A magyar gazdaság 1992 ősze óta többet importál, mint exportál, emiatt romlik a fizetési mérleg. Hogyan értékeled ezt a folyamatot?
1993-ban három és fél milliárd dollárral romlott a fizetési mérleg. A romlás mértéke megközelíti a GDP 10 százalékát. Ez önmagában még nem volna tragikus. Csakhogy több év gazdaságpolitikai erőfeszítése, amely elsősorban a fizetési mérleg javítására irányult (és csak másodsorban az infláció letörésére), most szappanbuborékká vált. 1989-ben kormányzati berkekben nagy ijedséget okozott a világútlevél bevezetése és vele az egyéni valutakeretek miatt 1,4-1,5 milliárd dollárra duzzadó deficit. Az 1990–92-es évek fizetési aktívuma, amelyre büszkén hivatkozik a miniszterelnök úr, az egynegyedét sem éri el az 1993-as veszteségnek. Az idén pedig az első három hónapban a pénzforgalmi mérleg, amely a fizetési mérlegről megközelítően ad tájékoztatást, további egymilliárd dollár romlást mutat. Elindultunk a lejtőn, a folyamatot nem lehet megállítani.
Miért nem lehet?
A jövedelem termelése (azaz a GDP) csökken, belföldi felhasználása növekszik; a kettő között 1993-ban több mint 10 százalékos rés alakult ki. Ez részben készletfelhalmozásból, valamint hazai gép- és építési beruházásokból adódik, részben abból, hogy a fogyasztás több mint 5 százalékkal nőtt (bár a KSH kevesebbről beszél). Márpedig a fogyasztásnövekedés továbbgyűrűzik: ha most több bért fizetnek ki, akkor ezt jövőre már nem lehet visszavonni. Miközben tehát a gazdaság visszaesik, a fogyasztás növekedése tartóssá teszi a fizetési mérleg deficitjét.
A többletfogyasztás infláció formájában is lecsapódhat.
Előbb-utóbb kénytelen lesz a kormány az infláció eszközéhez is hozzányúlni: például úgy, hogy durván leértékeli a forintot. A kormányzatnak van mozgásszabadsága abban, hogy válasszon: inkább hagyja importtal fedezni a fogyasztás növekedését (megterhelve a fizetési mérleget), vagy inkább engedjen az inflációs nyomásnak, s ezzel lecsapolja a vásárlóerő növekedését. A korábbi években jól szlalomoztak a kettő között: amikor várták az IMF-küldöttséget, akkor fizetésimérleg-javító intézkedéseket tettek, amikor pedig sztrájkra volt kilátás, akkor bért emeltek. A fizetési mérleg romlásának mostani értékét azonban már nem lehet szlalomozással kezelni.
A kormányzat hangoztatja: még sincs baj, mert vannak valutatartalékaink.
Hogyne! Ha ügyes dzsentri vagy, és kétszer annyi pénzt költesz el elegáns vendéglőben, cigányzene mellett, mint amennyi jövedelmed van, akkor még mindig eladhatod a komódot. Mondjuk, a Matáv nevű komódot, és akkor degeszre tömheted az erszényed. Ettől még igaz marad, hogy messze elszakadt a jövedelemköltés a jövedelemtermeléstől.
És ha vége lesz a világpiaci recessziónak? Ez esetben – állítják sokan – meglódulhat az export, tehát javul a fizetési mérleg…
Én nem így látom. A jövedelemköltés, ismétlem, sok vissza nem vehető tételből áll. Ezenkívül a lakossági nettó megtakarítások csökkennek, a vállalkozások pénztartási hajlandósága úgyszintén csökken (inkább hitelt vesznek föl, mint hogy pénzt tartanának a bankjaikban) – az államháztartás hiánya pedig nő. E feltételek mellett szükségképpen tovább romlik a fizetési mérleg. Világosan látni kell: ha nem csökkentjük a belföldi keresletet, akkor nőhet ugyan az export, de akkor nő az exporthoz szükséges import is, sőt a kifizetett többletbér egy részét szintén importcikkekre költik el.
Annyiban mégis árnyalnunk kell a képet, hogy ha növekszik a bérmunka (amelynek során a külföldi cégek munkaműveleteket végeztetnek a magyar vállalatokkal), akkor javul a kapacitáskihasználás, növekvő kibocsátás mellett fizetik ki közel ugyanazokat a béreket. Ez azonban csak évi 300-400 millió dollár többletet hozhat: ez már kevés. Nem véletlenül alkalmaznak a világon mindenütt restriktív intézkedéseket, ha romlik a fizetési mérleg.
Jöjjön a nadrágszíjmeghúzás?
Más út nincs. Mit tesz ezzel szemben a kormány? Bevezeti a 72 milliárd forintos kisbefektetői részvényprogramot; az adóskonszolidáció a most ismert adatok szerint 60 milliárdba kerül; kárpótlási jegyeket ad, és nyugdíjat fizet a külföldön élő magyaroknak; a pótkárpótlásra 500-600 ezer igénylő jelentkezett. E tételek mind a következő kormány számláját terhelik. Így tesz a dzsentri: én költök, te fizess! Nem tudni, hogy indul el majd az a kormány, amelyik ezt a romhalmazt átveszi.
A legfőbb költekező az állam. Megállítható-e a költségvetési deficit növekedése?
Egyértelműen nem. A következő kormány legföljebb korlátozhatja a növekedést, ha kemény takarékossági intézkedéseket vezet be. Ekkor is legföljebb csak 10 százalékra lehet leszorítani az államháztartás hiányának növekedését a következő évben; de én inkább 20 százalékot tartok valószínűnek. Az új kormány nem vonhatja vissza sorozatosan elődje ígéreteit: ez a jogállamiság követelményét sértené. Megterheli a költségvetési számlát az is, hogy – mint az SZDSZ is mondja – a felhalmozás előmozdítása érdekében el kell engedni bizonyos adókat, például a forrásadót (a kamatok és osztalékok után fizetett adót). Azonban annak, aki szociálisan érzékeny (ez a kormány nem volt az), látnia kell, hogy az ilyen intézkedések azoknak kedveznek, akiknek pénzük van, ennek folytán kevesebb jut a gyengék gyámolítására.
A mostani kormány – különösen az előző pénzügyminiszter – mereven ellenállt a forrásadó elengedésének. Mi ennek az oka?
Kupa Mihály úgy érzékelte, hogy nem éppen vonzó dolog azt mondani: nem a gyes emelésére fordítunk több pénzt, hanem a megtakarítások, a befektetések ösztönzésére. Engedett a koalíció harmadikutas felfogásának is, vagyis annak a törekvésnek, hogy: az egész népemet fogom (nem középiskolás fokon) vállalkozóvá tenni. Ebbe pedig nem fér bele, hogy a gazdagokat adóelengedéssel további felhalmozásra ösztönözzük.
Más kérdés, hogy a harmadikutas törekvés valóban széles vállalkozóréteg kialakulásához vezet-e. A most megindult kisbefektetői részvényprogramban 100 ezer forint nulla kamatozású hitelt kaphatsz; de ha összehívod a családodat, barátaidat és üzletfeleidet, máris két-hárommilliós hitelhez jutsz, ingyen és bérmentve. A kisbefektetői részvényekből meg a kárpótlási jegyekből a nagyvállalkozók, a brókercégek húznak hasznot, és nem a kisbefektetők.
A kárpótlási jegyekkel, kisbefektetői részvényekkel úgymond „csak” vagyonokat osztogatnak. Hogyan alakul át ez a vagyonosztogatás pénzosztássá, ami már növelheti a fogyasztást, tehát megterheli a fizetési mérleget is?
Ha jó részvényekről van szó, akkor igen egyszerűen. Például a kárpótlási jegyekért beváltható Pick-részvények készpénzért is elkeltek volna. Mivel a megtakarításokat nem lehetett részvényvásárlásra fordítani, fölös készpénz keletkezett, amiből többletfogyasztás származik. Ha nem ilyen jó papírokat osztogatnak, ugyanez több áttételen keresztül zajlik le: például állampapírt vesznek a rosszabb részvényeken vagy a kárpótlási jegyeken; az állampapír eljut egy bankhoz, ez meg leviszi a jegybankhoz, és repohitelt (állampapírletét fejében igényelt hitelt) vesz föl. Ha egy papíron van állami garancia – márpedig a kárpótlási jegyen, a kisbefektetői részvényen van –, akkor arra föl tudsz venni hitelt. Tehát az ilyen papírok révén igenis pénzt osztogatnak.
Sokan bíznak az állam beruházásélénkítő szerepében. De hát az állam nem jeleskedhet a költekezésben. Mit tehet mégis a beruházások növekedéséért?
Az új kormány sokat tehet azért, hogy a befektetők bízzanak abban, hogy itt érdemes beruházni. Ha sokan gondolják úgy, hogy érdemes, akkor valóban érdemes is lesz, mert a gazdaság az önbeteljesítő próféciák logikája szerint működik. El kell kerülni viszont, hogy az állam közvetlenül döntsön konkrét ügyekben (mint ahogy most az adóskonszolidáció során történik). A kormány szerintem csak az infrastruktúra területén mondhatja meg, hogy mire adja a pénzt. Egyébként csak az lehet a célja, hogy viszonylag kis állami pénzzel nagy magántőkét bevonva szülessenek valódi piaci kezdeményezések. Evégből kellene létrehozni olyan alapokat, amelyek kötvények, esetleg részvények kibocsátásával foglalkoznak, működésbe hozva a tőkepiacot. Most a tőkepiac nem működik, és a kormány téved, amikor úgy képzeli, hogy a bankok képesek betölteni ezt az űrt. A kedvezményes hitelkonstrukciókkal, amire olyan sokat költenek, nem mennek sokra, mert a bankok, amelyek elbírálják ezeket a hiteleket, tőkepiac hiányában nem tudják megítélni a hosszú távú befektetések hatékonyságát.
És mit tehet az új kormány fizetésimérleg-ügyben?
Fékeznie kell, bár teljesen nem tudja megállítani a fizetési mérleg romlását. Az említett 10 százalékos rést, amely a jövedelem termelése és belföldi felhasználása között húzódik, szerintem 2,5 százalékkal lehetne csökkenteni; ez esetben is „csak” évi 1 milliárd dollár romlást lehetne elkerülni. Ennek érdekében valószínűleg le kell értékelni a forintot, bár ez csak akkor növelné a külpiaci versenyképességet és ösztönözne a megtakarításokra, ha meg lehetne állapodni az érdekképviseletekkel a béremelés korlátozásában. A kamatokat nyilvánvalóan emelni kell, s bele kell törődni a fogyasztói árakban mért infláció növekedésébe is – ha nem akarjuk hagyni, hogy tovább romoljon a fizetési mérleg. Az új kormány rá lesz kényszerítve, hogy megmutassa a pénzügyi világnak: képes kézben tartani ezeket a folyamatokat. Persze megállítani nem tudja a lecsúszást; legföljebb egy kis homokot szórhat a lejtőre.
- Belföld [6]