„A magyar népnek szüksége van a zsidó etnikumra mint kiegészítő elemre” – mondotta egy-két héttel ezelőtt egy Budapesten megtartott cionista konferencián Szentágothai János professzor, akadémikus, a távozó Országgyűlés tagja. A kijelentést nem azért idézem, mert bajom van vele: ellenkezőleg. Én is úgy gondolom, mint Szentágothai – s mint előtte Ady és még oly sok más jeles magyar a XIX. század óta –, hogy a magyarságnak igenis szüksége van a zsidó népelem beolvadására és arra a kulturális hozamra, amit ez a „vérkeveredés” maga után vont. Csupán az „etnikum” szón akadtam meg, s azon sem egyet nem értés okán, hanem mert rádöbbentett, hogy milyen őrületes zűrzavar uralkodik a „nép”-re utaló szavak jelentésvilágában.
Kezdjük éppen az etnikummal, amelynek legalábbis két, egymástól lényegesen eltérő jelentése van. Az etnológusok, a néprajzi szakírók szájában a szó nyelvileg és szokásaiban lehatárolt, többé-kevésbé homogén kultúrközösséget idéz fel (példának említhetnénk itt a palóc vagy a székely etnikumot). A politikai nyelvezetben a szó a „nemzetiséggel” kapcsolódott össze, méghozzá e fogalomnak abban a nyelvközösségi értelmében, amely az úgynevezett etnikai térképek alapjául szolgál. Aligha szorul bizonyításra, hogy az „etnikum” szó ez utóbbi használatában rengeteg eltérő szokású, múltú, sőt eredetű népcsoportot („etnikumot”, a szó előző értelmében) kapcsol össze merőben kultúrnyelvi alapon, például arra való tekintettel, hogy német az anyanyelvük. Csakhogy a kultúrnyelvek, mint a politikai nemzetek is (amelyekről még alább szó lesz), mesterségesen keletkeztek, tájnyelvek összeolvasztásából és egységesítéséből. Akiket ez a szempont egy csoportba sorol, vérségileg is, kulturális hagyományaik szerint is a legváltozatosabb eredetűek. A porosz, a szász, a bajor és a badeni németeket „etnikailag” azonosnak tekinteni, sőt ugyanehhez a „nemzetiséghez” még a Volga-vidékieket, a magyarországi svábokat, a tiroliakat, a német svájciakat és az elzásziakat is odacsatolni: a néprajzi szempont teljes feladása egy olyan kultúrafogalom alapján, amelynek egyetlen lehetséges ismérve az írott nyelv.
Ez a kiterjesztés nem kifogásolható – hiszen a német kultúra, csakúgy, mint a francia, vagy a lengyel, vagy az orosz, vagy a magyar: létező realitás – hacsak nem rejtőzik mögötte politikai hátsó gondolat is. Különösen Közép- és Dél-Kelet-Európában vált szokásossá, hogy a „nemzet” határait a nyelvhatárok mentén vonják meg. (Ez a szempont a francia, angol vagy spanyol nyelvű nemzetek határainak megrajzolására, mint tudjuk, nem volna alkalmas.) E fogalmi áthallás révén lesz az etnikumból politikai intenciójú közösség. A népnemzeti állameszme az egynyelvűeket kívánja közös kormányzat alá helyezni annak a – tudományosan rég megcáfolt (Szűcs Jenő!) – fikciónak a nevében, hogy a nyelvi halmaz tagjai vérségileg is összetartoznak.
A fajnemzetiség képzete és eszmerendszere, amint ez ma is látható, fölöttébb rugalmasan bánik a nyelvi összetartozással, hiszen ha azt minden fenntartás nélkül elfogadná, sem a zsidók, sem a cigányok magyarsága (románsága, szerbsége, szlováksága) ellen nem volna használható érve. Egy másik, nem kevésbé súlyos bökkenő, hogy az etnikai állameszme intranzigens felfogása kizárja a politikai közösségből a más nyelvű etnikumokat, mivel idegen testnek tekinti őket a (többségi) nemzeten belül. Ez a cipő szorítja hovatovább háromnegyed évszázada a romániai, szlovákiai (stb.) magyar kisebbségeket. Még pontosabban: „kisebbségé” az etnikai nemzetfogalom teszi őket. A politikai közösségként tételezett és szervezett állam nem tesz különbséget a területén élő őshonosok között etnikai-nyelvi alapon. Angliában a skót, Spanyolországban a katalán, Franciaországban a breton nem „kisebbség”. (A jakobinus hagyományban kikovácsolódott Franciaországnak persze van némi kis adóssága a breton nyelvvel és kultúrával szemben!)
Az etnikai nemzeteszme képviselői hallgatólag abból indulnak ki, hogy minden másság mögött politikai elkülönülés is van, ennélfogva automatikusan „egy másik nemzet” titkos tagjának tekintik a másnyelvűeket, de még az etnikum első, szűkebb értelmében létező népközösségek (pl. cigányság) tagjait is. A zsidó világ-összeesküvés képzelgéséhez valaha Izrael állam léte sem kellett; de azóta, hogy van, a zsidó „etnikum” áttessékelése az izraeli politikumba még sokkal kézenfekvőbb.
Hogy miért beszélek a zsidó etnikumról idézőjelben? Mert szeretem a szavakat pontos értelemben használni. A galíciai Stetl-zsidóság, amelyről Basevich-Singer regényei szólnak, zárt kultúrközösség, azaz etnikum volt. Izrael állam, alapítóinak szándéka szerint népnemzeti közösség. De a mai magyarországi zsidóság sem a galíciai, sem az izraeli értelemben nem „etnikum”. Fajilag vegyes eredetű kultúrközösség, amelyet sokáig egy ősi vallás tartott össze, újabb korokban pedig – főleg – az üldöztetés tudata. A zsidó egyedet vér szerinti alapon megkülönböztetni Európa legtöbb országában, így Magyarországon is, ma éppoly bajos, mint a szerbet a horváttól különválasztani. Mit kezdünk akkor a sok millió vegyes házasság leszármazottaival?
Semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy a kulturális másság alapján etnikai vagy vallási tradíciókat különböztessünk meg. Csak az istenért, ne keverjük össze ezt a dolgot a politikai közösséggel. Ki-ki annak a nemzetnek a fia, illetve lánya, amelyhez lélekben tartozni kíván (és tud).