A múlt, ami jelen maradt
Köztársaság és demokrácia Magyarországon már többször volt, és mindig csak rövid időre: először 1848-ban alig másfél évig, majd néhány hónapig az első világháború után, végül 1945 és ’47 között, és egyszer embrionális állapotban 1956-ban.
A demokrácia minden alkalommal megsemmisült. „Külső okokból”, ahogy lelki megnyugtatásul mondani szokás. De az ismétlődő sikertelenségeknek belső okai is lehettek. Az 1918-as őszirózsás forradalom köztársaságának nem az antant tisztjei, nem a kíméletlen békefeltételek és az igazságtalan határok, hanem a magyar kommunisták és utánuk a magyar tiszti különítmények vetettek véget. Ezek a belső okok talán ma sem veszítettek hatóerejükből.
Az elmúlt évek politikai jelenségei fenyegető előérzeteket keltenek. Ismét visszasüllyedünk – ha nem is a diktatúrába, de – a kliensek és alattvalók paternalista világába?
A félelmeket csak erősíti mindaz, ami Boszniában, Karabahban vagy Tádzsikisztánban lejátszódik. A távoli, elsüllyedtnek hitt múlt visszatértéből a polgárháború formájában lett véres valóság. A hullák, megerőszakolt nők és a lassan nyugati irányba áramló tömegek arról tanúskodnak, hogy – Christa Wolf szavaival – „ami elmúlt, nem szűnt meg, mindvégig jelen maradt”.
„Tavasszal/ősszel jönnek az amerikaiak”
Ifjúkoromban, a kommunista hatalomátvétel idején, jóformán teljes volt a politikai egyetértés. Ilyen nemzeti egységről demokráciában csak álmodni lehet. Ez az egység persze csak az elutasítás következtében alakult ki.
Környezetemben szinte mindenki, rokon, barát és szomszéd egyaránt Isten átkának tekintette a ránk erőszakolt hatalmat. Szavak nélkül is értettük egymást. A fejek tartása, a szem csillogása vagy tört fénye elegendő volt. A nemzetemmel való problémátlan egység csodás érzése azon alapult, hogy mi mindannyian reakciósok vagyunk.
Apám a háború után – biztos, ami biztos – a Szociáldemokrata Pártba lépett be (amely baloldali pártnak számított), de a két szabad választáson a Kisgazdapártra szavazott, mert viszonylag ez állt legtávolabb a kommunistáktól. Egyik nagynéném férje minden tavasszal közölte, ősszel jönnek az amerikaiak, ősszel pedig, hogy tavasszal jönnek.
Azokat, akik közül származtam, vagyonilag nem érintette a változás. Se gyáros, se nagybirtokos nem volt közöttük. Valamennyien kispolgárok voltak, belső szembenállásuk a rendszerrel se politikai, se gazdasági érdekekkel nem volt közvetlenül magyarázható. Inkább az érzelmeikben, gondolatvilágukban, magánéletük szabadságában érezték magukat megtámadva. Első hallásra csupa érdektelen, materiálisán jelentéktelen dolgokban. A politikai rendszer azt a keveset vette célba, amivel személyiségük lelki és szellemi autonómia és integritás dolgában egyáltalán rendelkezett.
Az erkölcs a magánéletbe vonult vissza, és minden, amivel a politikai nyilvánosság előtt kellett megjelenni, a túlélés körébe tartozott. Ebben pedig senki se látott erkölcsi kérdést. A problémát nem a hazudozás okozta, hiszen mindenki pontosan tudta, hogy a nyilvánosság előtt nem azt mondja, amit gondol. Ez megalázó volt, de a megalázott a megalázottsága miatt nem erkölcstelen. Baj abból lett, hogy nem volt alkalom a múltat feldolgozni. Az általános megfélemlítésnek talán ez volt a legvégzetesebb következménye: sem a bűntudat, sem a gyász, sem a megbánás élménye nem válhatott a nyilvános feldolgozás tárgyává, és ezért személyes feldolgozás tárgyává sem. Ha volt is személyes gyász és esetleg személyes megbánás, társadalmilag nem sokat ért. Az olyan megbánás és gyász, amely a társadalmi lét egyetlen szintjén sem jelenik meg, semmiféle kulturális eredménnyel nem jár. Ez volt a helyzet a második világháborús magyar részvétellel Németország oldalán, ez volt a helyzet több százezer magyar zsidó meggyilkolásával (akiket magyarok vagoníroztak be Auschwitzba és nem a németek), és ez volt a helyzet az olyan alapkérdésekkel is, mint a hatalom, és a hatalom erkölcsisége.
A XIX. század ártatlanságának elvesztése
1956 forradalma a megalázottak felkelése volt. Egyetemistaként megéltem, hogy a munkások az általános sztrájk idején élő baromfit és szalonnát hoztak a diákszállókba, mert azt hitték, éhezünk. Csak utólag jöttem rá, mi is történt akkor mindannyiunkkal: még tartott a XIX. század, és mi annak megfelelően viselkedtünk. A bányákban és a gyárakban dolgozók bennünk, értelmiségiekben és diákokban reménykedtek, mi pedig a munkásokban, az általuk alakított munkástanácsokban, nemzeti bizottságokban. Ebben az esendő bizalomban a korai forradalmak ártatlansága nyilvánult meg. Mára már elsikkadt, mert mindig csak a hősi szabadságharcról ömlik a szó, de ezek a bizottságok és tanácsok a forradalom egész ideje alatt legfontosabb feladatuknak azt látták, hogy fenntartsák a közrendet és biztonságot, és ezáltal a legtermészetesebb módon testesítették meg azt a polgárságot, melyet a társadalom saját erejéből létrehozott. A szovjet páncélosok megjelenésével ez a naiv évszázad Magyarország számára, ha késve is, de véget ért. Megmaradtak a poros falvak és koszos városok, ahol a vakolat mállott a falakról, és bennük az emberek, akik a következő években mindent elkövettek, hogy elfelejtsék, milyen gyöngék voltak a vereségükkor. Holott akkor voltak a legerősebbek.
Három hónappal a leverése után még nyíltan forradalomról beszélt mindenki. Hat hónappal később mindenki, aki szabadlábon volt, engedelmesen vonult fel vörös zászlók alatt a tribünök előtt, ahonnan pártvezetők üdvözölték őket integetve. Ha szabadlábon vagyok, talán én is ott vonulok.
Megrontásunk évtizedei
Aztán jött a XX. század leghosszabb békéje. Ebből két, egymással párhuzamos zsákutca következett: annak a felismerésnek a zsákutcája, hogy a rendszert el kell fogadni, és az a zsákutca, hogy a rendszer megreformálható. Csak éppen az látszott lehetetlennek, hogy a rendszer belátható időn belül kimúlik. Minden az örökkévalóságra rendezkedett be. Beköszöntött az egész társadalmat belülről átható hazugság korszaka. A megalázottak is elveszítették ártatlanságukat: most már önmaguknak is hazudtak.
Eltartott egy ideig, míg a következményeket felismertem: a csodás, „reakciós” nemzeti egység semmivé foszlott. És amikor 1968 után megint Nyugatra utazhattam, az európai baloldal mérte rám a másik csapást. Ésszel felfoghatatlannak tűnt, hogy mindazok után, ami Európa keleti felében megtörtént, akadhatnak emberek Nyugaton, akik a kapitalizmust akarják megdönteni, de egy szavuk sincs az ellen a rendszer ellen, amelyben én élek. Az ideológiától átitatott szóhasználatuk mögött valami Magyarországról rég ismert, félelmetes és kilátástalan rejlett: a totalitárius gondolkodás kényszere a Jó érdekében. Egyenlőség, szabadság, kizsákmányolásmentesség – hát nem csupa jó dolgok ezek? Ellenük érvelni sokkal nehezebb, mint a fajelmélet, a vallási kizárólagosság vagy az egyenlőtlen vagyonmegoszlás ellen.
Aki Közép- és Kelet-Európából ezekben az években Nyugatra utazhatott, annak feltűnt, hogy ott az arcok is szelídebbek, kipihentebbek voltak. Hozzájuk képest Magyarországon majdnem mindenki úgy nézett ki, mintha hátulról kést döftek volna a nyakszirtjébe. Csak öncsaláson alapult volna ez a benyomás? Csak a magasabb életszínvonalból és a fejlettebb technikából következett? Ez aztán végképp nem volt olyasmi, amiről egy nyugati baloldalival beszélni lehetett.
A jobboldaliság mint belső kényszer
Mivel a baloldali politikai „hitvallást” és érvelést mind a magyar politikai osztály képviselőitől, mind pedig a nyugati újbaloldaliaktól komolyan vettem, semmiféle baloldali gondolattal nem lettem volna képes azonosulni. Én ugyanis egy magát baloldaliként azonosító rendszerben voltam megalázott és sérült. Úgy éreztem, pöcegödörbe kerülnék, ha csak a legkisebb mértékben is közelednék azokhoz, akik fennállásával egyetértenek.
Nagyon megviselt, amikor azt tapasztaltam, hogy barátaim közül voltak olyanok, akik Nyugatra disszidálva rövid idő alatt baloldaliak lettek, s a RAF (a terrorista Vörös Hadsereg Frakció) rokonszervezőivé váltak. Mindig eszembe jut, ahogy egyikük annak idején a járdán ürítette ki zsebéből a szemetet, melyet otthonról belegyömöszölt. Mikor megkérdeztem, miért teszi ezt, azt felelte: „Ez egy rohadt társadalom…”
Ettől az időtől kezdve úgy tartottam, hogy jobboldali vagyok. A nyolcvanas évek kicsi ellenzékének szamizdatkiadványában megpróbáltam jobboldali nézeteket megfogalmazni. Nagyon ritkán, nagyon óvatosan, folytonosan mérlegelve, milyen messzire mehetek. Gondolataim céltáblái nem a hatalmon levő kommunisták vagy azok hívei voltak. Ők túlságosan rémületesek és undorítóak voltak ahhoz, hogy ebből valami termékeny gondolat születhetett volna. A címzettjeim azok a „kommunista úrifiúk” voltak, akik az ember önmagára találásának egyik legtermészetesebb folyamatában a szüleik, az apjuk ellen lázadtak föl.
A gyűlölettel összefonódott szeretet kötött hozzájuk. Egyrészt túlságosan baloldaliak voltak az ízlésemnek. Egyik filozófusuk még a nyolcvanas évek elején olyan mondatot írt le, melyet én dühítően egyoldalúnak tartottam: „Az ellenzéknek ideológiára van szüksége… és nem hiszem, hogy közöttünk különösen sokan lennének, akik ne azonosulnának a szocialista hagyomány valamelyik részével.” Majdnem felrobbantam: szocialista ez a rendszer volt!
Gyávaságom megakadályozta, hogy vele szemben nyíltan föllépjek. Nem tőle, hanem a rendőrségtől féltem. A vita során nyíltan meg kellett volna fogalmaznom, hogy a szocialista rendszer és eszme nemcsak a hibái miatt, hanem elvileg is elfogadhatatlan és átkozott. Ez számomra talán több kockázattal járt, mint a szocializmus nevében lépni fel támadóan. De nehezen tudtam elfogadni, hogy az a hatalom, amelyet Kis János nálam bátrabban támadott, ebben az esetben, gyávaságomon keresztül, őt védte meg a véleményem kifejtésével szemben. Szerencsémre tudatában voltam a gyávaságomnak. Enélkül ezeket az „úrifiúkat” talán csak gyűlöltem volna anélkül, hogy szerettem is volna őket.
Mert másrészt közöttük éreztem otthon magam. Bizonyára azért, mert nyelvhasználatuk, érvelésük módja magyar mércével mérve racionálisabb volt. És volt bennük valami abból a lágyságból vagy szelídségből, melyet Nyugat-Európában annyira szerettem.
A jobboldaliság mint külső kényszer
Aztán bekövetkezett a vég kezdete. A „reális szocializmus” rendszere néhány hónap alatt semmivé vált. Azóta is próbálom őrizni emlékeimben akkori elképedt, ámuló örömömet.
De egyidejűleg olyan folyamatok kezdődtek el, amelyekről nem gondolta senki, hogy egyszer lehetségesek lesznek. Talán még azok se, akik most e folyamatok zászlóvivői. Már az 1990-es választások előtt elkezdődött a lehetetlen, és ma olyan érvekkel kellene konfrontálni, melyek mind érzelmileg, mind logikailag elfogadhatatlanok. Hogy összeesküvők, idegen ügynökök és nemzetellenes magyarok? Hogy a kormány sokkal inkább nemzeti érdekeket képvisel, mint az ellenzék, és ezért eleve erkölcsi joga van arra, hogy a tömegkommunikációs eszközöket az ellenőrzése alatt tartsa? Hogy az ellenzékiség ma, amikor már a „jó” került a hatalomra, elveszítette létjogosultságát, és egyáltalán: itt az idő, hogy a bomlasztásnak véget vessünk?
És hogy a zsidók!
Nem tudom röviden megválaszolni, miért éreztem magam már rögtön az elején fenyegetve. Leginkább a gyűlölet ijeszt, mely az idézett szövegek fogalmai mögött rejlik. Ezeknek a fogalmaknak ugyanis nincs terjedelme: nincsenek dolgok, melyeket reprezentálhatnának. Se magyarellenesség, se liberálbolsevista összeesküvés, sem a politikai értelemben vett zsidó nem létezik, aki valamiféle speciális zsidó érdekeket követne. S mivel ezek a fogalmak nem vonatkoznak semmire, ezért csak a gyűlölet segítségével lehet értelmük. Ebben a gyűlöletben én a kommunisták és az újbaloldaliak iránti saját korábbi gyűlöletemet pillanthattam meg. Belenézhettem a tükörbe, melynek jelen a neve, és amely a múltamat adja vissza.
A „Magyar Igazság és Élet Pártja” megbízott elnöke a saját egykori antikommunista ellenállására azt hozta fel példának, amikor egy orosz kiskatonát megakadályozott abban, hogy időben a kaszárnyájába jusson. Ez volt az ő passzív ellenállása.
Mikor ezt olvastam, eszembe jutott gyermekkorom egyik élménye, amelytől már soha nem szabadulhatok: a háború utáni években a többi utcagyerekhez hasonlóan gyakran utaztam a tömött villamosok ütközőjén. Egy ilyen tujázáskor lezuhantam. Az egyik kezem a sínre került, és engem a másodperc tört részéig valami érthetetlen tehetetlenség fogott el; és a karomat a sínen hagytam. De aztán elmúlt ez a Semmi elérhetetlen mélységéből származó sajátságos állapot, és felrántottam a karomat. Abban a pillanatban elgördült mellettem a kerék. Még ma is, ha az élmény olykor átégeti a köréje emelt falakat, összerándulok, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az a nyomorék vagyok-e, aki a karját hagyta ott a sínen, vagy az, akinek hihetetlen szerencséje volt?
Töredelmes vallomás
Mindezekkel csak arról akartam beszámolni, hogy engem mi befolyásolt politikai magatartásom megváltozásában. Ezennel bevallom: baloldali lettem! Ennek persze nincs különösebb jelentősége, mivel csak politikai szemléletemet írja le nagyon durva közelítéssel, és én, mint minden ember, sokkal több vagyok, mint politikai mivoltom. Ettől nem szűnök meg demokrata, keresztény, magyar, különösen pedig bárkivel politikailag egyenrangú lenni. Ez a politikai egyenlőség ugyanis nem attól függ, hogy valaki baloldali vagy jobboldali, sem attól, hogy valaki demokrata, keresztény vagy magyar. Csak attól, hogy valaki elismeri-e mások politikai egyenlőségét. Ha nem ismeri el, akkor valójában saját magát zárja ki a politikailag egyenrangúak köréből.
Magyarországon ma nincs fasiszta diktatúra kialakulóban. Demokrácia van. Az ország, akárcsak az egész közép- és kelet-európai régió, egyszerűen csak néhány nehéz évtizednek néz elébe. Amelynek során a múltból megint jelen lesz.
Gyász helyett menekülés a tragédiába
A jobboldali magyar értelmiség tragédiája, hogy legjobb képviselői számára 1945 után nem adatott meg a múlttal való szembenézés lehetősége, és az, hogy a saját felelősségükről folytatott vitában egyenlő félként vehessenek részt. Mind politikailag, mint kulturálisan lefejezték őket. A múlttal való megbirkózás, ami a demokratikus politikai rendszernek köszönhetően a nyugatnémet társadalomban végbement a német jobboldal toleranciaszintjét magasabbra állította. Ez a társadalmi folyamat Európa másik felén csak töredékesen játszódott le. Ez pontosan lemérhető az egyesült Németország keleti felén fellángolt idegengyűlöleten, mely lényegesen erősebb, mint Németország nyugati felén.
A magyar jobboldal túlnyomó része felelős a zsidótörvényekért, a deportálás idején tanúsított néma cinkosságáért, a második világháborúba való belépésért, a feudális tekintélytiszteletéért, és éppen ezáltal azért, hogy a baloldali, kommunista tekintélyuralmat idővel olyan természetesnek fogadta el. Végső soron felelős azért, mert hitt (és ma is hisz) abban, hogy a faj, a nemzet, a saját kultúra, vallás, végső fokon tehát a tekintély elsőbbségéből kiindulva az ember sorsa politikailag rendezhető.
Ahogy a magyar baloldalnak oka van a bűntudatra, mert hitt abban, hogy a társadalmi egyenlőség és szabadság erőszakos úton, mások politikai kizárásával megvalósítható.
A magyar baloldali értelmiségen belül néhányan 1968 után megpróbáltak szembenézni a baloldali szellemi felelőségükkel, és saját erőből számoltak le kegyetlen, világmegváltó vágyaikkal. Ezzel a nemzeti kultúrának maradandó szolgálatot tettek. A magyar jobboldalnak ezzel szemben még ennyi bűntudata sincs.
Minden jel arra mutat, hogy ma a német baloldal, egykori magabiztossága és kegyetlen megváltásvágya miatt, ugyanolyan kevés bűntudatot érez, akárcsak a jobboldaliak Magyarországon mindazért, amiért felelősek voltak egykor, 1945-ig. A német baloldaltól legfeljebb a kiábrándulásra futja. Arra, hogy megbűvölten fedezze fel a történelemben az izgató irracionalitást.
Az egykor sikeres magyar színpadi szerző szavai a „terrorról, katonákról, vérről és összeomlásról” félelmetesen összecsengenek a sikeres német színpadi szerző, Botho Strausz szavaival az „előérzet terrorjáról”.
Tettük beismerése és bukásuk belső gyásza helyett még az „istenek alkonya” is jobb számukra. Megbűvölten festik az égre a tragédiát, mely egyszerre nevetséges „kecskedal” a szemükben – és áhított valóság. Saját belső katasztrófájuk elől a külsőbe szeretnének menekülni. Az egykori német baloldal és a magyar jobboldal ugyanazt a dallamot fújja. Európa egységesül, és szétválik a szabadságban.
(A Tukinyi Evangélikus Akadémián 1993. november 20-án elhangzott előadás rövidített változata.)
- Esszé [6]