Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Homage

1989–90 fordulóján a közvélemény úgy vélte, az első szabadon választott kormány osztályrésze csak a bukás lehet. Soares portugál államelnök budapesti látogatása során megbocsátóan legyintett, amikor egy szabad demokrata képviselőjelölt fejtegetni kezdte, hogy a négy évtizedes diktatúra után Magyarország olyan helyzetben van, mint Portugália volt a Salazar-rendszer után. A politikai diktatúra felszámolása semmi ahhoz képest, amit a szocialista gazdasági és társadalmi rendszer átalakítása jelent; ami Kelet-Európára vár, arra nem volt még példa a történelemben – mondta az elnök. Mindez persze közhely, de megrendítő volt, hogy egy államelnök beszél így, ügyet sem vetve a protokolláris udvariaskodásra, egy öreg szociáldemokrata, aki élete nagy részét börtönben és emigrációban töltötte.

Elöljáróban tehát leszögezhetjük: az első kormány bukása programozva volt.

Koalíció

Antall nem alaptalanul hangoztatta, hogy a kormányzással heroikus feladatot vállalt. E feladat alól az SZDSZ sem akart kitérni. Amikor a népszavazás után az SZDSZ nagy párttá nőtt, és a Bíró-féle MDF elgondolása – az állampárt és a „nemzeti erők” koalíciója – idejét múlta, az SZDSZ-ben egyre többen szorgalmazták a két nagy ellenzéki párt válságkezelő nagykoalícióját.

Ennek meghiúsulása Antall József döntése és felelőssége. A miniszterelnök-jelölt nemcsak eltűrte, hanem – letagadva a nyilvánvalót – szinte elfogadhatóvá tette, hogy pártjának egyes szószólói antiszemita propagandát folytatnak az SZDSZ ellen. Bizalmas munkatársai négyszemközti beszélgetésekben e „gyanúsítást” azzal utasították el, hogy nürnbergi értelemben Antall maga sem „árja”. Csurka és elvbarátai munkássága azóta talán igazolta, hogy az antiszemitizmus vélelme mégsem volt megalapozatlan.

A kampány stílusa végképp kizárta a két nagy párt együttes felelősségvállalását. (Tamás Gáspár Miklós emlékezetes – és Kis János által keményen bírált – Mucsa-cikke lapunk 1990. március 24-i számában az ebből következő veszedelmeket kívánta drámai módon érzékeltetni.) Antall József egyképpen szorongva az SZDSZ-től és az SZDSZ nagy súlyú népnemzeti ellenfeleitől színleg világnézeti alapon, valójában inkább személyes kötődéseire hagyatkozva választotta meg koalíciós partnereit. Döntése során figyelmen kívül hagyta, hogy kormánya elfogadható lesz-e az ország számára, és képes lesz-e egyáltalán a kormányzásra. A teljesen arctalan, kialakulatlan KDNP, a tragikomikus vagy bohózatba illő politikusokat felléptető Kisgazdapárt, a heterogén, szétfelé húzó és tanácstalan MDF hármasa képes lehetett rá, hogy négy éven át fenntartsa a kormány többségét, arra azonban, hogy a bizalmat is fenntartsa iránta – nem volt képes. De – s ennek a két balkézzel összepántolt koalíciónak ez a legnagyobb vétke – nemcsak a kormány iránti bizalom veszett el, hanem megrendült a társadalom bizalma a demokratikus intézményekben, a demokrácia intézményében is.

Antall káderei


1990-ben a miniszterelnök két feladatot látott maga előtt. Biztosítani akarta a kormányzás folyamatosságát, és ki akarta építeni a tartós MDF-hatalom gazdasági-társadalmi alapjait. Mindkét törekvés racionális volt, de sok tekintetben ellentmondott egymásnak. Ráadásul még két dologgal kellett (vagy kellett volna) számolnia. Egyrészt azzal, hogy a társadalomban komoly, feszítő erőt jelent a rendszerváltó elégedetlenség. Másrészt azzal, hogy saját pártjának véleményformáló értelmisége a radikális társadalomátalakítás bűvöletében ég.

A nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak ígért és remélt átmenet, a kormányozhatóság érdekében az új kormány átvette a régi rendszer egész igazgatási apparátusát. A miniszterelnök központosító, etatista meggyőződésének megfelelőén az apparátus bővült, hatalma visszanyerte régi erejét. Leginkább a rendszer lebontásában érdekelt reformkáderek hullottak ki belőle, akiket liberális szemléletük amúgy is gyanússá tett. Helyüket jelentős részben a nyolcvanas évek közepétől háttérbe szoruló, ortodox káderek, a tervutasításos rendszert fontolva visszasírók foglalták el, meg a KISZ ifjú káderei, akik már amúgy is éhesen várták az esedékes generációváltást. A hamar fordólt funkcionáriusok derékhada szükségképpen birtokon belül maradt, és tovább játszhatta kisded játékait, amelyeket a 80-as évek második felében begyakorolt. Ennek az apparátusnak az uralma egyre nyilvánvalóbb lett a kormány fölött. Nem képzelhető el, hogy a végjáték panamáit, vagyonátmentéseit apparátusa tevékeny közreműködése nélkül ez a kormány végre tudta volna hajtani. A kormány ugyan újra és újra kísérleteket tett arra, hogy a középvezetőket és a középfelső vezetőket a saját megbízható kádereire cserélje, ám ezek a személycserék csúfos kudarcokkal végződtek, mert szerencsétlen kézzel nyúltak hozzájuk.

Az új fiúk, akiket a minisztériumokba és állami szervezetekbe a kormány emberei bepakoltak, Marsról jött csodalények a magyar társadalom szemében: valamilyen teljesen félreeső zugában üldögéltek a kádári társadalomnak, vagy nyugati emigrációból tértek haza, és egyáltalán nem ismerték a hazai körülményeket.

A számon kért rendszerváltás

Az Antall-kormányhoz fűzött remények rendkívül hamar szertefoszlottak. Az emberek nem szerették az új kormány tehetetlenségét, úri gőgjét, amely a társadalom számára teljességgel ismeretlen volt, de nem szerették azt sem, hogy a régi káderek a helyükön maradtak, s a ’89-es év nagy reménykedései után úgy kellett érezniük: nem változott semmi.

A vélemények persze – különösen ez utóbbi kérdésben – megoszlottak. Az őszi önkormányzati, választásokon a városokban egyszerre szavaztak a régi rendszer és az új kormány ellen: a városháza majd mindenütt a liberális ellenzéké lett. A falvakban ellenben többnyire visszaszavazták a hatalomba az MSZMP-s jelképeiket elhajigáló tanácsi vezetőket. Részint jobb híján, részint bölcsességből: a függetlenként megválasztott polgármesterek többnyire a késő kádárizmus jó teljesítményt nyújtó káderei voltak, akiket csak a történelemből kiszakadt kisgazdák láttak fogukat csattogtató kommunistáknak. Tegyük hozzá: a régi kádereknél kevésbé csak azt szerették az emberek, ha felülről újakat ültettek a nyakukba. Ezért volt sikertelen az üzemi tanácsok felülről vezényelt újraválasztása 1990 nyarán.

A rendszerváltás egyetlen nagyszabású tömegmegmozdulása, a taxisblokád mégis viharos erővel fejezte ki az elégedetlenséget. Bizonyos, hogy a benzináremelés (illetve a tervezett áremelést letagadó hazugság) csak a szikra volt. Országossá a fuvarozók tiltakozását a rendszerváltás okozta csalódás növelte. A társadalom legaktívabb és legnyugtalanabb csoportjai – nemzeti retorika ide, tavaszi nagytakarítás oda – az 1989-es tapasztalatok alapján az MDF-kormányzásban a régi rendszer továbbvitelét látták. Kormányellenesnek lenni és ’89-es értelemben kommunistaellenesnek lenni a taxisblokád napjaiban egyet jelentett. Ez hajtotta a kezdeti idők radikális SZDSZ-eseit – néhány nappal az önkormányzati választásokon aratott győzelem után – az úttorlaszokhoz. A taxisblokád, bármit mondtak is rá később, nem restaurációs kísérlet volt, hanem a rendszerváltás radikális folytatásának kísérlete. A radikális ellenzékből kinőtt SZDSZ-vezetésnek döntenie kellett: a jogrend tárgyalásos helyreállítása mellé áll-e, vagy politikai tőkét kovácsol az utca hangulatából. Az SZDSZ habozás nélkül az előbbit választotta. Az utcai radikalizmust csak a magát konzervatívnak mondó kormány használta politikája eszközeként.

A blokáddal azonban a radikális késztetés ki is merült, elvesztette energiáit. A „megalvadt struktúrák” feltörésére, a rendszerváltás társadalmasítására, ahogy Tellér Gyula javasolta az SZDSZ-nek, nemcsak a liberális párt, a társadalom sem volt vevő. A kormánypárti radikalizmus álszent ürességén pedig mindenki átlátott: az MDF-es, csurkista, torgyánista dikció legfeljebb az örök háborgókat meg az örökké póruljárókat tudta mozgósítani.

Jövőnk – a múlt


Ha Antall József a taxisblokád után – ahogy az első percekben talán tervezte – a kiegyezést keresi, a párbeszédet az ellenzékkel, esetleg elejét lehetett volna venni a közhangulat romlásának, a hideg polgárháború kialakulásának. Ehelyett a miniszterelnök azokra hallgatott, akik továbbra is azt tanácsolták: győzelemre törjön, ne elégedjen meg a politikai rendszerváltással, formálja az MDF képére az országot.

Régi vágású történészként Antall sokkal inkább közjogi kategóriákban, intézményekben gondolkodott, mint társadalmi folyamatokban. A tartós hatalom kiépítése érdekében először az államfenntartás hagyományos intézményeit akarta megerősíteni. Nyomban a választás után kiderült, hogy elutasítja például az önkormányzati rendőrség tervét, amelyet a reformkommunisták erősen pártoltak. Restaurálni próbálta a történelmi egyházak hatalmát. Az önkormányzati rendszer központi ellenőrzése szolgálatában újjá akarta teremteni a főispáni rendszert. A kisgazdák reprivatizációs követelését koalíciós érdekből kénytelen-kelletlen fogadta el, de hamarosan rájött, hogy a kárpótlás, a dolgozói részvényekkel, az E-hitelekkel együtt eszköze lehet egy új, a kormánytól függő és a kormánynak hálás tulajdonosi osztály kialakításának.

E számítás azonban csak kismértékben vált be. Az akadozó kárpótlás, a tőke és hitelek nélküli földtulajdon nem tette hálássá a kárpótoltakat, ahogy az 1945-ös földosztás sem tette a kommunisták hívévé a parasztságot. Az összeköttetések révén elnyerhető kedvezmények több sértődöttet teremtettek, mint amennyi elégedett klienst. A kisvállalkozások kockázatát a dráguló hitelek, a dráguló import és a szűkülő piac nyomásán túl a szervezett bűnözés is növelte. A polgár jutalmat és büntetést várhatott az államtól, védelmet alig.

A társadalom megnyerését szolgáló intézkedések nemcsak azért tévesztettek célt, mert gazdaságilag irracionálisak voltak. Sokkal inkább azért, mert a politikusok, akik kigondolták őket, csak bizonytalan, homályos képpel rendelkeztek a társadalomról, amelyben politikussá emeltetésükig maguk is éltek. Céljaikat összetévesztve a valósággal, olyan társadalmi csoportokhoz szóltak, amelyek jelen vannak ugyan, de – hál’ istennek, avagy reménytelenül – kisebbségben. A hajdanvolt úri középosztályt, amelyet Antall az MDF-ország talpkövének akart látni – beleértve persze az úri középosztályhoz hasonló, nem úri származású aspiránsokat is – az elmúlt negyven év felmorzsolta. A középgenerációban ennek az ízlésvilágnak, értékvilágnak és mentalitásnak már csak elenyésző maradványai egzisztálnak. Töretlenül csak a 60 éven felüliek bizonyos csoportjai birtokolják ezeket a tulajdonságokat, követik azokat a célokat, amelyeket Antall makulátlan értékként állított a nemzet elé. A kormány hívei és propagandistái ráadásul nem érzékelték, hogy az Antall által használt retorikának jobbra is vannak határai. A hivatalos-félhivatalos szövegelők egy nem létező középosztályhoz szólva egyre természetesebben használták a szélsőjobboldal nyelvezetét, és ez egyre ellenszenvesebbé tette őket a tényleges társadalom szemében és fülében, nem beszélve a nyugati közvéleményről, már amennyire idefigyelt.

Az eltévesztett célpont


Beszédükkel folyamatosan sértegették azt a tényleges derékhadat, amely az ország terheit a vállán cipeli, a középgenerációt, a fiatalokat, akiknek kínaiul vannak a kormányférfiak alkalmazta nyelvi cirádák. A népszerűtlenség jeleit tapasztalván a kormány egyre agresszívebb, egyre hangosabb kísérleteket tett, hogy maga mellé állítsa a társadalom nagyobbik részét, de újra és újra különféle kisebbségeket talált el, amelyek valóban elnyomottak és méltatlanul félreállítottak voltak az elmúlt negyven évben, de nem tudhatták maguk mögött a társadalom nagy többségét, amely tőlük függetlenül járta a maga útját. Ez a többség pedig fokozódó ellenszenvvel figyelte, hogy sohasem ő a célpont, hanem mindig valami tőle különböző. Hol Pongrátz Gergely, hol a csanádi püspök.

Az a tekintélyelvű jogállam és a hozzá tartozó társadalom ugyanis, amely Antall József politikai ideálja és államépítő tervének célja volt, már a harmincas évek elején bomladozni kezdett. A keresztény középosztály üres politikai jelszó volt csupán, ténylegesen létrejött azonban egy mind népesebb alsó-középosztály. A jobboldali radikalizmus ennek a felfelé törekvő rétegnek a helykeresését, lázadását is kifejezte. De a társadalmi jelenség mélyebb és elementárisabb volt, mint a részben hozzá kapcsolódó politikai mozgalom. A Rákosi-rendszer a maga erőszakolt mobilitásával összezavarta a folyamatot, a hatvanas évekre azonban a háború végén megszakadt átalakulás újrakezdődött, sőt új lendületet nyert. A Kádár-rendszer a gazdasági csőd kezdetéig szabad utat engedett a viszonylag alacsony szintű középosztályosodásnak. Százezrek jutottak feljebb anyagilag és társadalmi pozícióban is – nem véletlenszerű kiemelések révén, rövid időre, mint az ötvenes években, hanem alapjában a maguk erejéből. Ez a népes réteg, amely a Kádár-rendszer virágkorában adottnak vette a létező világot, és többé-kevésbé elégedett volt vele, részint a hanyatlás megállítását remélte a rendszerváltástól, részint szabadsága, lehetőségei növekedését. Semmiképpen sem akarta azonban, hogy átszabják körülötte a világot, és életét olyan előképekhez igazítsák, amelyekhez semmi köze sem volt. Különösen rosszul tűrte, hogy saját felemelkedését gyanússá tegyék, és azt az időszakot, amikor szakközépiskolába járt, levelező tanfolyamon főiskolát végzett, lakást épített, összemossák a diktatúra csak homályos emlékképekben létező véres-korszakával. Miközben a kormány nem tudja megvédeni attól, hogy a sokéves gürcöléssel felépített egzisztenciáját elveszítse, és visszasüllyedjen a középosztály alatti létbe, amelyből kikapaszkodott. Akkor jöjjenek inkább a régiek, akik egyébként úgyis ott vannak mindenütt.

Az értelmiség búcsúja az osztályhatalomtól


Az Antall-féle, avítt eszmékhez igazodó társadalomátalakítás esélyeit csak rontotta, hogy a kormányzó pártok ideológus értelmisége a rendszerváltást sokkal radikálisabban kívánta végrehajtani, mint a miniszterelnök. Radikális eszközökkel azonban aligha lehet „keresztény-nemzeti” középosztályt teremteni: a kormánypárti radikálisok – ahogy az már lenni szokott – e helyett inkább a régi középosztály tulajdonának megnyirbálását szorgalmazták.

A végrehajtó apparátus átmentett kádereit nem támadhatták, hiszen azok már az ő kormányuk szolgálatában álltak. Helyettük a sajtó „kádereit” támadták – ideológusok lévén amúgy is jobban érdekelte őket a rádió és a televízió, mint a rendőrség vagy a Miniszterelnöki Hivatal. Amikor az SZDSZ 1990-ben azt javasolta, hogy vonják felelősségre az állambiztonsági iratok megsemmisítőit, a vízlépcső makacs továbbépítőit, az adósságállomány elleplezőit – elhallották a javaslatot, hisz a felelősök ott ültek a kormányhivatalokban. Helyettük az ötvenes évek bűnöseinek megbüntetését kezdték követelni. A jogról és igazságról szóló szövegelések közepette Csurka kimondta: az igazságtétel a kommunista „új osztály” elleni harc eszköze. Antall a rendszerváltozást alkotmányos forradalomnak nevezte. Szóhasználata – 1848 szellemében – nemcsak vértelen forradalmat jelentett, hanem azt is, hogy az alkotmány, az intézményrendszer átalakítására a jogi folyamatosság jegyében kerül sor. Kónya Imre vele szemben rendszerváltoztatásról beszélt: a társadalom, a tulajdonviszonyok, a közgondolkodás folyamatos, tudatos átalakításáról. Az így felfogott rendszerváltoztatás tervét és távlatait tekintve leginkább a permanens forradalomra hasonlít.

Az alkotmányos forradalom és a permanens forradalom nem fér el egy rendszerben. Az alkotmányos forradalom nem alakítja át radikálisan a társadalmat átszövő hatalmi viszonyokat. A permanens forradalom viszont csak erőszakkal, a jog sutba dobása árán tartható fenn.

Ezen az úton Antall, a konzervatív – elvből – nem követte pártja alapítóit, s nem követte őket – ízlésből, józan számításból – Boross Péter sem. Csakhogy a társadalomátalakítók, rendszerváltoztatók távoztával az MDF-nek nemigen maradt más mondanivalója, mint az, hogy nem olyan szélsőséges, mint a szélsőségesek, és nem olyan liberális, mint a liberálisok.

A mai MDF kiegyensúlyozott folytatást ígér, nyugodt lépéseket. De a mesterségesen kavart várostromhangulat, a vagyonátmentő kapkodás, a kommunizmus és a liberálbolsevizmus fantomjaival vívott árnyékbokszolás ellentmond a plakátok szövegének és a miniszterelnök derűs mosolyának. Az MDF választási készülődése nem a nyugodt erő feltámadását ígéri; inkább Grósz Károly végnapjaira emlékeztet.

Minden menjen úgy tovább, ahogy eddig – ez az MDF választási üzenete. A társadalomnak azonban pont az nem tetszik, ahogy a dolgok ma mennek.

• Beszélő