Hány menekült van?
1988, a nagyszámú menekült megjelenésének éve óta a múlt év végéig összesen 123 833 menekülőt regisztrált a magyar hatóság. E tömegnek 42,86%-a román, s 54,99%-a a volt Jugoszlávia állampolgára. Ezen öt év alatt a legkevesebb menekült, 5366 fő 1993-ban érkezett. Viszont több mint 80%-uk jugoszláv. A menekülők tehát fogynak. Nem valószínű, hogy azért, mert az űzöttek és veszélyeztetettek folyama apadna, talán nem jutnak el idáig, vagy a magyar határőrizet keményedett, a földönfutók nehezebben jutnak át rajta. Mindenesetre míg 1988-ban a menekülők 47,7%-a, ’89-ben 79,4%-a és 1992-ben 11,7%-a illegálisan érkezett, addig 1993-ban a menekülőként belépők 2%-a sem jut be illegális úton.
A menekültügyet figyelemmel kísérő olvasó már 1991 óta ismeri a „menedékes” fogalmát. Így hívják az országban tartózkodó ideiglenesen menedéket élvező idegent. A Jugoszláviából menekülők (1991 óta összesen 68 ezer ember) döntő többsége nem a genfi konvenció értelmében lett menekült, vagyis tartós oltalomra igényt tartó, személyében fenyegetett üldözött, hanem a háborús viszonyok elől futó ideiglenes menedékes. A 68 ezer érkezőből 1993-ra 8521 maradt. A többieknek egy elenyésző töredéke tartósan letelepedett, más része továbbutazott harmadik országba, és ismeretlen tömege visszaköltözött vagy visszament a hajdani Jugoszlávia területére. Sokan, talán a legtöbben ma is Magyarországon tartózkodnak, de nem veszik igénybe a menedékes státussal járó kedvezményeket, viszont nem is kell alávetniük magukat a hatósági korlátozásoknak. Ezek közül a legkínosabb, hogy a menedékes státus elvesztésével jár, ha átlépik a határt szülőföldjük felé. E 8521 menedékes közül 2500-an laknak befogadó állomáson vagy átmeneti szálláson, és ott teljes ellátást kapnak, a többiek saját maguk gondoskodnak magukról a menedékeseknek garantált fejenként heti 1000 forintos segély igénybevételével. A heti 1000 forint és a háromhavonta meghosszabbítandó menedékes igazolvány feltétele egy hatóság által ellenőrzött befogadó nyilatkozat, és az, hogy a menedékes valóban ott tartózkodjon, ahova a befogadó nyilatkozata szól. A táborlakónak viszont csak engedéllyel és meghatározott időre szabad eltávozni a tábor területéről – legalábbis Nagyatádon –, csak engedéllyel fogadhat látogatót, és az útlevele nincs a zsebében, azt a táborirodán őrzik. 1993 folyamán a Menekültügyi Hivatal megszüntetett három (más forrás szerint négy) átmeneti szállást. A maradék három állandó és négy átmeneti szálláson zsugorodott 2500-ra az év első felében még négyezres létszám. 1993-ban a menekülttáborokban élők döntő többsége, több mint 80%-a boszniai muzulmán.
Menedékes boszniai gyerek rajza. Max Marcus gyűjteményéből
A nagyatádi tábor
A magyar katonai doktrína megváltozásával kiürített nagyatádi laktanyát 1991-ben a széteső Jugoszláviában kirobbanó háború horvát és magyar nemzetiségű menekültjei számára nyitották meg átmenetileg. A háború csak nem akar véget érni, s a nagyatádi átmeneti szállás azóta is üzemel, s a déli szomszédságból érkezők legfontosabb befogadó állomása. Mára minden épületben szolgálatot teljesít két szociális munkás. Óvoda, iskola, két középiskolai osztály és kórház áll az ideiglenesen oltalmazottak rendelkezésére. Vagyis a tábor üzemeltetése „szakszerűvé” vált. A menedékesek egy kis részét állandó munkával foglalkoztatják: a kevés vajdasági vagy horvátországi magyar tolmácsol a szociális munkások, az egészségügyi személyzet mellett és a portán, mások rendben tartják az udvart, segítenek a konyhán, és fűtenek. Ezért 45 forintos órabért kapnak. A tábor vezetője, Horváth Lajos maga is szociális munkás, de a lakók legtöbbje nincs tisztában a hivatalos hierarchiával. Számukra az igazgató a tábor biztonságáért felelős rendőrtiszt, mert a kilépési és látogatási engedélyeket ő írja alá. S hogy a menekültellátás tulajdonképpen civil humánszolgáltatás lenne, az talán nem eléggé egyértelmű a menekültügyben dolgozók előtt sem; a Menekültügyi és Migrációs Hivatal úgynevezett helyi szervei, tehát a nem budapesti központban tevékenykedő munkatársak a megyei rendőrkapitányságokhoz tagolódnak be, s így nem csoda, ha a nagyatádi tábor vezető szociális munkása a „helyi szervet” az idegenrendészeti hatóság munkatársainak véli. Talán a profi üzemszerűséggel függ össze az is, hogy az angol–amerikai önkéntes lányok közreműködése a tábor életében problematikussá vált.
Február 12-én a Népszabadságban Miklós Gábor riportot közölt a nagyatádi menekülttáborról. Eszerint akkor mind a tábor, mind a Menekültügyi Hivatal vezetői elismeréssel beszéltek Max Marcus és társai „szolgálatáról”. Március 15-én Max eljött Nagyatádról. A vezetők alig titkolt ingerültséggel emlegetik, hogy Maxéknak jobban kéne alkalmazkodniuk a táborvezető elképzeléseihez.
A 24 éves, a Columbia Egyetemen politológia szakot végzett Max Marcus 1992 augusztusától tevékenykedik Nagyatádon. A Nemzetközi Oktatási Intézetbe jött dolgozni Magyarországra, eleinte emberjogi és filantróp (Boross Péter hajdani belügyminiszter terminológiáját követve) hajlamainak engedve csak alkalmanként járt le Nagyatádra, ahol angol–magyar tolmácsként tette hasznossá magát, mivel már egész jól bírta nehéz nyelvünket. Azután játszani kezdett a gyerekekkel, majd a tábori gyerekek rajzaival felfegyverkezve hazament New Yorkba, előadásokat tartott, segítséget kért a jugoszláviai polgárháború Magyarországon rekedt menekültjei számára. A tekintélyes IRC (International Rescue Committee) Alapítvány vállalta, hogy finanszírozza Max és még legfeljebb nyolc önkéntes tevékenységét a nagyatádi táborban. Ebből a pénzből vásároltak szerbhorvát nyelvű könyveket Zágrábban és Belgrádban, és gyerekszínjátszást szerveztek díszletekkel és jelmezekkel. Egyéb adományokból homokozót építettek a gyerekeknek és amerikai fiatalok segítségével kosárlabdapályát a serdülőknek. A Nemzetközi Női Klub – főképp az itt élő diplomatafeleségek alkotják – segítségével alakítottak ki a táborban férfi és női tornatermeket. Kézimunka-alapanyagot szereztek, amelyből a menekült nők eladható termékeket készítettek, a pulóvereket, takarókat és szőnyegeket főképp az itt élő amerikaiaknak értékesítették, s így az asszonyok egy kis pénzhez jutottak. Az érdeklődőket angolul tanították, gitárokat és más hangszereket szereztek be, hogy az ehhez értő menekültek sorstársaikkal foglalkozhassanak. Nyolc önkéntes még nem jött össze, de négyen, majd hárman rendszeresen tevékenykedtek a táborban. Tapasztalataik szerint az egyhangú és zsúfolt tábori életben talán a legjobban a külvilággal való emberi kapcsolatok hiányoznak, a feszültségoldó beszélgetések. A lányok tehát legfontosabb tevékenységüknek azt tartják, hogy aki igényli, ahhoz betérnek egy kis beszélgetésre. A tábor vezető szociális munkása egy idő múlva kifogásolni kezdte, hogy a lányok csak a menekültek egy szűk csoportjával foglalkoznak, s a többiek így szegényebbek lesznek. Hol itt az egyenlő bánásmód? De talán az is számított, hogy a táborban lakó lányok, akik mindent láttak, és gyakran kritikusak is voltak, beszélni tudtak a táborba látogató nyugatiakkal, akikkel a táborvezetőség nyelvtudás híján nem; hogy önálló kapcsolatokat tudnak fenntartani a nyugati országok követségeivel, s így a táborvezetők nélkül is egyengetni tudják a menedékesek esetleges befogadásának útját. Summa summárum, decemberben a Menekültügyi Hivataltól fax érkezett, hogy január 31-étől a lányok nem lakhatnak tovább a táborban, és nem fogadhatnak vendégeket. Februárban „próbaidőre” csak délután 6-ig lehettek a tábor területén. A lányok arra hivatkoztak, hogy angol nyelvtanfolyamaikat vacsora után tartják. Márciusban nagylelkűen 8-ig engedélyezték jelenlétüket. Most itt tartunk. Nem világos, hogy az újabb önkénteseket beeresztik-e majd. Az sem látszik biztosnak, hogy a beszerzett hinták köré épül-e játszótér, ahogyan Maxék tervezték. A Menekültügyi Hivatal részletes programot kér. Max négyoldalnyi sűrűn gépelt magyar nyelvű beszámolóját nem tekintik elegendőnek. Lehet, hogy az üzemszerűvé váló menekültellátást igazából már zavarják a nem fizetett alkalmazottak. Nemcsak a Max-féle önkéntesek, hanem a menekültként érkező boszniai orvosok, horvátországi ápolónők sem mind orvosok és ápolónők már. A szarajevói orvosok, horvát ápolónők egy részét hazai munkavállalók váltották fel.
A menekültügy csendes színeváltozása
1988-ban, mondhatni össznemzeti cinkos szolidaritás fogadta, az erdélyi menekülteket. Majd 1989-ben az NDK-sokat. Ennek az együttérzésnek s a rendszer összeomlásának szívmelengető aurájában alakult ki a menekültügyi intézmény- és szokásrendszer. Nagylelkű volt, nagyvonalú és befogadó. Csakhogy ez a nyugati példákból táplálkozó humánus szemlélet abból az időből származott, amikor a fejlett országokba összesen évi 60-70 ezer menekült érkezett, 1992-ben viszont közel 700 ezer. Már Nyugat-Európa is kézzel-lábbal védekezett, s Boross Péter belügyminisztériuma valamint rendőrsége is igyekezett ehhez felzárkózni. Nagy Boldizsár, a toleráns és tájékozott nemzetközi jogász 1992 márciusában a Beszélő vitaestjén így fogalmazott: „A feladat banális, de megoldhatatlan.” Ugyanezen alkalommal arra intette a kormányt és a liberális közvéleményt egyaránt, hogy ne mosson össze négy különböző dolgot: a bevándorlás-politikát, a menekültpolitikát, a kisebbségi politikát és az áttelepülő magyarokkal kapcsolatos politikát. „A nagy hibát ott követte el a kormányzat – jó szándékúan –, hogy a menekültpolitikát a kisebbségi politika eszközeként vezette be Magyarországon.” Boross Péter igyekezett kiköszörülni a csorbát, amikor kijelentette: Magyarország megtelt. Ha most figyelmesen tanulmányozzuk az adatokat, azt tapasztaljuk, hogy a kisebbségi politika és a menekültpolitika – bár tízezres nagyságrendek helyett ezres nagyságrendű vándorlást engedélyezve – most sem válik el világosan. Hogy lenne másképp értelmezhető, hogy az 1993-ban érkező 5366 menedékkeresőből mintegy 4300 magyar etnikumú, alig kevesebb, mint az 1992-ben érkező, összesen 16 204 menekülőből. A magyar kormány csöndesen bezárta az ajtót a kisebbségi magyarok áttelepülése előtt. A „menedék” az a kiskapu, amit a zárt ajtó mellett hagyott. A menedékkeresők túlnyomó része – úgy tűnik – magyar áttelepülő. A menekültpolitika csöndes fordulatát a Menekültügyi és Migrációs Hivatal csöndes átalakítása kíséri és könnyíti meg. A Menekültügyi Hivatalt a múlt év elején végrehajtott kormányátalakítás során odaadták Morvay István kisgazda államtitkárnak, és a hősi időszak reformszellemű szakemberei lassan eltávoztak, nőtt ellenben a hivatali kisegítő apparátus. Mindenesetre a Keletről jövő menekültáradatra való felkészülés jegyében – mint a szerkesztőségbe érkezett iratcsomó tanúsítja – a menekültügyi pénzekből épült egy rendőrőrs Debrecenben, s egy komplett, üres, bármire használható tábor, zsíros megrendelést biztosítva a Vario Invest Kft.-nek. A menekültügy, úgy látszik, magyar ügy.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]