A numerus clausus vita ma, hetven év távlatából is különösen érdekes és komplex történelmi problémának látszik. A húszas évek numerus clausus vitáiban egyszerre volt szó a zsidókérdés kezeléséről, az állampolgári egyenjogúságról, a kisebbségvédelemről és végül a kisebbségvédelem külső, nemzetközi intervenciós eszközeinek felhasználásáról és ezek politikai csapdáiról.
Hadd jelezzem mindjárt elöljáróban, hogy a numerus clausus kérdéssel kapcsolatosan Vázsonyi álláspontja a maga idején a húszas években liberális, polgári radikális és szocialista körökben is rendkívül vitatott volt. A polgári radikálisok – alighanem Vázsonyi iránt érzett régi ellenszenvük miatt is – egészében kétségbe vonták Vázsonyi álláspontjának jóhiszeműségét, hiszen, mint Jászi gúnyosan megjegyezte, Vázsonyi amolyan „hazafias valláserkölcs, nemzeti díszzsidó úr” módjára politizált.
Ezért különösen érdekes, hogy ma – hetven év múltán – Vázsonyi álláspontját éppen azok a liberális szemléletű történészek kezelik nagy megértéssel, akik a numerus clausussal kapcsolatban a külső intervenció súlyos dilemmáját vizsgálják.
Nézzük tehát, miről szólt liberális oldalon a húszas évek numerus clausus vitája. Közismert, hogy az 1920-as numerus clausus törvény harmadik paragrafusa a felsőoktatási intézményekben származási kvótarendszert vezetett be. Kimondta, hogy az egyetemekre felvett fiatalok „nemzetiségi, illetve faji” összetételének meg kell felelnie az össznépesség „nemzetiségi, illetve faji” összetételének. A törvény név szerint egyetlen úgynevezett „nemzetiségi vagy faji” kisebbséget sem említett meg. Mégis félreérthetetlen volt, hogy a kvótarendszer a zsidó hallgatók ellen irányul, hiszen 1920-ig a zsidó hallgatók arányszáma a legtöbb egyetemen sokszorosan meghaladta a zsidó vallású népesség 5,9 százalékos arányát az ország lakosságában. A diszkrimináció súlyát növelte, hogy a törvény néhány egyetemen visszamenőleges hatállyal érvényesült: 1920-ban több ezer zsidó hallgatót zártak ki az egyetemekről.
A diszkrimináció tényéhez tehát kétség sem fért, a diszkriminációs szándékot ráadásul a törvény pártolói úton-útfélen megerősítették. Éppen ezért első látásra meglepő és érthetetlen, hogy a jogorvoslat követelése során miért robbant ki annyi nézeteltérés és vádaskodás az ellenzék soraiban: miért szakadt több táborra a liberális és baloldali ellenzék éppúgy, mint a zsidó szervezetek; s végül, hogy miért váltott ki a Vázsonyi által megfogalmazott álláspont oly sok vitát. A következőkben tehát arra a kérdésre keresem a választ, hogy miből is állt a törvénnyel szemben fellépő liberális és baloldali ellenzék belső ellentéte, politikai és taktikai dilemmája.
Egymást kizáró érvek
Válaszom első és legfontosabb eleme az, hogy a numerus clausus törvénnyel a húszas években voltaképpen kétféle jogi és politikai alapról lehetett szembeszállni: egyfelől a magyar alkotmányjog alapján, másfelől a párizsi békerendszerben kialakított nemzetközi jog, a kisebbségi szerződések alapján. Csakhogy a helyzet drámaiságát éppen az adta, hogy a kétféle politikai és jogi alap – a hazai és a nemzetközi – nemhogy nem erősítette, hanem egyenesen kizárta egymást. Ezt az ellentmondást Vázsonyi Vilmos 1923 és 1925 között számos beszédben és cikkben exponálta, mégpedig azzal a kimondott céllal, hogy rámutasson: a numerus clausus elleni küzdelemben nem célszerű, sőt kimondottan veszélyes a trianoni szerződés biztosította nemzetközi jogeszközökhöz folyamodni.
A vita egyáltalán nem volt akadémikus jellegű. A kérdésnek 1923 és 1925 között folyamatos aktualitást adott az a tény, hogy a Népszövetségi Tanácsnak döntő szava volt a magyar kormány által igényelt stabilizációs kölcsön jóváhagyásában. A Népszövetség így tényleges, anyagi természetű büntetőszankcióval léphetett volna fel akkor, ha kimondja, hogy a magyar kormány megsértette a trianoni szerződésben aláírt kötelezettségeit. Formailag tehát 1923 és 1925 között minden feltétel adott volt ahhoz, hogy az ellenzék a numerus clausus diszkriminációs intézkedéseinek eltörlését nemzetközileg kodifikált jogeszközök alapján követelje.
De akkor miért tartotta Vázsonyi oly veszélyesnek a külföldi jogorvoslat követelését? Miért gondolta, hogy az hosszabb távon káros csapda lehet a zsidóságra nézve? Miért vállalta annak kockázatát, hogy a magyarországi zsidóságnak olyan védekezési stratégiát javasoljon, amely megfontoltan és szándékosan lemond a nemzetközi jogorvoslat kodifikált eszközeiről? Miért írta és mondta 1923 januárjától kezdve több éven át, hogy a numerus clausus ellen „mi a békeszerződésre sohasem kívánunk hivatkozni”, és hogy „mi nem kérjük védelmünket a trianoni szerződés alapján, mert nem akarunk kisebbség lenni, amely genfi védelem alá helyezi magát”.
De hát miért nem? Miért voltak aggályosak Vázsonyi szemében a Párizs környéki békerendszer kisebbségvédelmi jogeszközei?
Kétélű garanciák
Nézzük először az általános elveket, illetve azt, hogy mi késztette az antanthatalmakat arra, hogy a kisebbségek helyzetét külön szerződésekben rendezzék?
1919-re az antanthatalmak belátták, hogy a közép-európai rendezés során nem sikerült a békekonferencia eredeti, nemzetállami elveit megvalósítani.
Általában véve eredménynek könyvelhették el, hogy 1914-hez képest Közép-Európában csökkent a kisebbségi sorban élő nemzetiségek aránya, nevezetesen a térség össznépességének kétharmadáról az össznépesség egyharmadára. De minthogy a vesztes országokban – Németországban, Ausztriában és Magyarországon – nem maradtak túl nagy kisebbségek, valójában a kisebbségek eloszlása az egyes országok között rendkívül egyenlőtlen volt. A kisebbségek jelentős redukciója helyett inkább történelmi helycsere történt, amelynek során a szuverenitásukat újonnan elnyert országokba kerültek hatalmas kisebbségek. Csehszlovákia és Jugoszlávia lakosságának csaknem fele, Lengyelország népességének egyharmada került kisebbségi sorba. Ezen a súlyos helyzeten kívántak az antanthatalmak enyhíteni, amikor – részben az európai zsidó szervezetek nyomására – Közép-Európa országait arra kötelezték, hogy a fennhatóságuk alá eső kisebbségeknek kollektív jogokat biztosítsanak.
A szerződéseket tehát egy fáradt és rosszkedvű békekonferencia alkotta meg, mégpedig az új rendezés szorongató hibáitól való félelmében. Az első szerződést Lengyelországgal kötötték, s ez szolgált mintául a többi szerződés kialakítására.
A békekonferencia első látásra nem tett különbséget vesztes és győztes országok között a kisebbségek dolgában. Formailag azonos módon járt el, hiszen a kisebbségi szerződések a vesztes és győztes országokban egyaránt az állami szuverenitás rovására jöttek létre, azaz a szuverenitás korlátozását jelentették. Azonban a magyar zsidóság szempontjából ez a hasonlóság csak formális volt. A győztes országoknak ugyanis a korlátozást voltaképpen szuverenitásuk kimondásával egyidejűleg, annak feltételeként kellett elfogadniuk. Esetükben tehát a Népszövetség egyszerre garantálta a nemzetállami szuverenitást és a kisebbségek jogait. A lengyelországi zsidó szervezetek tehát 1923-ban teljesen logikusan jártak el, amikor a lengyel numerus clausus tervezet ellen a Népszövetségben kerestek politikai szövetségest, hiszen Lengyelország az antanthatalmak garanciájának köszönhette állami szuverenitását. A magyar zsidók helyzete egészen más volt. Először is ők nem egy győztes, hanem egy vesztes ország polgárai voltak, amellyel szemben a Népszövetség részéről büntetőszankciók és tilalmak voltak érvényben. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ilyen körülmények között a magyar zsidóknak a lengyelekénél eleve sokkal óvatosabban kellett mérlegelniük, hogy mi a kockázata annak, ha a Népszövetséget a magyar kormánnyal szemben külső intervenció alkalmazására szólítják fel.
Másodszor, a numerus clausus ellenzékének mérlegelnie kellett azt is, hogy a magyar kormány elleni külső intervenció esetén a Népszövetség meddig hajlandó elmenni az ellenzék támogatásában. A Népszövetség ez irányú elkötelezettségének megítélésében a polgári radikálisok és Vázsonyi között nagyon komoly ellentét volt. Jásziék a húszas évek elején még úgy látták, hogy Magyarország belső liberalizálásának és demokratizálásának legfontosabb eszköze a külső, népszövetségi intervenció kikényszerítése lesz. L. Nagy Zsuzsa szavait idézve, a polgári radikálisok „egész politikai koncepciója” arra a reményre, vagy inkább illúzióra épült, hogy a nyugati nagyhatalmak kulcsszerepet fognak vinni a magyar belpolitikai folyamatok alakításában.
Velük szemben a Népszövetség, illetve az antanthatalmak elkötelezettségének megítélésében Vázsonyi kezdettől rendkívül szkeptikus volt. Kételyeit bizonyára felerősítette legitimista politikai meggyőződése, az a remény, hogy a Habsburg-restauráció oldhatná meg Magyarország belső stabilizálását. Mindenesetre tény, hogy Vázsonyi platformjáról a Népszövetség politikai prioritásai más – utólag tudjuk – reálisabb színben tűntek fel. Talán jobban látszott az, hogy a Népszövetség számára a húszas évek nagy kérdése nem a vesztes országok liberális erőinek külső intervencióval történő támogatása volt, hanem mindenekelőtt az új európai egyensúly biztosítása; s az, hogy ebben a Népszövetség igazi partnere nem a kormányra aligha esélyes liberális ellenzék, hanem a bethleni jobboldali kormánygarnitúra volt.
A numerus clausus ellenzékének politikai mozgástere nagyon leszűkült. A szélsőjobboldal folyamatosan újabb antiszemita intézkedéseket követelt. Vázsonyiék szerint nem lehetett kizárni, hogy ha ebben a helyzetben a Népszövetség a stabilizációs kölcsönt megtagadta volna, ezzel a lépéssel a liberálisok egyetlen taktikai szövetségesét, Bethlenéket gyengítette volna meg a szélsőjobboldallal szemben.
Kodifikált kisebbség és az egyenlőség elve
Mindazonáltal Vázsonyi nemcsak efféle közvetlen belpolitikai megfontolásból helytelenítette a külső intervenció követelését. Hanem azért is, mert jogászként és politikusként a magyar zsidóság szempontjából magát az egész kisebbségvédelmi koncepciót rendkívül aggályosnak tartotta. Úgy vélte, hogy óvatlan és helytelen lépés volna, ha a magyar zsidók a kisebbségi törvénycikk alapján követelnék az őket sújtó diszkrimináció eltörlését. Ez ugyanis abba a csapdába csalná a zsidókat, hogy miközben egyenjogúságukért küzdenek, önmagukat jogi értelemben kisebbségnek minősítik. Márpedig az óliberális felfogású Vázsonyi szerint ez nem nyereség lett, volna, hanem visszalépés afelé a régi állapot felé, amelyben a zsidóság jogállását kivételes törvények szabályozták. Vázsonyi szerint tehát a diszkrimináció eltörlését nem kisebbségi jogon, hanem a teljes állampolgári egyenlőség jogán kell kivívni. Más szóval tehát nem új jogot kell igényelni, hanem a régi, állampolgári egyenlőséget kimondó jogot kell helyreállítani.
Vázsonyi véleménye mögött igen határozott jogelméleti állásfoglalás húzódott meg. A kisebbségi szerződések nyújtotta népszövetségi jogvédelmet Vázsonyi voltaképpen a konzervatív liberális hagyomány alapjáról tartotta aggályosnak. Ennek – a talán Edmund Burke-re visszanyúló – gondolatnak a lényege az, hogy igazán kivívott valóságos jogról csak abban az esetben beszélhetünk, ha pontosan tudjuk, milyen hatalom fogja jogainkat biztosítani, s e hatalomnak hol, mikor és kire terjed ki a fennhatósága. A Népszövetség nem volt ilyen hatalom. Hiszen egyfelől számos – egymással is ellentétes érdekű – ország alkalmi koalíciója volt. Másfelől ezek az országok nem mondtak le a Népszövetség érdekében saját szuverenitásuknak semmilyen részéről. Ennek következtében a Népszövetség legitimitása annyira ingatag volt, hogy még a fontosabb tagországok sem értettek egyet abban, hogy valójában mire terjed ki a szervezet tényleges hatásköre. Vázsonyi szemében a Népszövetség legfeljebb „muszáj-törvényt” vagy „kényszertörvényt” alkothatott, amely – szerinte – az egyenlő jogoknak nem lehetett garanciája, mert „nincs annak értéke, ami nincs benne a lelkekben, ami nincs meg a társadalomban. Ami nem önkéntesen keletkezik, annak semmi értéke nem lehet.”
Vázsonyi szerint tehát a numerus clausus mögött álló erőket a magyar társadalomnak belülről kellett volna semlegesíteni, mégpedig úgy, hogy világosan megjelenjék, hogy milyen politikai erő áll a diszkrimináció eltörlése mögött. Úgy vélte, hogy a bethleni vezető rétegnek nyilvánosan szakítania kell a fajvédelemmel, mert – mint mondta – lehetetlen az olyan kormányzás, amelyben a „miniszterelnök a liberálisok titkos öröme és belső titkos tanácsosa” ugyanakkor, amikor kormányának kultuszminisztere „a fajvédők titkos öröme és belső titkos tanácsosa”. Vázsonyi tehát elsősorban a hazai erők nyilvános politikai megütközésétől várta azoknak a politikai feltételeknek a létrejöttét, amelyek elvezethetnek a zsidóság elleni diszkrimináció orvoslásához.
Érdemes itt megemlíteni, hogy Vázsonyinak a külső intervenció ellen felhozott érvelését Hannah Arendt is megismétli a Totalitarianizmus eredete című könyvében. A kisebbségi szerződéseket Arendt jó szándékú, de elhibázott intézkedésnek tartja, mert a Népszövetség olyan kivételes jogokat fogalmazott meg, amelyek mögé valójában nem tudott odaállni. A szerződések a kisebbségek számára sok hasznot nem hoztak, ugyanakkor akarva-akaratlanul a kisebbségek tartós egyenlőtlenségét emelték a nemzetközi jogelvek közé. „A kisebbségi szerződések feketén-fehéren kimondták azt, ami azelőtt csak kimondatlanul érvényesült a nemzetállamok gyakorlatában, vagyis azt…, hogy a nemzetállamban csak egyféle nemzeti eredetű egyének élvezik az állam teljes védelmét, valamint azt, hogy az eltérő nemzetiségű egyének jogállását kivételes törvényekkel kell szabályozni…” – írta Arendt. A Népszövetség elvben garantálta ugyan a kivételes törvényeket, ám ez a szervezet végső soron mégiscsak az államok, nem pedig az elnyomott kisebbségek szövetsége volt. Minthogy pedig a Népszövetség rendszerint a kormányok, nem pedig a kisebbségek pártján állt, a kisebbségi jog voltaképpen olyan vérszegény, deklarált jog maradt, amely mögül éppen a jogot garantáló végrehajtó hatalom hiányzott.
A vita mérlege
A történet végét ezután már könnyen össze lehet foglalni, még ha mérlegét nem is egyszerű megvonni. 1924-ben a zsidó szervezetek Vázsonyi álláspontját fogadták el, és a numerus clausus ellen nem fordultak a Népszövetséghez külső intervencióért. Az is tény, hogy a kölcsön felvétele után Bethlenék nem váltották valóra Vázsonyi reményeit.
A diszkrimináció orvoslása helyett Bethlen néhány hónap múlva szinte megzsarolta a magyarországi zsidó szervezeteket, hogy a numerus clausus törvény újabb népszövetségi felülvizsgálata során ismét utasítsák el a Népszövetség külső intervencióját. Vázsonyi várakozásával ellentétben nem szakítottak Bethlenék nyilvános formában a fajvédőkkel sem. Az egyetemeken újabb és újabb értelmiségi generációk nevelkedtek tovább a numerus clausus teremtette antiszemita gyűlölködés légkörében, ekkor nevelődött fel a harmincas évek zsidótörvényeit majdan végrehajtó nómenklatúra. De az is tény, hogy ezután a szélsőjobboldal tizennégy évig nem tudott újabb diszkriminációs intézkedéseket kiharcolni, sőt azt is el kellett tűrnie, hogy a numerus clausus faji paragrafusát Bethlen 1928-ban mégiscsak törölje a törvényből.
Mindazonáltal ma már tudjuk, hogy Vázsonyinak a külső intervencióval szembeni szkepszise nem volt alaptalan. A kisebbségi szerződések nem sokkal élték túl a magyar numerus clausus vitát. Az elveken úrrá lett a realitás: fokozatosan kiderült, hogy a nyugati hatalmaknak egyszerűen nem áll igazán érdekükben a kisebbségek külső intervencióval történő támogatása. Kiderült, hogy Európa legaktívabb kisebbségei éppen az első világháborúban megvert nemzetekhez tartoznak: a legtöbb panaszt a romániai magyar és a sziléziai német kisebbség adta be. Támogatásukkal a Népszövetség tulajdonképpen azt a hatalmi egyensúlyt ásta volna alá, amelynek fenntartása a szervezet legfőbb célja volt. Így aztán, amikor 1934-ben a lengyel kormány egyszerűen és egyoldalúan felmondta a kisebbségi szerződésekben vállalt kötelezettségeit, a Népszövetségnek már sem oka, sem ereje, sem eszköze nem maradt arra, hogy a kisebbségvédelmi rendszer csendes kimúlását megakadályozza.
Így tehát azt a vitát, hogy a kisebbségeknek mikor helyes és mikor nem helyes külső intervenciót igénybe venniük a diszkrimináció elleni küzdelemben, a történelem ad acta tette. Ma pedig, amikor újra felmerül a kérdés, jól látjuk, hogy a Vázsonyi által felvetett kérdésekre továbbra sincs válasz, s hogy a problémára az első népszövetségi kísérlet óta sem sikerült megnyugtató megoldást találni.
- Esszé [6]