Közelgő kereskedelmi örök béke?
A GATT (Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény) 124 tagállamának illetékes miniszterei – köztük Kádár Béla – pénteken a marokkói Marrákesben új kereskedelmi világegyezményt írtak alá a több mint hét évvel ezelőtt megkezdett, a szó mindkét értelmében kimerítő uruguayi tárgyalássorozat lezárása után. Ezzel befejeződött a GATT „uruguayi fordulója”, és ha minden jól megy, 1995. január elsejéig egy új, nagyobb illetékességi körrel felruházott nemzetközi intézmény, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) lép a GATT örökébe. A 22 ezer oldalas egyezmény a világkereskedelemnek a történelemben példa nélkül álló liberalizálását írja elő. Ha a globális szabadkereskedelmet nem is fogja meghozni, mindenképpen határozott lépés a szabadabb világkereskedelem felé. Egyes számítások szerint a vámtételek 40 százalékos csökkentése és a kereskedelem felszabadítására irányuló más intézkedések az ezredfordulóig a globális évi kereskedelmi volument 750 milliárd dollárral, a profitot pedig 200 milliárd dollárral fogják növelni. „A világnak jobban fog menni” – írja az Economist, amely éppen ezért az egyezmény aláírását ünneplésre méltó eseménynek minősíti.
A marrákesi nyilatkozat „egy nyitottabb és igazságosabb multilaterális kereskedelmi rendszer”-ről beszél, amely „hasznára lesz a tagországokban élő embereknek, életszínvonaluk emelkedését fogja szolgálni”. Sergio Abreu Bonilla uruguayi külügyminiszter, a konferencia elnöke pedig azt mondta a Financial Timesnak, hogy az „egyezmény biztosítéka lesz a politikai stabilitásnak, különösen a fejlődő országokban”.
Kereskedelmi egységbe forrott az emberiség – vélhetnénk a globális hatósugarú optimizmusról tanúskodó kijelentések alapján. Pedig számtalan jele van annak, hogy még nem érkezett el a kereskedelmi örök béke. A viták és a nemzeti előny kicsikarására irányuló törekvések az utolsó percig veszélyeztették az egyezmény aláírását. A fejlődő országok arra gyanakszanak, hogy a dolgozói jogokkal és a környezetvédelemmel kapcsolatos előírások álruhás protekcionizmust jelentenek, a környezetvédők és a szakszervezetek pedig amiatt aggódnak, hogy ezen előírások szigora nem kielégítő. Az amerikai–japán ellentétek sem szűntek meg: az amerikaiak fenntartják azt a jogot, hogy egyoldalú szankciókat alkalmazzanak a piacaikat nem kellő mértékben megnyitó országokkal szemben; a japánok „elvárják”, hogy a WTO majd vizsgálja meg az amerikai gyakorlatot, amit ők „kereskedelmi molesztálásnak” tekintenek. Vannak viták arról is, hogy a regionális egyezmények (NAFTA, ED) hogyan illeszkednek a WTO elveihez. S persze ott van a még mindig megoldatlan „banánkérdés”: a németek szerint az EU-ban az olcsóbb dél-amerikai banánt kellene fogyasztani, a franciák és az angolok szerint viszont a finomabb afrikai és Karib-szigeti banánt, ami úgy mellesleg hajdani gyarmataikat is segítené.
De a WTO létrehozatalát – vagy legalábbis hatékonyságát – nemcsak az egyes államok közötti ellentétek veszélyeztetik, hanem a legfejlettebb ipari országok társadalmainak belső megosztottsága is. Kétségtelen: az észak-amerikai és nyugat-európai elitek és magasan kvalifikált társadalmi rétegek képzeletét megragadták a kereskedelem globalizációjában rejlő lehetőségek. De még a legfejlettebb ipari országokban is lesznek, akik nem fognak tudni élni ezekkel a lehetőségekkel. A globalizációnak lesznek vesztesei is, és ezt a veszélyeztettek legalábbis sejtik. S ők is szavaznak. Amerikában legutóbb Ross Perot-ra.
Éppen ezért például az Egyesült Államokban a marrákesi egyezmény kongresszusi ratifikálása semmivel sem lesz egyszerűbb ügy, mint a NAFTA ratifikálása volt.
Felháborodás és frusztráció
Az elmúlt hét során a boszniai szerbek és az ENSZ közötti feszültség olyan fokra hágott, amilyenre a boszniai háború kétéves történetében még soha. Az ENSZ háromszor kérte, hogy a NATO hajtson végre légitámadásokat, hogy megvédjék a hatvanötezer civilhez hasonlóan Gorazsdébe bezárt ENSZ-megfigyelőket. Szombaton Gorazsde környékén lelőttek egy brit vadászgépet. A boszniai szerbek 150 ENSZ-munkatársat és kéksisakos katonát ejtettek foglyul. Fittyet hányva mind a diplomáciai erőfeszítésekre, mind a fenyegetésekre, a város elfoglalásán vagy inkább megsemmisítésén munkálkodtak. Aztán vasárnap mégis úgy látszott, hallgatni fognak a jó (orosz) szóra, és belemennek a tűzszünetbe. A remény csalóka volt: hétfőn a boszniai szerbek – félrevezetve Akasit, a japán ENSZ-megbízottat, Rose tábornokot, a boszniai békefenntartó erők brit parancsnokát, sőt Csurkint, Jelcin elnök személyes megbízottját is – ott folytatták, ahol szombaton abbahagyták: a szerencsétlen város és még szerencsétlenebb lakói kíméletlen tüzérségi aknázásával.
A Gorazsde környéki elsőkét NATO-légicsapást követően a katonai szakértők egy része azzal nyugtatgatta a nemzetközi közvéleményt: az „eszkalációs dominancia” nem a szerbek oldalán van. Ez lapzártakor nem tűnik igazán nyilvánvalónak. Kétségtelen, hogy az ENSZ erőfeszítéseit támogató hatalmaknak, elsősorban Amerikának, több és szebb „puskája” van, de bevetésükhöz hiányzik a politikai elszántság. Ráadásul a (boszniai) szerbek nem úgy viselkednek, ahogy a „racionális választás” elmélete szerint elvárható lenne tőlük.
Végeredményben a szelektív, „sebészi” légicsapások politikája (az alacsony intenzitású intervenció) ugyan kivitelezhetőnek, de hatástalannak bizonyult. A washingtoni – kormányzati és kormánytól független stratégák szerint Clinton elnök, már ha egyáltalán tesz valamit, három lehetőség között választhat. Először is ki lehet szélesíteni a légicsapások hatósugarát: öt-hat „biztonságos övezet” környékén is lehet bombázni a szerb csapatokat. Másodszor, meg lehet próbálkozni a Bosznia elleni fegyverembargó megszüntetésével, a muszlimokat fel lehet szerelni és ki lehet képezni. Clinton ezt a tervet hétfőn délelőtt aggályosnak tartotta: ha Amerika egyoldalúan cselekszik, más esetekben más hatalmak is cselekedhetnek egyoldalúan. Mi történik az Irak elleni embargóval, ha az Egyesült Államok figyelmen kívül hagyja a Bosznia elleni fegyverembargót? Arra pedig Clinton kevés reményt lát, hogy Amerika képes lesz az ENSZ Biztonsági Tanácsában mindenkit áthangolni. Harmadszor pedig lehetne a szerbek számára több mézet tenni a madzagra, kilátásba lehetne helyezni a Kis-Jugoszlávia elleni embargó megszüntetését, hogy így csalogassák a szerbeket a tárgyalóasztalhoz. Ezt az ötletet a Fehér Ház azonnal elutasította. Ha így járnánk el, mindent aláásnánk, ami a béke halvány reményét hordozza magában – nyilatkozta az elnök egyik tanácsadója.
Az amerikaiak harciasságát nyilván az Észak-Irak fölötti minapi malőr (a „baráti tűz” áldozatául esett két amerikai helikopter) is tompítja. A Clinton-kormány nem csinál titkot a szerb magatartás miatti felháborodásából, de frusztrált, mert nem lát maga számára sikerrel kecsegtető cselekvési módot.
A szociáldemokraták és a német megbízhatóság
Egyre valószínűbbnek látszik, hogy az ez évben esedékes Bundestag-választások eredményeképpen a szociáldemokrata Rudolf Scharping fogja felváltani Helmut Kohlt a kancellári székben. Kohl csak abban reménykedhet, hogy sikerül külpolitikai-biztonságpolitikai síkra terelnie a választási kampányt, ahol tapasztalatait legnagyobb eséllyel vetheti latba, és ahol a szociáldemokraták leginkább sebezhetőek.
A szociáldemokraták elkeseredett vitákban született kül- és biztonságpolitikai programjának vannak olyan elemei, amelyek nehezen egyeztethetők össze a szövetségi hűség követelményeivel, s még nehezebben a Németország megnövekedett nemzetközi felelősségéből adódó kötelezettségekkel. Elsősorban arról van szó, hogy a hivatalos szociáldemokrata álláspont szerint német katonákat csak Németország és a NATO védelmére lehet bevetni, az ENSZ békefenntartó és béketeremtő akcióiban nem. Az SPD az FDP-vel együtt azon a véleményen van, hogy német katonákat a NATO területén kívülre küldeni az alkotmány szerint nem lehet. De az SPD esetében – az FDP-vel ellentétben nemcsak – alkotmányos kérdésről van szó: a szociáldemokraták jelenlegi hivatalos álláspontjuk szerint akkor is elleneznék a német csapatok bármilyen célból történő külföldi bevetését, ha az Alkotmánybíróság a keresztény pártoknak adna igazat, és úgy döntene, hogy a csapatküldés a szövetségi kormány politikai felelőssége.
A mérsékelt és pragmatikus Scharping és párton belüli politikai szövetségesei tisztában vannak azzal, hogy kormányra kerülésük esetén a pártvonal nem tartható fenn. De taktikai okokból a választások előtt nem kívánják az irányváltást erőltetni, mivel attól tartanak, hogy ez kártékony vitához vezetne. Ugyanakkor a választások előtt az sem lenne hasznos, ha az SDP elhatárolódna Németország szövetségeseinek politikájától, ha felébresztené bennük az aggodalmat egy SPD vezette Németország megbízhatóságával kapcsolatban. Scharping múlt héten befejeződött amerikai látogatása többek között azt a célt szolgálta, hogy az ilyen aggodalmakat csírájában elfojtsa. A szociáldemokrata politikus azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy fontos számára a külpolitikai kontinuitás, és hogy Németország az ő vezetése alatt is felelősségteljes és elkötelezett partnere lesz Amerikának. Kijelentette, hogy Németország teljes mértékben eleget fog tenni kötelezettségeinek, ha felveszik az ENSZ Biztonsági Tanácsába. Bírálta a zöldeket, a potenciális koalíciós partnert, akik legutóbbi pártkongresszusukon sok „badar” határozatot hoztak NATO-ügyben. A Gorazsde környéki NATO-légicsapást „szükségszerű, a szerb agresszió által kiváltott reakciónak” nevezte.
Scharping ezt minden bizonnyal így is gondolja. De akkor is kétségtelen, hogy sok zöld „badarság” az SPD-n belül is népszerű. Azt sem lehet tagadni, hogy a hivatalos szociáldemokrata álláspont rendkívül restriktív módon értelmezi már az ENSZ-tagságból Németországra háramló kötelezettségeket is. És Scharpinggal szemben ott vannak azok a szociáldemokraták, akik ellenzik és elítélik a gorazsdei NATO-légicsapásokat, mivel nem hiszik, hogy a békét háborús úton ki lehet kényszeríteni.
A keresztény pártok minden erejükkel azon vannak, hogy ráirányítsák a figyelmet a szociáldemokraták kül- és biztonságpolitikai álláspontjának kétértelműségeire. De ha nem következik be nagy nemzetközi válság, ez aligha lesz elegendő a választások megnyeréséhez. A német választók ugyanúgy belpolitikai kritériumok alapján fognak dönteni, mint az amerikai választók 1992 novemberében.
Ami azt jelenti, hogy a német szociáldemokraták fenti elvi vitái hamarosan a német külpolitikát fogják alakítani.
- Extra Hungariam [6]