Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Most hiénára fogunk lövöldözni, mégpedig gátlástalanul, mert nekünk szabad. Csak a dögevőknek kell gátlásosaknak lenniök, de nekünk, sajtóharamiáknak mindent szabad: „Ahogyan a parlamenti vagányok csak azt nézik, mibe kössenek bele, hisz eszük és tudatuk kizárólag a gáncsvetésre fogékony, ugyanúgy a sajtóharamiák is gátlástalanul lövöldöznek… Szabad nekik ezt a megcsúfolt nyelvet terjeszteni. Szabad rágalmazni, becsületet sérteni… Szabad burkoltan és nyíltan hazát árulni… A másik oldalon, mert hiszen létezik, él, működik, mi vagyunk, elszánt pecsovicsok, akik nem átallunk a kormány mellett ágálni, ha úgy látjuk, hasznos az országnak, a népnek. És nem hablatyolunk Európáról, csak hogy eltereljük a figyelmet a bolsevista vagyonátmentési trükkökről.” (Népszabadság, 1991. október 28.)

Az elszánt pecsovicsok idézett szószólója Fábián László, akinek, mint látjuk, még kellő mennyiségű alanyra sem telik, jelenleg az Új Magyarország főszerkesztője. Változatlanul a kormány mellett ágál, továbbra sem hablatyol Európáról, és nem hagyja elterelni a figyelmet a kommunisták summásáról: Csurka Istvánról. (Fábián László: Kis magyar csurkológia, Új Magyarország, 1993. június 4.) Mi, gátlástalanok, a gátlásos pecsovicsokkal ellentétben mindig is szabadon írhattunk arról, hogy miért idegenkedünk Csurka Istvántól. Ezért mi most gátlástalanul írhatunk – a gátlásos pecsovicsokkal ellentétben – arról is, hogy miért nem idegenkedünk tőle.

Csurka, az aszfaltdózsa

Például nem idegenkedünk tőle azért, mert a „vérébe ivódott” a bolsevizmus, és „már réges-rég elfeledkezett egykor nagy garral támadott ellenfeleiről, a kommunistákról”. Mi bizony már réges-rég is gátlástalanul olvastuk Csurka írásait, amikor a „népi erők” és a reformkommunisták összefogásában látta a nemzeti egység megteremtésének lehetőségét, amikor – a lengyel példára utalva – azt fejtegette a 168 órában, hogy a rendszerváltás kormányába is be kell venni a kommunistákat, és most is gátlástalanul olvassuk őt, amikor legújabb programtervezetének első kurzivált alaptételében leszögezi, hogy „Vannak politikai erők, amelyekkel soha semmilyen megegyezést nem szabad kötni, nekik semmilyen engedményt nem szabad tenni. Ilyenek az örökké alakot váltó kommunisták és alakváltozataik.” (Magyar Fórum, 1993. június 4.) Nekünk elég az idegenkedéshez az is, amit Csurka ír, nem kell ráfognunk az ellenkezőjét, mert nem vagyunk olyan gátlásos viszonyban Csurkával és a tényekkel, mint a pecsovicsok.

Továbbá azért sem idegenkedünk Csurkától, mert „aszfaltból virágzott Dózsaként” járja az országot, mert afféle „népfi”, akik „egy kapavágást, egy kaszasuhintást sem tettek soha, a lovakat legföllebb lóversenyről ismerik” stb. Szerintünk ugyanis a véleménynyilvánítás nem osztályprivilégium, Dózsa sem volt jobbágy soha. Azonkívül mi Csurka fiatalkori novelláit is ismerjük a Tűzugratás című kötetből, amelyek bizony a paraszti élet beható ismeretéről tanúskodnak.

Csurkának 1990 óta egyszer volt igaza a parlamentben, akkor, amikor visszautasította egy szocialista képviselőnek az ő turfszenvedélyére tett sanda utalását. A lóverseny nem tiltott szerencsejáték, Csurka a saját pénzét tette a lovakra, nem a másét.

Ha már itt tartunk, azért sem idegenkedünk Csurkától, mert a régi rendszerben is volt neki ellóversenyezhető pénze. Az „agyonszidalmazott bolsevik rezsim nem bánt vele szűkmarkúan” – írja Fábián. Ez egy klasszikus motívum. A bolsevik propaganda már 1956 után is azzal próbálta – többek között – lejáratni a lázongó írókat, hogy mennyit kerestek azok az „agyonszidalmazott” rezsimben. Fekete Sándor is ezzel denunciálta Csurkát a nyolcvanas évek elején az Új Tükörben. A „bolsevik rezsim” ugyan viszonylag rövidebb időre szilenciumon is tartotta Csurkát (erről Fábián persze nem tud), de egyébként valóban kifizették a honoráriumait, amelyek – lévén ő egy igen népszerű szerző – nem voltak alacsonyak. Csurka egészen biztosan sokkal többet keresett, mint Fábián László az Ifjúkommunista munkatársaként, de közel sem annyit, mint mondjuk Illyés, Déry vagy Németh László. A főszerkesztő úrnak talán az ő sírjukat kellene megbotoznia.

Válni nem demokratikus…

Mi azt sem bánjuk, hogy Csurka válik a feleségétől. Bánja a felesége! „…nem igazán méltó különféle erkölcsöket számon kérni úgy, ha ő maga sem felel meg tökéletesen az általa fölállított követelményeknek. El tudom képzelni például, hogy valakinek ki kell lépnie egy megromlott házasságból, de – mondjuk – a demokratikus normáknak nemigen felel meg másutt sem az a politikus, aki magánéleti problémákba keveredik.” Azt nem tudjuk, hogy Csurka mikor követelte meg, hogy politikus ne váljon, de azt tudjuk, hogy a kommunisták mikor követelték meg: cirka harminc-negyven évvel ezelőtt. Azóta köpnek minálunk a demokratikus normákra…

Minket az sem zavar különösebben, hogy Csurka másoknál ritkábban tűnik fel a Parlamentben. Nekünk akkor sem hiányozna, ha egyáltalán nem tűnne fel. Csurka már 1991-ben is a legtöbbet hiányzó MDF-es képviselők közé tartozott, az év végén mégis a párt alelnökének választották. Akkor valahogy senkinek nem jutott eszébe olyasmit írni, hogy „ha egyáltalán lettek volna választói, és nem listán kerül be, azok most megkérhetnék, számoljon el, mire vette föl a képviselői honoráriumát”. Csurkának tehát nincsenek választói, mert nem egyéni választókerületből jutott be. Ezek szerint Für Lajosnak és Isten nyugosztalja, Csengey Dénesnek sincsenek, mert ők is kikaptak egyéniben. Antall Józsefnek sincsenek, mert ő nem is indult egyéniben. Lezsák Sándornak, Csoóri Sándornak, Boross Péternek és Jeszenszky Gézának pláne nincsenek, mert ők nem is indultak a választásokon. Fábián úr logikája szerint tehát a legnagyobb kormányzópárt legfontosabb vezető személyiségei mögött egyáltalán nem is állnak választók…

Van még tovább is: „Lám, aki annyira egyéni, eredeti szeretett volna lenni, most éppoly szürkén unalmas, mint a többi demagóg, akikkel egy gyékényen árul”, tudniillik Thürmer Gyula, Torgyán József és Kis János (!). Ezt, ha nem haragszik az olvasó, nem kommentálom.

---

Bizony a hiéna az hiéna a kártékony dúvad maradványai fölött is éppúgy, mint a békés impalák maradványai fölött. Minket addig érdekel a dúvad, amíg kártékony, a hiénát meg azután. Ennyi a különbség.

• Belföld