Ez a vigasztalan reggel elég alkalmasnak látszik arra, hogy József Attiláról írjak, másfelől viszont kiváltja a „mécontent de tous et mécontent de moi” egocentrikus baudelaire-i állapotát, amelyben kényszert érzek arra, hogy magamról beszéljek, amit pedig csak versben tartok úgy-ahogy illendőnek és elviselhetőnek. Már maga a vallomás szó is, ami itt áll a műsorfüzetben, roppantul feszélyező: nőnek is, négyszemközt is elég nehéz kinyögnöm valami szeretlek-szerűséget. A gyűlöllekről nem is beszélve. Márpedig a József Attilához való viszonyom valami olyan egyedülálló Hassliebe, ami az egész világirodalomból senki máshoz nem fűz. Ezért fogom minden objektivitásra és eltávolításra való igyekezetem ellenére szemérmetlennek és ennélfogva rosszul érezni magam az elmondandók során: a mögöttes tartomány miatt.
Mindegy, essek túl rajta. Tizenhárom esztendős koromban, amikor minden alap és előzmény nélkül eldöntöttem, hogy költő leszek, József Attila hosszú-hosszú évekre beszippantott, elnyelt. Olvastam, persze, mindenki mást is, mohón és mindenevően, ahogy ez egy költőtanoncnál természetes. Értek se szeri se száma az úgynevezett „hatások”. József Attilához való viszonyomban azonban kezdettől fogva volt valami kínos és természetellenes. Az még csak rendjén volt, hogy számtalan versét betéve, az már talán kevésbé, hogy elsősorban a késeieket, harminchat-harminchétből, azokat szinte kivétel nélkül, meg az Eszméletet. A Nincsen apám, se anyám költője alig sem érintett meg. Kritikáról, persze, szó sem volt, az szentségtörésszámba ment volna. Egyszerűen minden fiatalosság, lendület, elán hiányzott belőlem. (Penzumként persze gyártottam brusztos klapanciákat, Kraftausdruckokat.) Azt viszont már betegesnek mondhatom, hogy szerettem volna emberként hasonulni József Attilához. Például. Én sem ismertem az apámat. Ez viszont a legcsekélyebb hiányérzettel sem töltött el, mivel nem tudtam, hogy milyen az, ha valakinek van apja. Gyerekkoromban szinte fölösen is kijutott nekem anyai, nagyanyai, általában női szeretetből. És emiatt a legkomolyabban szégyelltem magam, és súlyos bűntudatom volt. Ahogy megvetettem magam azért is, hogy, könnyen teremtek kapcsolatot, és szerettetem meg magamat másokkal. Abban is könnyűnek találtattam a magam mércéjén József Attilához képest, hogy minden látszat ellenére kitűnően tudtam alkalmazkodni, csak éppen nem akartam: meglehetősen felelőtlen voltam és több-kevésbé vagyok is, valamint közömbös a másoknak fontos egzigenciák iránt.
Húszéves koromig ez fojtó kötődés elviselhető volt: nagyjából megtanultam a mesterség alapjait, és publikáltam 5-6, a kor átlagához képest jó (vagyis már keletkezésekor elavult) verset.
Ekkor azonban bénító paradoxon elé kerültem: felismertem, hogy a józsefattilai tradíció folytathatatlan: ez a hagyomány Pilinszkyvel és Nemes Nagy Ágnessel végérvényesen lezárult, utánuk már csak az epigonizmus jöhet. Én viszont úgy éreztem: képtelen vagyok máshová kapcsolódni. Ezt a fixációt már akkor is éppolyan pathológiának tekintettem, mint a reménytelen szerelmet: férfiatlan és elmebajos állapotnak. De mit sem tehettem ellene. Bármilyen szörnyű és nevetséges ez, azt hiszem, akkori megzavarodottságomban József Attila reinkarnációja akartam lenni. Mivel azonban bolond mégsem voltam (nem tartozom én azok közé, akik megölelik a forró kályhát), úgy ítéltem, hogy költői életem lezárult – még mielőtt elkezdődhetett volna. Próbáltam más foglalkozás után nézni. Gondoltam arra, hogy orvos leszek vagy közgazdász, esetleg jogtudós. Végül a filozófiánál kötöttem ki.
És ha nem kerül sor a számomra revelatív erejű találkozásra Várady Szabolcs néhány versével, és nem alakul ki közöttünk életre szóló költőbarátság, ami fogékonnyá tett Vas, Eliot és Kavafisz számomra való kivételes jelentősége iránt, akkor ma minden valószínűség szerint filozófiatörténész, tudományfilozófus – vagy éppen politikus lennék. Hogy ez a találkozás mennyiben jótétemény a magyar irodalomra nézve, azt nem én vagyok hivatva eldönteni, hogy számomra az volt: kétségtelen. És hogy a pszichológiai happy end se maradjon el: az évek múltával, sok rágódás után rátaláltam valódi alkatrokonságomra József Attilával. Arra nevezetesen, hogy minden látszat ellenére ő is, én is alkatilag konzervatívok vagyunk. Esetemben ez talán eléggé nyilvánvaló, József Attilánál elfedhetik, legalábbis sokáig elfedhették a jóhiszemű vagy tendenciózus félreinterpretálások.
Költőként, azt hiszem, bizonyíthatóan nem forradalmi újító, hanem a Nyugat-hagyomány betetőzője. Gondolkodóként, egyes kései írásainak megtévesztő extravaganciája ellenére, a marxizmus és freudizmus nagyívű szintézisének kísérletével az úgynevezett Nagy Elmélet nemesen konzervatív elkötelezettje, amelynek megvalósíthatatlansága, még ha sajogva fáj is némelyikünknek: tény. A politizáló költő útja pedig az anarchizmustól a népi orientáció rövid, bár a művet gazdagító intermezzóján át, a marxista filozófia és a kommunista társadalomelmélet és politikai stratégia hosszú és költőileg-szellemileg egyaránt termékeny kritikai recepcióján át a mindkettőt elvető pragmatikus humanizmusban ér rezignált véget.
Az én útravalóm pedig, amit József Attilától kaptam vándorlásom hátralévő részére, három idézet – maradék életem maximái:
Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.
Ez megmásíthatatlannak tetsző élethelyzetem.
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
Ez a kérdés. És végül:
Kásásodik a víz, kialakul a jég
és bűneim halállá állnak össze.
Ez a rezümé.
- Esszé [6]