteszek, amit korábban elszúrtam. A vonat megállt az osztrák határon, én pedig, egyetlen alkalommal életem során, koldulni kényszerültem. Valamelyik nagylelkű utastársam vett nekem egy kávét és egy kiflit. A banánok eközben már egészen megfeketedtek. Másnap délelőtt vonatunk megérkezett Bécsbe. Szürkeség, hideg vett körül, mintha a Graham Greene művéből készült, Carol Reed rendezte A harmadik című film nyitóképeit láttam volna. A kiéhezett, harsányan ajánlkozó hordárok látványától még inkább belém mart az éhség. Pozsonyba ebédidő tájt érkeztem, már-már az éhhalál küszöbén – bejelentkezés nélkül kopogtattam szüleim lakásának ajtaján, kezemben pépes áldozati ajándékommal. A tékozló fiú hazatért.

Hazatérésem után pár nappal anyámmal meglátogattuk Prágában Anežkát. Milyen hamar változik az ízlés! Anežkát ugyan még mindig aranyosnak láttam, mégis teljesen másképpen aranyosnak: iránta táplált korábbi gyermeteg vágyaim – amelyek az analitikusok szerint egyes fiúknál valójában anyjukra irányulnak – végleg elenyésztek. Távollétem alatt szüleim útlevelet és egyéb úti okmányokat szereztek be, köztük egy Ausztráliába szóló kivándorlási engedélyt is. Sajnos azonban pár nappal hazatértem után, érvényesítő pecsét híján, mindenfajta útlevelet érvénytelenítettek, így hát a III. világháború nyitányának tűnő koreai háború előestéjén Pozsonyban rekedtünk. Apámat fokozatosan „leépítették” a munkahelyén. A kirakatperek korában még az sem volt kizárva, hogy egyszer csak leültetik. Hogy aztán az ügy még tovább bonyolódjék, bár az egyik minisztérium megtiltotta a kiutazásunkat, a másik hatóság a lakásunkat már egy új tulajdonosnak utalta ki. Egy baljós éjjel meg is jelent nálunk a rendőrség, hogy kilakoltasson, mégpedig hatósági lakatossal felszerelve, aki miután feltörte a zárat, kettévágta az ajtószárnyakat összefogó láncot is. Ennek láttán apám megpróbált telefonon kapcsolatba lépni a polgármesterünkkel, aki akkor éppen unokatestvérem, Marica férje volt. Csakhogy a remek időzítés következtében egy-kettőre kint találtuk magunkat az utcán. Máig őrzöm a lánc levágott végét – a háború előtti menekültek módjára, akik Hitler képét hurcolták magukkal, nehogy bármikor is honvágyuk támadjon. Igaz, ami igaz, soha nem is volt honvágyam. Egy szép nap az ember egyszerűen belátja, hogy a hazájában nemkívánatos személy. Néhány hét eltelte után már sokkal otthonosabban éreztem magam Ausztráliában, mint valaha is egykori „hazámban”. Szüleim hasonlóképpen éreztek. A két világháborúban családunkat egymás után érték a csapások: a család zöme oda is veszett. Országunkra pedig a zsarnokság tartós időszaka várt.

1950 májusának egy szép napján aztán apámat értesítette egy vámtiszt és határőr barátja, hogy Prágából valamilyen homályos telegram érkezett, amely úgy is értelmezhető, hogy az addig érvénytelen útlevelek újra érvényesnek tekinthetők. Időközben ugyan osztrák és az olasz vízumaink lejártak, anyám azonban, aki ebben nagymester volt, a konzulátuson két órán belül kiflörtölte és kisírta nekünk az újat. Még aznap délután, egyetlen utasként felszálltunk a pozsony–bécsi vonatra, és elindultunk a szabadság felé. Akadt a határon egy kis gondunk, a testi motozást is beleértve, ám a vonat végül is továbbzakatolt, és még napnyugta előtt megérkeztünk Bécsbe. Mintha a Hold túloldalára jutottunk volna. 1950. május 21-ét írtunk ekkor.

1950–1952, Melbourne

Néhány, szinte idillikusnak nevezhető bécsi hét alatt megszerveztük ausztráliai utunkat. Anyám, akiről szülei még azt sem tételezték föl soha, hogy valaha főznie kell, varrni tanult. Apám angolórákat vett, én pedig a Dunában úszkáltam. Végül felszálltunk a genovai vonatra (az út kezdett ismerőssé válni számomra). Kevés az emlékem erről az utazásról. Genova pálmái újra a trópusokat idézték, az egzotikus étel, a spagetti pedig, amelyet szüleim még háború előtti vakációikról ismertek, a szabadság és az új világban rám váró csodák előérzetét ébresztette bennem. Messinában beszereztünk egy hamisított Par­ker tollat, én pedig megismerkedtem a valódi kávé kesernyés zamatával. Föl voltam dobva. Minden annyira új és izgalmas volt: ott álltam rozzant hajónk, az SS Surriento orrában, és a jövőmet kémleltem boldogan. Következő állomásunkon, Port Saidban egy alacsony, kiöblösödött, bőr ülőalkalmatosságra tettünk szert, hogy legyen hol ejtőznünk ebéd után. Hamarosan elértük Colombót, ahol pedig egy langyos kóla dekadens élvezetében lehetett részem. Tíznapi hajóút után érkeztünk Fremantle-be, Nyugat-Ausztráliába – a part borongós, végtelen dombvonulatai egyáltalán nem emlékeztettek arra a trópusi paradicsomra, amelyet vártam. A Bighton keresztül hepehupás út vitt végül Melbourne-be. Meglepetésünkre az első nyelv, amely itt megütötte fülünket, a szlovák volt: néhány még a háború előtt kivándorolt dokkmunkás beszélt szlovákul. Néhány a St. Kilda-i Fitzroy Streeten töltött nap, majd néhány hónap caulfieldi szobabérlés után, letéve a szokásos kauciót, a következő tizenöt év időtartamára egy, a Fawkner park és a Botanikus kert között található, South Yarra-i lakás boldog bérlői lettünk. Október végére már az egyik melbourne-i középiskolába jártam: az iskolát a helyi újságárus ajánlotta apámnak. („Nem té­veszt­heted el, haver, amott van, ni, a dombon.”)

16 éves voltam ekkor, így hát a tizedik osztályba írattak be. A vizsgákra novemberben került sor: szerencsémre a kérdésekből semmit nem értettem, különben nem tudtam volna rájuk a választ. Tapintatosan azt ajánlották, ismételjek évet. Apám erre bement az igazgatóhoz, Langley ezredeshez, elmagyarázta neki, milyen okos tanítványra tett szert személyemben, majd rábeszélte, hogy eresszen át a 11. osztályba. Megesküdött, hogy megeszi a kalapját, ha nem állok helyt. Következő februárban aztán – egész nyáron különféle gyárakban dolgoztam – megint nekiláttam a tanulásnak. A szótár még akkor is a kezem ügyében volt, mikor a busz peronján lógtam, ám Shakespeare és Milton ügyében még ez sem segített rajtam túl sokat. Gyorsan fejlődtem ugyan, XVII. századi szókincsem és mondatfűzésem azonban a tanárok szerint továbbra is egy kissé nehézkes maradt.

Igen meglepett, mennyit foglalkoztak velünk a tanáraink – sokkal nagyobb örömüket lelték abban, ha segíthettek, mint ha rajtakaphattak valami baklövésen, és jól megbüntethettek. Az iskola és általában az ország szabad szellemén is meglepődtem, és azon is, hogy váratlan helyzetben a rendellenesnek is mindig valahogy meglelték a helyét, különösen, ha volt már effajta rendellenességre precedens. Az európai rendszerben ugyanakkor egyszer s mindenkorra szóló szabályokat fektettek le, aztán pedig kőkeményen betartatták őket. Gyorsan elsajátítottam az ausztrál kiejtést és mentalitást is – kezdetben, mint valami új álruhát viseltem ezt is, később azonban az „ausztrálság” lényem részévé vált. A környező világ jóindulatúnak és egalitáriusnak tűnt. A társadalmi stabilitás hosszú korszakának utolsó óráiban érkeztünk Ausztráliába, ám ekkoriban még a változások, amelyek utóbb teljesen átformálták az országot, a jövő méhében rejtőztek. 1951-ben Ausztrália etnikai és társadalmi szempontból homogén volt, és úgy tűnt, örökké az is marad. Akkor még nem tudtam, hogy az életben az egyetlen állandó dolog a változás.

Az 1951-es 11. osztály volt az első, s mint később kiderült, az utolsó osztály, amelyet kijártam. Felbecsülhetetlen értékű év volt. Mindennek megvetette az alapját, amit csak később meg kellett tanulnom. Azt hiszem, mindmáig annak a tudásnak a morzsáiból élek, amelyet abban az esztendőben szereztem. Nemcsak adatokra tanított meg, hanem – s ez sokkal fontosabb – a tények értékelésének alapjaira is. Iskolaéveim során első ízben gyarapodtam ismeretekben, sőt az év végére lemondtam abbéli vágyaimról is, hogy munkába álljak és motorozzam. Igazgatónk, Langley ezredes az I. világháborúban a Közel-Keleten teljesített szolgálatot. A hétfő reggeli iskolagyűléseken avval szórakoztatott bennünket, hogy egy szék segítségével bemutatta, mi a megfelelő módja a tevehátra szállásnak. Az iskola indulója, Blake allegorikus Jeruzsáleme, különösen passzolt a körülményekhez. Szemmel láthatóan idilli országba jutottunk. Apám odavolt az újságokért, amelyekből teljességgel hiányoztak a hírek. Egy nap például, a Melbourne Kupa után egy ló képe díszelgett a címlapon, a választások után pedig meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a leváltott kormány tagjait nem végezték ki. Az emberek az időjárásról beszélgettek, az autójukról vagy a kertjükről, s minket mindez elragadtatással töltött el. A helybéliekre nyilvánvalóan nem volt jellemző a nyughatatlanság. Apám végül egyfajta nyelvtanilag hibátlan, ám furcsán magasztos és latinos angolságot sajátított el, szókincse azonban kétségkívül enciklopédikus gazdagságú volt. Anyám ezzel szemben köznapibb angolt beszélt, amelyen kevésbé érződött az akcentus, igaz az ő szókincse nem volt olyan gazdag, mint apámé. Vidáman indult naponta munkába South Yarrából a helyiérdekűvel: egy ruhagyárban dolgozott, darabbérért.

Apám azonban már nem volt ugyanaz az ember, mint a háború alatt, mikor eget-földet megmozgatott megmentésünk érdekében. Súlyos szívpanaszokkal küszködött – panaszai kevéssel Ausztráliába érkezésünk után jelentkeztek először. Akkoriban az efféle tünetekkel nem sokat tudtak még kezdeni. A helyi orvosok nem voltak eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy feladja velük szemben érzett alapvető bizalmatlanságát. 1952 elején szívrohamot kapott, heteket töltött egy kórházban. A huzamos fekvés miatti elgyöngülés következtében állandó fáradtság gyötörte, amit szintén szívbaja tünetének tartott. Talán mindaddig túlságos súllyal nehezedett vállára az élet, s most depresszióba zuhant. Szenvedése szánalommal és oktalan bűntudattal töltötte el lelkem. Nem meglepő, hogy végül is kardiológus lettem.

Két héttel utolsó iskolaévem megkezdése után otthagytam a Melbourne High Schoolt, mert valószínűtlennek láttam, hogy a szüleim további hét éven át eltarthatnának. Kémikustanoncnak álltam be egy, a melbourne-i kikötőben működő céghez, s hetente négy éjszakán át ügyeltem. Az unalom elkeserített, a hétvégéken pedig az egyetemi felvételire készültem „hely a nap alatt” magánprogramom keretében. Év végén hat előkészítő és három felvételi tantárgyból tettem sikeres vizsgát. Már csak egy hiányzott az egyetemi felvételi követelményekhez. Apám – aki ekkorra már nagyjából talpra állt, és akit meglepett váratlan szorgalmam – ekkor újra elvitt, ezúttal az egyetemi felvételeket intéző tisztviselőhöz. Ennek a jóembernek szintén türelmesen elmagyarázta, mi­lyen kincsre leltek személyemben, s hogy mennyivel célravezetőbb lenne, ha csak az első év végén húznának meg, nem pedig a felvételi vizsgán. Így hát én lettem az egyetlen hallgató, akit felvételi vizsga nélkül vettek föl az egyetemre.

Gyakran töröm a fejem, vajon milyen ember vált volna belőlem gyermekkori hányattatásaim híján. Nehéz elkülöníteni a genetikus adottságok és a környezeti hatások szerepét egy ember értelmi és érzelmi világának kialakulásában. Legjobb tudomásom szerint értelmes, jó svádájú és eleven gyermekként vágtam neki az életnek. 1945-re az alkalmazkodást olyan tökélyre vittem, hogy magam sem tudtam többé, ki is vagyok valójában. Végső gyógyulásom hosszú időt vett igénybe, s keményen meg kellett fizetnem érte. Néha csak bámulok, hogyhogy nem lett belőlem valami érzelmi roncs, amint az számos gyermek-túlélővel történt. Szerintem ennek több oka is van. Egyrészt biztonságos volt legkorábbi gyermekkorom, s feltétlen a szeretet, amely körülvett engem. Másrészt nem kellett különválnom szüleimtől hosszabb időre. Harmadszor nem kellett átélnem a koncentrációs táborok rémségeit. Végül éppen eléggé idős voltam ahhoz, hogy megértsem, mi folyik körülöttem. A háború utáni forradalmi légkör katartikus hatása is jótékonyan hathatott rám. Ám ami a leglényegesebb, megbíztam szüleim ítéletében, és – legalábbis a háború alatt – elfogadtam, hogy a környező világ tébolyodott meg, és mi maradtunk épelméjűek, nem pedig fordítva. Ez utóbbi meggyőződés mély benyomást tett rám. Bizonyos mértékig oka lehet annak, hogy befelé forduló lettem, iszonyodom a tömegtől, s hogy a szavahihetőséget tartom a legfőbb erénynek. Ugyanakkor hozzájárult ahhoz is, hogy nehéz helyzetekben képes vagyok határozottan cselekedni, s hogy – talán túlságosan is – bízom saját ítéletemben. Apám alapelve volt – amit én is elfogadtam –, hogy minden esetben saját ítéletünkre kell hagyatkoznunk, ha megfelelő információ áll rendelkezésünkre, és ha elég képzettek vagyunk a helyes döntéshez. Szerencsémre képes vagyok felismerni azt is, hogy ki igazán felkészült szakértője a számomra ingoványos szakterületeknek, s kinek ítéletére bízhatom rá magam.

Szégyenkezve kell bevallanom, hogy orvosi pálya­­választásomnak csak részben volt indoka a segíteni vágyás. Egyéb motívumok is közrejátszottak. Olyan hivatásra vágytam, amelyet bárhová „magammal vihetek”, hiszen ekkor még nem sejthettem, hogy hányattatásaink immár véget értek. E követelmény kizárta a jogot, nem beszélve arról, hogy semmiféle rokoni kapcsolattal nem rendelkeztem, amely akkoriban nagyon fontos lett volna az ügyvédi pályán. Önmagam ura akartam lenni. Ezekben az időkben éppen hiány volt orvosokban, és ha az ember orvosi gyakorlatot folytatott, biztos megélhetésre számíthatott. Másfelől szerettem volna elmélyíteni a barátságomat azzal a néhány fiúval, akivel a melbourne-i középiskolában haverkodtam össze, márpedig sokuk szintén az orvostant választotta. Aztán meg ott volt apám betegsége, amellyel személyesen akartam megvívni: a kór azonban végzett vele, mielőtt még bármit tehettem volna érte. Ám, mint utóbb kiderült, az, hogy végül is a kardiológiát választottam, valószínűleg nemcsak egészségemnek tett jót, hanem később, idősebb koromban talán az életemet is megmentette. Végül választásomban az is közrejátszott, hogy szerettem volna enyhíteni az emberek szenvedésein is, bár az igazat megvallva, az emberiség sorsa nem érdekelt túlságosan.

1958, Goroka

Új-Guineai, 1958-as kalandom is valójában újabb lázadás volt, újabb kísérlet, hogy elszakadjak szüleimtől, s meggyőződjem róla: megállok a magam lábán is, képes vagyok meglelni helyem a világban. Utolsó egyetemi évemben két hétre oda mehettünk gyakorlatra, ahová akartunk. Míg a kollégáim zöme vidéki kórházakat választott, én magam éltem az alkalommal, amelyet az egykori Külbirtokok Mi­nisz­té­riuma kínált fel egy segédorvosi állás képében, az Új-Guinea keleti fennsíkján található Goroka településen. Ezúttal jobban felkészültem expedíciómra, mint kilenc évvel korábbi, levantei kalandomra. Az Új-Guineában rám váró körülmények azonban borzasztóaknak bizonyultak, s bár alapjában be­váltam, a vége mégis az lett, hogy megfutamodtam onnét. Hazatérésemkor ugyan már nem éreztem magam tékozló fiúnak, ám ragyogó páncélban megtérő, hódító lovagnak sem.

Akkoriban Goroka kisváros volt még, repülővel kétórányira Port Moresbytől. Nagyjából ötven európai élt a városkában vagy gazdálkodott a környező földeken. 5000 láb (kb. 1600 méter) magasságban felhősipkás hegyormok tornyosultak köröttünk. Az éjszaka kellemesen hűvös, a talaj pedig termékeny volt errefelé. Nagyjából negyedmillió, ezerféle nyelvet beszélő őslakos élt a környező falvakban. Fiatal lévén, s mivel nemrégen érkeztem Európából, igencsak egzotikusnak találtam a helyet. Csak 25 éve múlt, hogy európai először tette lábát a fennsíkra. Nekem az volt a benyomásom, hogy – legalábbis az én értékrendem szerint – az ausztrál fennhatóság kifejezetten jót tett az ittenieknek. A véghetetlen törzsi háborúknak és az emberevéssel spékelt bosszúmészárlásoknak véget vetettek, megalapozták az egészségügyet: az utazgató kerületi tisztviselők pedig szorgosan intézték az ügyeket, és döntöttek a vitás kérdésekben. A bennszülöttek nem­igen ruházkodtak, a hideg ellen a testükre kent vékony és avas disznózsírréteggel védekeztek. A gazdagságot disznóban mérték, s gyakran voltam tanúja, hogy a nők egyik mellükön csecsemőt, a másikon meg malacot szoptattak. A közalkalmazottakon kívül az itteni európaiak nem képviseltek valami magas színvonalat. Nem különböztek azoktól, akik általában a gyarmati uralom vége felé „vették a vállukra a fehér ember terhét”. Úgy láttam, valójában alkoholizmusuk és személyiséghibáik miatt keresik inkább itt a kenyerüket, mintsem Ausztráliában. Rövid ottlétem alatt az ötven fehér közül ketten követtek el öngyilkosságot.

Az intézmény, amelyben dolgoztam, egyáltalán nem emlékeztetett a Melbourne-i Királyi Kórházra, az egyetlen effajta intézményre, amelyet addig belülről láthattam. Noha a „Gorokai Kórház” hangzatos nevet viselte, még a kórházság legalapvetőbb követelményeinek is híján volt. A betegek összeeszkábált viskókban hevertek, rokonaik ápolták őket. Fo­gal­mam sem volt ugyan a trópusi betegségekről, valamicskét azonban már konyítottam az orvosláshoz. Állandó hasmenés gyötört, és nem sok ember akadt, akihez szólhattam volna. Egyáltalán nem találtam a helyem. A nővér, a rezidens és a szakorvos feladatait egyaránt nekem kellett ellátnom. A halálos betegeket nem eresztettük be a kórházba, részben mert rettegtünk a megboldogult családjának bosszújától, főként azonban azért, mert a közvélekedés szerint, ha a kórházban meghal valaki, az egyáltalán nem növeli a helybéliek egészségügyünkbe vetett bizalmát. A kórházi személyzet mindig csak rövid ideig maradt itt. Ha olyasvalaki került közénk, aki a pajzsmirigysebészetet szerette volna gyakorolni, kiküldték az őrjáratot, amely egy héten belül már vissza is tért a dzsungelből. A katonák mögött libasorban egy tucat asszony lépdelt, hatalmas golyvával a nyakán.

Bevallom, megkönnyebbülten távoztam innét. Hazafelé jót fürdőztem a tengerben Port Moresbynél. Volt elég időm, mert repülőről a kutya sem gondoskodott.

1958 decemberében avattak doktorrá. Testileg-lelkileg egyaránt biztonságban érezhettem magam. Először ekkor gondolkodtam el azon, ki is vagyok én, és valójában mi is az élet.

Angolból fordította: Magyar László András

• Befejezetlen múlt [6]