[1]
Több mint kétszáz évvel megtörténte után még mindig nincs egyetértés a történészek között, vajon mi is volt a nagy francia forradalom. Néhányan azt vallják, inkább megakasztotta, mintsem elősegítette a gazdasági fejlődést, a polgári demokrácia kialakulását. Mi az ön álláspontja?
Szerintem teljesen normális dolog, hogy a történészek körében nincs erről egyetértés, mint ahogy például a római birodalom bukásának okairól sincs. Annyira összetett és ellentmondásos eseményről van szó, amelyik tág teret enged a legkülönfélébb értelmezéseknek. Természetesen az a legjobb értelmezés, amelyik a legtöbb tényre és eseményre koherens magyarázatot tud adni, de ez egyben illúzió is: sosem lesz olyan leírás, ami mindenre meg tud felelni. Számomra az volt a legizgalmasabb, hogy kimutassam, a francia forradalomnak nem volt sok köze a gazdasági folyamatokhoz. A gazdasági berendezkedés nem változott, Franciaország egy hagyományos, prekapitalista ország volt a forradalom előtt, és még évtizedekig az is maradt. Egy olyan ország, ahol a földtulajdon nagysága volt a gazdagság mércéje, ahol a burzsoázia, nem úgy, mint az angol, az állami hivatalnokok és földbirtokosok burzsoáziája volt. A francia forradalom ebben nem hozott döntő változást. A francia forradalom paradoxona, hogy amikor fölfedezte az egyenlőség elvét, akkor az angolok az ipar megteremtésével voltak elfoglalva. És miközben a francia forradalom nyomán egész Európában teret hódított a demokratikus eszme, Anglia arisztokratikus berendezkedésű ország maradt. Ez az ellentmondás számomra a marxizmus legkézenfekvőbb cáfolata.
Ezek szerint a francia forradalom, ahogy egyesek állítják, csak az erőszak, a terror és a háborúk mellékvágánya volt, vagy valóban volt egyfajta messzire mutató üzenete az európai társadalomfejlődés számára?
A forradalom bizonyos értelemben a politikai képzelet forradalma volt. Később sokan úgy tekintettek rá, mint egy új időszámítás kezdetére. Természetesen ez így nem igaz, hiszen a történelemben nincsenek effajta áttörések, nincs tiszta lap, mindig marad valami folytonosság. De a franciák és később más nemzetek fiai mégis hitték, hogy a forradalom megtörte az örök állandóság folyamát. Ezért óriási volt, mondhatni, a lélektani felszabadító hatása. A forradalom után, bármi történt is később, már nem lehetett ugyanúgy gondolkodni és különösen ugyanúgy beszélni, mint előtte. Ha megnézzük az egyszerű polgárok korabeli leveleit, a dátum helyén azt olvashatjuk: „a szabadság első éve”. A történész számára mindig az a legnehezebb feladat, hogy a folytonosság és a változás egymásnak ellentmondó elemeit azonosítsa, és valamiféle értelmes rendszerbe foglalja.
Ha ilyen nehezen meghatározható, hogy mi történt, akkor mégis mit mondhat egy történész: miért tört ki a forradalom, illetve miért éppen akkor?
A sors fintora, hogy éppen akkor, amikor a Bastille-t megostromolták, egyetlen politikai foglyot sem őriztek a börtönben, így közvetlen politikai okokkal is nehéz magyarázni a történteket. A legfontosabb, hogy elkerüljük a fatalista magyarázatokat. A francia forradalom nem volt szükségszerű, avagy sorsszerű, könnyen el tudnék képzelni egy olyan francia történelmet, amelyben nincs forradalom. Ezzel együtt valaminek történnie kellett. Rendezni kellett az egyház helyzetét, fel kellett számolni az arisztokratikus berendezkedést, mert a francia polgárság nem maradhatott továbbra is az abszolutizmus alattvalója. De hogy ez éppen ilyen formában következett be, az leginkább a kor szereplőin múlott.
Az abszolút monarchia nem volt egy merev, reakciós rendszer, sőt, sok tekintetben sokkal liberálisabb volt, mint az, amelyik a forradalom után létrejött. A XVII. század végétől próbálkoztak bizonyos reformokkal, például a nemesi kiváltságok megnyirbálásával, de ezek a reformok ellentmondásosak és gyengék voltak, de ahhoz elegendőek, hogy a rendszer aláássa önmagát. És nem szabad elfeledni azt sem, hogy a forradalmat egy hosszú gazdasági válság előzte meg, amelyet különösen a parasztság és a textilipar sínylett meg. A forradalom előtt tehát súlyos politikai és gazdasági válság volt, de a történelemben mindig vannak véletlenszerű elemek. Voltak strukturális okok, de ha ezeket megvizsgáljuk, egyik sem vezet el szükségszerűen a forradalom kitöréséhez. Nincs ilyenfajta determinizmus, a dolgok történhettek volna másképp is. A történészek persze mindig utólag, az ismert végkifejlet alapján próbálják megalkotni a maguk verzióját, és így nagy az esélyük arra, hogy maguk is a történelmi szükségszerűség csapdájába esnek.
Franciaországban is beletelt majd’ egy évszázadba, amíg a demokratikus berendezkedés végleg megszilárdult a XIX. század végén. Mivel tudná vigasztalni a történész a kissé csalódott és elkeseredett kelet-európai polgárokat?
Az a nagy különbség a korabeli francia állapotok és a mostani Kelet-Európa között, hogy Franciaországban a polgári társadalom mindvégig érintetlen maradt a történelmi viharokban, sőt egyenletesen fejlődni tudott. Itt most távolról sem ez a helyzet. A totalitárius rezsim lerombolta a társadalmat, és nemcsak a polgárságot. Oroszország a világtörténelem első országa, ahol például nincsen parasztság. Ilyen még nem volt az emberiség fennállása óta, és fogalmam sincs, mit lehet ezzel kezdeni.
Manapság errefelé mindenkit az izgat, vajon utolérhetjük-e Európát, behozható-e a történelmi lemaradás. Ön szerint át lehet ugrani történelmi lépcsőfokokat, és van esélyünk belátható időn belül a felzárkózásra?
Európa, mint egységes kontinens ma divatos szólam a politikusok körében, de történeti értelemben sohasem létezett. Legalább háromféle Európa volt és van, ha nem több, és a nyugati fél mindig is fejlettebb volt. De nem látom semmi okát annak, hogy Közép-Európa, Csehország, Magyarország, Szlovénia ne tudna, ha nem is utolérni, de értelmes közelségbe kerülni hozzánk. Nem lesz talán annyira gazdag, de nem ez a lényeg. Minden esély megvan arra, hogy belátható időn belül a közép-európai polgár nem fogja magát fényévnyi távolságra érezni nyugati társától a méltóság, a lehetőségek, az általánosabb életminőség tekintetében. Kelet-Európa – és benne Oroszország – viszont, attól félek, még sokáig a titkok és meglepetések világa marad.
A konferencián sok szó esett a szabályok és a társadalmi mentalitás viszonyáról. Ön szerint a szabályok képesek egy jól működő társadalmat teremteni, vagy valami másra is szükség van?
A demokrácia az egyenlő és szabad polgárok társadalma, így a rendező elv a törvények és szabályok tisztelete lehet csak. Egy arisztokratikus társadalomban könnyebb fenntartani a rendet, hiszen ott az emberek nem egyenlőek, és nem szabadok. Mindenki születésétől fogva tudja, hogy hol a helye. A demokrácia lényege ezzel szemben az, leszámítva, hogy a kormányokat időnként le lehet váltani, hogy az önmagát megvalósító ember társadalma. Nincs előre eldöntve az, hogy kiből mi lehet. Ez önmagában rejti a káosz lehetőségét, hiszen az emberek sokfélék, és különböző dolgokat akarnak. Ennek csak méltányos szabályok megalkotásával lehet elejét venni. A szabályok persze nem jelentenek teljes körű garanciát. Az egyik legnagyobb probléma ma a nyugati világban, hogy egyre szűkül az a terület, ahol kulturális és erkölcsi értelemben széles körű társadalmi egyetértés uralkodna.
Ha már a nyugati társadalmak ellentmondásainál tartunk, nemrégiben hazánkban járt a neves francia filozófus, Jacques Derrida, aki legutóbbi könyvében, amelyben a marxizmus új megközelítését szorgalmazta, arra figyelmeztetett, hogy ismét eljött az ideje, hogy megtegyük a szakítás és a kritika hamleti gesztusát, ahogyan azt Marx tette a múlt század közepén. Ön szerint merre tartanak a nyugati társadalmak, és mi az értelmiség szerepe ma?
Nem értek egyet Derridával. Ami a marxizmusból lényeges, az a kapitalizmus kritikája. A kapitalista társadalom két alappillére a szabadság, így a piac szabadsága, illetve az egyenlőség demokratikus eszméje. Az előbbi viszont folyamatosan újratermeli az egyenlőtlenséget, így a két alapérték ellentmondásban van egymással. Erre próbált Marx megoldást találni, és eltekintve a katasztrofális eredménytől, azt kell mondanom, erre egyelőre nincs megoldás. Ez az ellentmondás a demokrácia önnön lényegéből fakad. De minden társadalmi rendszerben vannak ellentmondások, és a polgári társadalom dicséretére legyen mondva, ez képes egyedül hatékonyan kezelni saját belső ellentmondásait. Amit Derrida és elvbarátai felrónak, az mind nagyon érdekes, némelyik aggodalmukat magam is osztom, de mindig elfelejtik, hogy ez az egyetlen társadalmi forma, ahol szabadon kifejthetik kritikai nézeteiket.
Az értelmiséginek az a dolga, hogy vizsgálja és elemezze a kapitalista társadalmat, de ugyanilyen kötelessége feltárni azokat a bűnöket is, amelyeket a kapitalizmus elutasítása nevében követtek el. Ha már bírálunk valamit, mérjünk azonos mércével. Derrida és társai soha egy sort sem írtak a kelet-európai totalitarizmusról, és miközben fél Európa ennek rabságában vergődött, a polgári demokrácia totalitárius vonásairól értekeztek. Ez szerintem nevetséges.
Ön ezek szerint osztja Fukuyama híres esszéjének végkövetkeztetését, miszerint jelenleg nincs koherens alternatívája a liberális kapitalizmusra épülő polgári demokráciának.
Miért, ön lát ilyet? Én nem olvastam az utóbbi évtizedekben egyetlen olyan könyvet sem, amelyik valami alapvetően más és ígéretesebb megoldást kínált volna. Maga Tocqueville is a történelem végének tekintette a polgári demokráciát abban az értelemben, hogy ez felel meg a leginkább az ember, a szabad és egyenlő ember természetes vágyainak és törekvéseinek. Persze én óvatosabb lennék, és nem mondanám azt, mint Fukuyama, hogy ez a történelem vége. Csak azt, hogy most senki nem állíthatja komolyan, hogy ma ennél valami jobbat tud. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz majd a kapitalizmuson túl, noha biztos, hogy lesz majd valami. De nem lehetünk óvatlanok, és nem szabad bedőlnünk mindenféle antikapitalista demagógiának, ahogy Derrida teszi.
- Esszé [6]