Építő Pál [Révész Sándor]

Nyomtatóbarát változat

A kormány nem maradhat tétlen, amikor azt látja, hogy számos, szolid életű polgártársunk sorsa a sivár szegénységbe süpped. A létbiztonság fenntartásának hatalmasra növekedett terhei alatt már-már összeroskadni készül a költségvetés, a társadalombiztosítás és az önkormányzatok. Teherbírása határáig jutott az adófizető polgár s a vállalkozó, kinek kezében jövendőnk kulcsa van. Inát szakíthatjuk-e azoknak, akik az ország kátyúba ragadt szekere elé fogva feszítik meg legjobb erőiket? Nem szakíthatjuk! Akkor hát ledobhatjuk-e a túlsúlyos szekérről a gyöngéket, az elárvultakat, a balsorstól sújtott szűkölködőket? Nem dobhatjuk le!

Mit tegyünk tehát? Van-é megoldás? Van-é remény? Nos, aki nyitott és érzékeny szemmel járja városaink utcáit, az lobogni látja ott a remény gyertyalángjait. Kicsinyek ezek a gyertyalángok – igaz! De nekünk egy kicsiny ország kicsiny erőtartalékait kell egy szigorú célirányossággal beosztanunk, ahogy a gondos anya osztja be a megszentelt cipót népes családja körében.

Hol lobognak hát a remény gyertyalángjai? Az aluljárókban, az utcasarkokon, templomok lépcsején – kéregetők markában, sapkájában s egyéb pénzgyűjtő alkalmatosságaiban. Mi van ezekben az ismeretlen, ellenőrizhetetlen markokban, sapkákban, miegymásokban? A nemzeti szolidaritás érzésének, a karitatív lelkületnek, szánakozó jótékonyságnak az aranytartaléka. Mekkora ez az aranytartalék? Mekkora önkéntes szociális tehervállalás folyik itt el ismeretlen csatornákon, folyik le – némi malíciával szólván – ismeretlen torkokon? Mekkora életsegély osztódik el itt a (festett?) nyomorával hivalkodó orcátlanság mércéje szerint? Bármekkora is, nem hagyhatjuk azt a vak véletlen kezén.

Mit tehetünk az alamizsna formájában megnyilvánuló segítőkészség célirányos felhasználása érdekében? Itt kétféle problémát kell megoldanunk annak érdekében, hogy az alamizsnálkodók forintjait a szociális segélyezés jól kitaposott útjára tereljük. (1) Az alamizsnálkodóktól távol kell tartani azokat az ismeretien mértékben jogosuk vagy nem jogosult (!) személyeket, akik ma közvetlenül a saját zsebükre gyűjtenek, s (2) a helyükre állítani a Népjóléti Minisztérium megbízott munkatársait, akik megfelelő felszereléssel és megfelelő ellenőrzés mellett az adományokat a koldulásra általában jellemző eszközökkel összegyűjtik. Az első feladat elvégzése a rend őreire vár, akik megfelelő jogszabályi felhatalmazás birtokában rendszeresen megtisztítanák városainkat a minisztériumi megbízólevéllel nem rendelkező magánkoldusoktól. A második feladat megszervezése érdekében egy módszertani és kiképzőközpontot s egy hozzá csatlakozó kellékraktárát kellene létrehozni, ahol a minisztérium alkalmazottait felkészítenék erre a sajátos igényeket támasztó, de érdekes s bizonyára sok munkanélküli által szívesen vállalt munkára.

Ennek a megoldásnak az lenne a további, nem elhanyagolható előnye, hogy a városainkhoz kapcsolódó koldusképnek, ennek a meglehetősen kényes városképi elemnek a tudatos alakítására is mód kínálkozik.

• Belföld