Skip to main content

Európai sakkmezők lovagjai

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mit sugall ez a meghívó? Azt mindenképpen, hogy vannak még e honban letéteményesek, akik nagymesterei egy-egy ügy elintézésének, hogy fortélyos (egyben higgadt) lépéseikkel győzelemre viszik például azt a diplomáciai partit, amelyet az Európai Unióhoz történő csatlakozás igényel.

Mit sugall ezzel szemben a nemzetközi sajtó? Azt, hogy az Európai Unió a kelet-európaiakkal kivétel nélkül mostohaként bánik. Az International Herald Tribune kései híradása szerint furcsa eset történt március hó folyamán. Az unió tizenkét külügyminisztere munkavacsorára hívta meg Brüsszelbe hat kelet-európai kollégáját, hogy közösen vitassák meg Európa sorskérdéseit. Felkerekedett tehát a bolgár, a cseh, a lengyel, a magyar, a szlovák és a román diplomácia irányítója, s elutaztak a belga fővárosba. Feltehetőleg mind a hatan ugyanazokat a gondolatokat forgatták fejükben: miként lehetne rávenni az unió illetékeseit, hogy nyissák meg piacaikat hazájuk termékei előtt, hogy bővítsék a segélyezési kereteket, s hogy valamiképp hozzák közelebb azt a napot, amikor felvételt nyernek az európaiak klubjába.

Ám felesleges volt efféle gondolatokkal viaskodniuk. Hiába tették, ha tették. Mert felesleges volt Brüsszelbe utazniuk. A helyszínre érve ugyanis hiába várták, hogy felbukkanjanak azok, akik meghívták őket, a tizenkét külügyminiszter helyett csupán egy üzenet várt rájuk. Az pedig úgy szólt, hogy a munkavacsora kiötlői – vagyis a hat kelet-európai külügyminiszter meghívói – úgy belemerültek a finn, a norvég, az osztrák és a svéd felvételi tárgyalásokba, hogy nem is tudnak találkozni keleti kollégáikkal.

Az üresen maradt vacsoraasztal persze legfőképpen a meghívókra vet rossz fényt. Nemcsak a külügyminiszterek indokolatlan túlhajszoltságára derült fény, a szervezetlenség bebizonyította, hogy az Európai Unió bírálói okkal kifogásolják a közösségi szervezet elbürokratizálódását. Joggal teszik szóvá, hogy a szervezeten belül összekeverednek a jogkörök, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlására hivatott brüsszeli bizottság ajánlások helyett diktál, tevékenysége átláthatatlan, hogy irtózik a nyilvánosságtól. Vagyis egyfelől zárt klub, másfelől hivatalok útvesztőjéből álló intézmény.

Ha nem így lenne, akkor az ENSZ európai gazdasági bizottsága nem mutathatta volna ki, hogy az Európai Unió és tagállamai által a kelet-európaiak megsegítésére megajánlott 24 milliárd dolláros segélynek csupán elenyésző töredéke jutott el rendeltetésszerűen rendeltetési helyére. A többi furcsamód visszakanyarodott származási országába: bankoknál és vállalatoknál kötött ki, s innen már szokványos kamatozású hitelek, átütemezett kölcsönök, szaktanácsadói díjak formájában működik.

A brüsszeli bizottság hivatalai bástyák. Őrzik egy évtizedeken át szerveződött (nem szervezett), sikeres integráció falait. Hátországukat a nemzeti kormányok jelentik: ugyan melyik kabinet vállalkozna arra, hogy eltűrje hazájában az uniószerte 10 százalék fölötti munkanélküliség további növekedését – csak azért, hogy ennek árán kelet-európai termékek jussanak el belföldi fogyasztóihoz? Erőszakosan áttörni lehetetlen ezeken a bástyákon, ez még a gazdasági szuperhatalmi státusát felélesztett Egyesült Államoknak sem sikerül.

Brüsszelben tehát elmaradt egy munkavacsora, elmaradt tizennyolc fő eszmecseréje. Elmaradt az Európához való közeledésnek egy kötetlen fordulója, a hat kelet-európai külügyminiszter mindegyike dolgavégezetlenül tért vissza saját fővárosába.

Dolgavégezetlenül és vélhetőleg kissé megalázottan. A szégyenteljes esetről még a nemzetközi sajtó is csak hatalmas késéssel számolt be, a Brüsszelből visszafordított miniszterek országaiban pedig valahogy egyáltalán nem esett szó róla.

Nem tudni, máshol hogy történt, de ez a szégyen Magyarországon pártszégyenné változott. Annak a politikai erőnek a szégyenévé, amely miközben „nyugodt lépésekkel biztos jövőt” kínál, a kilencedik mezőről sóvárogva úgy szeretne bejutni az európai politika sakkmezőjére, hogy csak felületesen ismeri a pályán érvényes szabályokat, mesterei csak bajosan tudják megkülönböztetni a futó tevékenységét a bástyáétól.

Márpedig bizonytalan játékosok nyugodt lépések ígéretével önmagukat áltathatják ugyan, de ettől vajon hogyan lehetne biztos mások jövője?




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon