Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ebben a mostani helyzetben az az érdekes, hogy nemcsak olyanok vannak, akik támogatják a tisztogatásokat és olyanok, akik felháborodnak emiatt, hanem jelentős számban olyanok is, akik hozzájárulnak az akció sima lebonyolításához, de meg is vannak rendülve. A katolikus újságírók szervezetének elnöke is azt mondta, hogy mindnyájan meg vannak rendülve, mielőtt elmagyarázta, hogy miért nem kell nekik ez ellen tiltakozniuk. Kulin Ferencet is meglepte a lista, meg van rendülve Rapcsányi László, meg van rendülve P. Szabó József.

Igen, van bizonyára a másik oldalon is, aki tényleg meg van rendülve, és van, akinél ez taktikai megrendülés.

És például a P. Szabó? Emlékszem, ősszel, amikor a távollétében elhallgattatták a lapszemlét, és kinevezték a Babiczkyt, többen úgy várták őt vissza, mint a Messiást, és nagyon sokan remélték azóta is, hogy ő a maga taktikai képességeivel a fontos értékeket meg tudja védeni.


Énbennem is voltak ilyen remények, és én még most is jóhiszemű kívánok maradni, és nem akarom azt gondolni, hogy ő a Csúccsal is éppúgy el akarta hitetni, hogy az ő embere, mint velünk. Azt is elhiszem, hogy néhány nevet levetetett a listáról, de amikor ő már felismerte, hogy itt igenis politikai tisztogatás zajlik, akkor neki a nevek felolvasása után azt kellett volna mondania, hogy van itt még egy név: az enyém, és le kellett volna mondania. Ennek lett volna politikai hatása, ebben lett volna bátorság és becsületesség, és akkor ő megjeleníthette volna azt a konszenzusos embert, akire most a választásokig szükség van a rádió élén. P. Szabó ezt az esélyét most eljátszotta.

Te mondád, hogy akiket nem rúgnak ki, azok maradjanak, és csináljanak, amit tudnak.

De ez nem vonatkozik azokra, akik azért maradnak itt, mert Csúcs társulatával kollaborálnak. Nem vonatkozik azokra, akik az első perctől ezt teszik, és nem vonatkozik a történtek után P. Szabóra és Rapcsányira sem.

Az intranzigens és a kollaboráns magatartás végletei között ezernyi fokozat van, és a rádiós közelmúlt történetéből ezernyi példát láttunk a különféle köztes magatartás-változatokra. Ki mikor mondott le, meddig volt vezető, mit hajtott végre, mit nem, mikor lett elege, mikor állt ki, mikor nem, mikor hajlott a sztrájkra, mikor nem stb. Hol látsz te itt egy világos etikai, elvi iránymutatót, amihez igazodni lehet?

Nagy kuszaság van, káosz van az intézményben is, a fejekben is, ez igaz, és különböző magándrámák vannak. Ilyen körülmények között akkor tudja az ember megőrizni önmagát, ha nem taktikázza agyon magát, mert el fogja felejteni, hogy tegnap kinek mit és miért mondott. Egy ilyen káoszban az a legjobb, ha az ember egyenesen beszél, és mindig ugyanazt mondja. Azt hiszem, mi a 168 órában tavaly is, tavalyelőtt is ugyanazt mondtuk, nem igyekeztünk, úgymond, jól viselkedni annak érdekében, hogy ne rúgjanak ki minket, noha közben azt reméltük, hogy erre nem fog sor kerülni. De miközben nem igyekeztünk, nem igyekeztem jól viselkedni annak érdekében, hogy tovább tehessük a dolgunkat, mindig azt mondtam, hogy az utolsó pillanatig, amíg a műsort csinálni lehet, csinálni kell! Egyetlen centimétert sem szabad feladni. Én most szombaton is úgy gondoltam, hogy a műsort csinálni kell, a hallgatóktól huszonhárom év után el kell búcsúznom, ez nekem jár. Az urak nem engedték, de énbennem semmi rossz érzés nincs, mert megpróbáltam, mert nem rajtam múlott. Hidd el, kell ahhoz lelkierő, hogy az ember úgy készítsen el egy műsort, úgy hallgassa az anyagokat, úgy nézze az összekötőszöveget, amit a barátja, kollégája ír, hogy közben tudja, igen kevés a valószínűsége annak, hogy ez valaha is hallható lesz, mert már készül az ellenműsor.

Az itt a kérdés, talán a legnehezebb kérdés, hogy a hallgató számára minek van nagyobb jelzésértéke: annak, hogy még ezt is, meg ezt is, meg ezt is meg lehetett tenni anélkül, hogy megszűnne forogni a Föld, és igazán nagy botrány lenne, vagy annak, hogy még mindig az egyre szűkülő térben is szólnak még a régi hangok, megszólalnak még értelmes műsorok?

Én elfogadom, hogy erről gondolkodhatunk különbözőképpen, hogy vannak, akik helyesebbnek látják felborítani az asztalt, és kiszállni az egészből, nincs ezzel problémám, de hadd legyen meg nekem az a lehetőségem, hogy ne borogassak asztalt. Én nem vagyok egy botrányhős, nem akarok provokálni senkit, de a helyemen akarok állni akkor, amikor engem provokálnak. Ami itt történt, az többek között egy hatalmas provokáció. Én nem akartam még nagyobb botrányt, ha lemegy a műsorunk, nem lett volna semmiféle botrány, ugyanolyan lett volna a 168 óra, mint mindig. Én úgy gondolom, hogy ez a fajta magatartás ad az embernek egy kis hitelt. S ez a kicsi hitel sokkal több, mint ami az egész kormánynak van négy év után.

Te mit gondolsz arról, hogy lehetséges-e a rádióban úgy tevékenykedni, ahogy egy közszolgálati rádióban kell, lehetséges-e pártsemleges műsorokat csinálni akkor, amikor a politikai életet éppen azok az értékek osztják meg talán a legerősebben, amelyeken a közszolgálatiság eszméje alapul?

Én olvastam azt a cikkedet, amelyben nem kérdésként, hanem állításként fogalmaztad meg ugyanezt, és éppen a 168 órát hoztad fel példának, mondván, hogy ilyen körülmények között az sem tud megfelelni a közszolgálatiság klasszikus követelményeinek.

Gondoljuk ezt végig. Egy műsor akkor felel meg a közszolgálatiság követelményeinek, ha mindig meghallgatja az ellenérdekű felet is, ha pedig egy egyszemélyes interjúról van szó, akkor a kérdezőnek mindig képviselnie kell a jelen nem lévő ellenérdekű fél álláspontját is, tehát ellensúlyt kell tartania. Nyugodtan merem állítani, hogy ennek a követelménynek a 168 óra mindig eleget tett. Az esetek 99%-ában annak a követelménynek is eleget tett, hogy meghallgassa az ellenérdekű felet is, s amikor nem, akkor csak azért nem, mert az ellenérdekű fél elzárkózott. Sokszor hiába hívtunk MDF-es nagyvezéreket, elzárkóztak a nyílt vitától. Kérdés, hogy miért. Azért, mert sokkal egyszerűbb hatodrangú riporterek szervilis kérdéseire válaszolni, akik „mi a sikerei titka?” típusú kérdésekkel biztosítják az interjúalany komfortérzetét, mint a 168 órában szerepelni, ahol valódi kérdéseket tesznek föl, valódi kételyeket támasztanak, észreveszik a mellébeszélést, észreveszik a hazugságokat, ebből nem csinálnak titkot, és a kérdéseikben sokszor benne rejlik, hogy mi is az igazság. Ezért nem szeretik a 168 óra riportereit azon az oldalon.

De minthogyha ez a kérdezési technika nem volna egyformán éles ebben és abban az irányban. Az ember azt veszi észre, hogy a műsorok kissé magukhoz szabják az interjúalanyokat. Mondjuk Surjánnak, mintha más arca lenne a 168 órában, mint A Hétben, de Orbán Viktornak is, Magyar Bálintnak is, másoknak is. És hát ezért a 168 órában olyan publicisták is dolgoznak, akiknek az írásai kiváltképp nem tűnnek pártsemlegesnek.

Ha a Surján a 168 órában másképp viselkedik, mint bárhol másutt, az csak azért van, mert tudja, hogy ott össze kell szednie magát, és komoly érveléssel kell előadnia a maga álláspontját, mert nem lehet biztos abban, hogy minden válaszát el fogják fogadni, mert azt sem tudhatja, hogy az adott kérdésben a riporter mennyit tud. A 168 órában iskolázott riporterek többnyire nem egyszerű kérdésekkel operálnak, hanem véleményeket reagáltatnak le. Sőt saját véleményük is van. Erre Te azt mondhatod, hogy mit kezdjünk a közszolgálati rádióban olyan riporterekkel, akik a saját véleményüket reagáltatják le. Nem az a dolguk. Igen. De ez nem az a helyzet, amikor az embernek el kell hallgatnia a véleményét. Gondold meg, hovatovább a 168 óra az egyetlen politikai műsor a rádióban, ahol ez így működik. És ez régen is így működött. Az elvtársak is egészen másképp viselkedtek, amikor a 168 óra riportere kérdezte őket.

És meddig lesz ilyen a helyzet? Mi lesz egy másik kurzusban?

Nincsen olyan kurzus és nincsen olyan kormány, amely úgy működne, hogy ne támadnának bennem új és új kételyek. Ha bárki arra gondol, hogy ha lesz egy szociálliberális kormány, akkor mi majd nagy barátok leszünk, akkor téved. Nem leszünk nagy barátok, mert akik az olyasfajta riporteri munkára vannak dresszírozva, amelyről idáig beszéltem, azokból soha nem lesz udvaronc. Azok mindig ellenzéki módra fognak gondolkodni. Nem abban az értelemben, ahogy egy párt ellenzéki, hanem abban az értelemben, ahogy a kritikai szellemi gondolkodás ellenzéki. Ha mi megtanultunk annak idején, mert rávitt a kényszer, a sorok között írni, s úgy feltenni a kérdést, hogy abból kiderüljön, hogy mi a valóságos helyzet, mert nem lehetett számítani arra, hogy az elvtársak majd megmondják, akkor mi majd meg fogjuk tanulni azt is, hogy hogyan lehet igazi eldöntendő közszolgálati kérdéseket föltenni. Hidd el, hogy ez sokkal könnyebb lecke lesz nekünk. Hogyha jön majd egy olyan kormány, egy olyan hatalom, amely felismeri, hogy neki alapvető szükséglete a kritikus szellemű újságírók tevékenysége, és nem akar majd a szájukra rátenyerelni, nem akarja a tollukat vezetni, akkor majd eljön az az idő, amikor eldöntendő kérdésekkel fogunk operálni, amikor nem lesz kommentatív elem a kérdéseinkben. Ez a helyzet.

• Belföld