Tizennégy hónappal a választások előtt az SZDSZ vezetése közreadta a majdani választási kampány kereteit meghatározó kettős jelszót: Legyőzni az MDF-et, megelőzni az MSZP-t! Május 8-a bebizonyította, az SZDSZ ügyvivői jól mérték fel, hogy a társadalom alapvető igénye az MDF-kormány leváltása. A leváltást az SZDSZ, az MSZP, az ellenzéki sajtó, de a közvélemény túlnyomó többsége is úgy értette, hogy az MDF-nek nem lehet helye a választások után létrejövő koalícióban. A leváltás Orbán Viktor-féle értelmezését, amelyet a szocialisták túlsúlyától és a jobboldal jobbszéli összesodródásától tartva e sorok írója is mérlegelendő lehetőségnek tekintett, nevezetesen azt, hogy a választáson legyőzött MDF kisebbik partnerként jelen lehet a liberális vezetésű kormányban, a közvélemény részint elhallotta, részint elutasította. Ebből azonban az is következett, hogy az MDF veresége esetén csak balközép koalíció képzelhető el, hisz a liberális blokk abszolút többségét a közvélemény sosem tartotta többnek kötelező kampányoptimizmusnál. Többsége talán elképzelhető lett volna, ha a parlament két liberális pártja a széttartó vonzalmak helyett összetartozását sugallja. Ezt azonban lehetetlenné tette a múltbeli sérelmek sora (mindenekelőtt a kibúvás a főváros kormányzásában való részvétel alól), a versenyhelyzet, amely egyívásúak között tud a leggyötrőbb lenni, de főképpen az, hogy a Fidesz vezetése rosszul mérte fel, milyen elementáris a társadalomban a kormányleváltás igénye. Mire Orbán Viktor eljutott a „csak együtt bármilyen koalícióban” formulájáig, az SZDSZ már úgy látta, hogy a Fidesszel való túlságosan szoros kapcsolat a saját esélyeit rontja. A nyilvánvaló távolodás ellenére az SZDSZ tartózkodott attól, hogy listát kapcsoljon a két kisebbik liberális párttal: ez, bár hozhatott volna néhány százaléknyi szavazattöbbletet, durva gesztus lett volna a Fidesszel szemben.
A választás kérdése
Nincs jobb szisztéma a demokráciánál. A választók ezerféle indítékából létrejövő eredmény világossá teszi, mi is volt a választás – sokszor a politikacsinálók előtt is rejtett – kérdése.
A négyigenes népszavazáskor a kérdés így hangzott: kapjon-e a kommunista rendszer egy utolsó esélyt közjogi hatalma meghosszabbítására vagy érvényesüljenek korlátozás nélkül a parlamentáris demokrácia játékszabályai. A mostani első forduló kérdése – menjen-e vagy maradjon az MDF kormánya? – eldőlt. A második forduló kérdését sokan megfogalmazták már: szocialista kormány legyen-e vagy szociálliberális koalíció.
Persze szólnak érvek a koalíció mellett az MSZP 50 százalékot meghaladó többsége esetén is. Mindenekelőtt az ország érdeke: a válságos gazdasági helyzet, a várható feszültségek stabil kormányzást kívánnak. Ellenérv: a stabilitást egy józan, a demagógiától tartózkodó ellenzék is biztosíthatja. Az SZDSZ érdeke: a szabad demokraták igencsak fura helyzetben lesznek együtt ellenzékben a jobboldallal, a kisgazdákkal; lojális ellenzékként felőrlődnek a hatalmas szocialista frakció és az őrjöngő jobboldali ellenzék között. Ellenérv: az ellenzék szükségképpen heterogén, az volt az eddig működött parlamentben is. Nagy létszámú – és különösen a Fidesszel együtt – erős ellenzékként a liberális blokk négy év múlva talán valódi alternatívája lehet a szocialista kormányzásnak. Az MSZP érdeke: az MSZP liberálisai – ők akarják leginkább a szociálliberális koalíciót – attól tartanak, hogy az SZDSZ nélkül népes frakciójukban kisebbségben maradnak az MSZOSZ támogatottjaival és főképpen az egyéni választókerületekből bekerülő volt apparátusi emberekkel szemben. Ellenérv: egy párt belső viszonyaiba kívülről nemigen lehet beleavatkozni; ma persze (bár mind több fenntartással) a legkeményebb MSZOSZ-esek is a koalíció mellett szólnak, de, ha – komoly érdekütközés esetén – az MSZP liberálisai a frakción és a párton belül kisebbségbe kerülnek velük szemben, a külliberálisok nem segíthetnek rajtuk.
Ez a legfontosabb érv az abszolút többségbe kerülő MSZP és az SZDSZ koalíciója ellen. Hiába sikeres a programok egyeztetése, hiába sikerül megegyezni a kormányzati struktúra ügyében, sőt a személyi kérdésekben, a kormányzás és a parlamenti munka hétről hétre felmerülő konfliktusaiban az abszolút többséggel rendelkező fél ellenében a kisebbik partnernek nincsenek eszközei akarata érvényesítésére.
Ha ellenben nincs az MSZP-nek abszolút többsége, az SZDSZ nem térhet ki a koalíciós késztetés elől. Hiszen a jobboldal a jelenlegi százalékos arányok szerint még a Fidesszel és a kisgazdákkal együtt is kisebbség (és az arányok drámai módon aligha fognak megváltozni), az MSZP–SZDSZ-koalíciónak tehát nincs más alternatívája, csak az új választások kiírása. Azt pedig senki sem akarhatja.
Az arányok persze koalíció esetén is sokat számítanak. Hiszen az első fordulóban megszerzett fölény is elég volt a szocialista magabiztosság – tisztesség ne essék: a hatalmi arrogancia – újjáéledéséhez. Egyszerre kiderült, hogy az MSZP-nek van miniszterelnök-jelöltje: az európai szokásoknak megfelelően a párt elnöke az. Az ízig-vérig liberális szemléletű, kiváló újságíró, Bossányi Katalin szemrehányást tett Kuncze Gábornak, hogy az SZDSZ a – „a Fidesz nyomására” – leállította a Demokratikus Charta által kezdeményezett pártközi párbeszédet (amelyre a választott pártszervektől se az SZDSZ, se az MSZP chartásainak nem volt felhatalmazásuk). A szakszervezeti képviselőjelöltek egy kalap alá veszik a koalíciós meg az ellenzéki pártokat, hisz annak idején, 1991-ben mind részt vettek a szakszervezetek – nem az MSZOSZ, hanem a szakszervezetek! – elleni hadjáratban. Vajon mikor kell majd szégyenkeznünk a NEXT 2000 meg a Duna-gate hánytorgatása miatt?
Egy végzetes tévedés
Emlékezzünk vissza, mennyit töprengett a sajtó, mennyit töprengtek a politológusok, hogy puccs, rendkívüli állapot fogja elodázni a szavazást, hogy nagyszabású csalásra készülnek. Hisz más aligha magyarázhatja, véltük, hogy a kedvezőtlen közvélemény-kutatási eredmények ellenére a koalíció urai semmibe vesznek jogszabályokat, sajátjukként bánnak állami pénzekkel, ujjat húznak mindenkivel. Hogy nem tartanak attól, hogy mindezért felelniük kell? Ma úgy tetszik, valóban komolyan nem hitték, hogy lejárt az idejük. Ahogy az egykori állambiztonsági szervezet is csak 1989 novemberében fogta fel: vége a rendszernek. Hiszen ha valóban számolnak az MSZP előretörésével, amelyet a közvélemény-kutatások meg az időközi választások eredményei réges-rég előre jeleztek, ha nemcsak hisztérikus végórasikolyokkal, félelemtompító önrémítgetéssel reagálnak a kormánybukás eshetőségéré, hanem józan politikai lépésekkel, akkor racionális számítás szerint talán csak nem tiltakoztak volna az SZDSZ-nél meg a liberális sajtónál is élesebben Orbán Viktor gondolatkísérlete, az SZDSZ-t is magában foglaló négypárti koalíció koncepciója ellen.
Kétségtelen, az SZDSZ az MDF-kormány leváltását tekintette választási feladatnak. De mindannyiszor hangoztatta: középpártként nyitott balra is, jobbra is. Akár 1990-ben a nagykoalíciót, 1994-ben az SZDSZ-szel való együttkormányzást kategorikusan az MDF utasította el. Ha a társadalom ma nem fogad el más megoldást, mint a szocialista kormányzást vagy a szocialista-liberális koalíciót, a felelősség ezért az MDF-et terheli.
Az MDF ezt szemmel láthatólag ma sem bánja. Az MDF és az SZDSZ közötti rossz viszony – mondta Boross Péter már a választás után – „eleve el volt rendelve”. „Az SZDSZ-nek más a világlátása.” Persze nem az egész SZDSZ-nek, hiszen vannak ott – ezt ugyancsak Boross Péter állította – vidéki képviselők, akikkel szót lehetne érteni. Csak a „pesti kemény mag” – a Kis János vezette SZDSZ –, az az ősellenség…
Nem érdemes újra elmondani, hogy Kis János meg a „kemény mag” rég nem játszik meghatározó szerepet az SZDSZ vezetésében, hogy a legtöbb régi ellenzéki kiszállt már a politikából. De búcsúzóban talán érdemes leírni, amit persze mindenki tud: ezek a kifejezések – akár a liberálbolsevik meg a nemzetietlen – egyszerűen a zsidózás kódszavai. „Magyarország 1919-től 1945-ig… antiszemita állam volt” – írta Zsolt Béla. A provokáló általánosítás tudatában és igényével kimondhatjuk: az MDF lakitelki születésétől máig antiszemita párt volt. Az volt annak ellenére, hogy sok tagja joggal utasítaná el az antiszemitaság vádját, annak ellenére, hogy Antall József és néhány elvbarátja megpróbált politikai tartalmat adni mind a nemzeti liberalizmus, mind a magyar kereszténydemokrácia fogalmának, s annak ellenére, hogy sok MDF-es megpróbált őszintén, bátran szembeszállni pártja „nemzeti radikális” populizmusával.
A népi mozgalom dinamikáját a harmincas években hárommillió nincstelen paraszt adta: a népi származású értelmiség joggal érezte magát az ő szószólójuknak. A népi értelmiség második generációja olyan sorskérdésekkel foglalkozott – a határon túli magyarok helyzetével, a népességfogyással –, amelyek bármennyire súlyosak voltak is, ebben a formában nem jelentek meg feszítő gondként a magyar társadalom tudatában. A népi mozgalom mindig értelmiségi mozgalom volt, a hatvanas évekre azonban eltűnt a paraszti hátországa. Politikai mozgalomból így egyre inkább a kulturális értelmiség egy csoportjának mozgalma lett, olyan csoporté, amely a kulturális értelmiség másik csoportjával vívott küzdelmeit stilizálta sorskérdéssé. Amikor ez a csoport 1987-től a politika élvonalába került, országos méretben harcolt tovább démonizált ellenfeleivel, a demokratikus ellenzékkel, az „urbánusokkal”, a kozmopolitákkal – a zsidókkal.
Az MDF hatalmasat tévedett azt hívén, hogy a zsidókérdés az egész társadalom számára olyan létkérdés, mint néhány ügyvéd, orvos, néhány a régi világ eszményei között nevelkedett középosztálybeli úriember és főképp mint a pozícióharcban égő médiaértelmiség számára.
Az elmúlt néhány év magyar politikai története megcáfolta a közkeletű mondást, miszerint az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók. 1944 előtt, amikor minden városban, minden faluban éltek zsidók, életformájuk, sikerük, másságuk mindennapi tapasztalat volt. Ma zsidózhatnak a kocsmákban, a kórházakban, az iskolákban, az emberek – a budapesti értelmiség néhány csoportját kivéve – nem kerülnek érintkezésbe, nem kerülnek összeütközésbe a zsidókkal. Így az antiszemitizmus ma ideológiai absztrakció, amelynek mozgósító ereje csak egy törpe kisebbség szemében van. (A cigányellenesség – sajnos – sokkal inkább társadalmi érzület. Ennek azonban nincs önálló „filozófiája”, mert a cigányság meg épp az értelmiséggel nem kerül konfliktusba.)
Az MDF részint őszinte meggyőződésből, részint politikai taktikából – hódolva a társadalom vélt antiszemitizmusának – a „zsidó” SZDSZ-t nevezte ki legfőbb ellenfelének. Tévedésének bedőlt végül a Fidesz is, hiszen a „nemzeti elkötelezettségű liberalizmus” a dekódolásra nevelődött újságolvasó számára az SZDSZ-étől eltérő, azaz nem zsidó liberalizmust jelentett. Szó sincs róla, hogy a Fidesz vezetői antiszemiták lennének – eszük ágában sincs. Ők csak azt kívánták jelezni, hogy nem zsidók, hogy liberális létükre is „vidéki fiúk” – ahogy Grósz Károly a saját neve említésekor mindig szóba hozta osztrák nagyapját. A közvélemény pontosan értette ezt, és nevetségesnek találta. Igen valószínű, hogy ez az átlátszó gesztus többet ártott a Fidesznek, mint a székházügy.
1990-ben az SZDSZ több mint egymillió szavazatot kapott, holott az MDF zsidópártként próbálta lejáratni. No persze, mondták akkor, a választókat félrevezette az SZDSZ antikommunista radikalizmusa. A közvélemény jelentős része az SZDSZ-t – vegyük csak tudomásul – ma is zsidó pártnak hiszi. Csakhogy nem bánja, nem törődik vele: az immár hagyományos egymillió szavazatát az SZDSZ most is megkapta. Nem kétséges, hogy a politikai jobboldal most is meg fogja találni a magyarázatot Kuncze Gábor népnemzeti bajuszában vagy a Szabó Albert izraeli rokonságában. De vajon milyen magyarázatot fog találni az egymillió szavazatra az a zsidó értelmiség, amely olyannyira hiszi, hogy a magyar társadalom brutális antiszemitizmusától csak az MSZP védheti meg azáltal, hogy az SZDSZ-t is az MSZP szárnyai alá menekítené.
Rémlátások
Az első forduló eredményei szépen visszaigazolják a háromosztatú magyar társadalom képzetét. Persze a Medián felmérése szerint az MSZP-re szavazóknak csak a harmada hivatkozik voksa indoklásaképpen választott pártja múltjára, és csak ötöde vallja magát szocialista világnézetűnek. Azaz, nincsen egyharmadnyi az állampárt létbiztonságát visszasóhajtó Magyarország, és nincsen egyharmadnyi baloldali Magyarország sem. De persze nincs egyharmadnyi jobboldali s egyharmadnyi liberális Magyarország sem, bár a többi párt szavazóinak X-e inkább tükröz politikai választást, mint az MSZP-szavazóké. Az a nem jelentéktelen csoport ugyanis, amely a mindenkori nyugodt erőre szavaz, az most leginkább az MSZP-re szavazott.
Az a konzervatív középosztály – templomba járó orvosok, régi vágású tanárok –, akiket Antall József pártja bázisának tekintett, létezik ugyan Magyarországon, politikai gondolkodásának határai azonban bizonytalanok. Az ide számítható rétegek idegenkednek a szélsőjobboldal stílusától, akcionizmusától, világnézetét azonban csak akkor utasítják el, ha egy politikai személyiség, akit feltétlenül tisztelnek, ugyancsak így tesz. Ilyen politikus Antall halála óta nincs a jobboldal vezetői között. Ezért kevéssé valószínű, hogy az MDF jobbközép pártként megerősítheti pozícióit. Valószínűbb, hogy a KDNP-vel együtt a parlamentből kiszorult jobboldal fedezékpártja lesz a parlamenten belül. Különösen, ha a társadalmi feszültségek, az el nem kerülhető gazdasági nehézségek nyomán fokozódnak. A Fidesz kis pártként – s főképp egymagában – aligha töltheti be a polgári jobbközép párt szerepét.
Megeshet, hogy a társadalom épp oly hamar kiábrándul az MSZP kormányzásából, mint az MDF-éből. Hiszen az MSZP különösen nagy fölénnyel a válságövezetekben, az ország keleti felében győzött: az MDF-et MSZP-vel helyettesítve most ismét el lehetne mondani, hogy a győztes párt az ország elmaradottabb vidékein, a második helyezett az SZDSZ az ország haladottabb régióiban, a nyugati országrészekben ért el nagyobb sikereket. Márpedig a válságövezetek lakóinak a közeljövőben az MSZP sem tud munkát és kenyeret adni – hacsak nem enged a szakszervezeti lobby nyomásának, és nem kezdi támogatni a nincsből a tékozlót, a költségvetésből az állami nagyipart. A rohamszerű kiábrándulás a szélsőjobboldalnak kedvezne; ilyen esetben lehet, hogy a szakszervezeti lobby a költségvetési pazarlást gátolni próbáló kisebbik koalíciós partnerre, az SZDSZ-re mutogatna. Nem lehet kizárni tehát, hogy igazuk legyen azoknak – e sorok írója is közéjük tartozott –, akik egyebek közt a militáns jobboldaliság megerősödéséből tartva húzódoztak a balközép koalíciótól.
A sötét jóslatok kedvelői ma egy újfajta rémlátással is kísérletezhetnek. Hiába van az úgynevezett keresztény nemzeti tábornak harmadmagyarországnyi szavazata, a jobboldal a belátható jövőben valószínűleg nem lesz képes arra, hogy alternatívát nyújtson a szociálliberális kormányzással szemben. Jövőperspektíva nélkül pedig csak a desperádók mennek az utcára, aztán ha a rendőrség elég türelmes – szét is oszlanak maguktól.
Komolyan vehető, mérsékelt jobboldal híján azonban a szociálliberális koalíciónak váltópártja se lesz. A politikai ellentétek így beköltöznek a kormánytanácskozások és a pártközi megbeszélések termeibe, sőt: a legsúlyosabb ellentétek nem is a koalíciós partnerek között jelentkeznek, hanem a nagyobbik koalíciós párt elnökségi és frakcióülésein. Tovább él tehát a Kádár-rendszer öröksége, amelyet az Antall-kormány is növekedésre serkentett: a tárcák külön utakon politizálnak, a párton belüli vitákat azonban tilos kivinni az utcára.
Ez az egypártba vagy kétpártba rejtőzött sokpárt aztán tartósan is kormányon maradhat, hiszen a társadalom pontosan érzékeli, hogy nincs párt, amely át tudná venni a kormányzást a kormányzó pártoktól. A szétforgácsolt, de dühödt ellenzék azonban ahhoz elég erős lesz, hogy nyomásával együtt tartsa a pártot és a pártokat. A magyar parlamentarizmus krónikus betegsége – az tudniillik, hogy a kormányzó óriáspárt leválthatatlan –, nemcsak a jobb-, de a baloldal kormányzása esetén is bekövetkezhet.
Akkor pedig mi vált meg az örök kormányzás terhétől? Hogyan menekülünk meg ön-uralmunktól?
Most azonban még nem tartunk ott. A választóknak előbb válaszolniuk kell a nap kérdésére: egypárti kormányzást akarnak-e, vagy szociálliberális koalíciót? Mi mást kívánhatnánk az országnak, magunknak, mint a koalíciót, azaz SZDSZ-győzelmet minél több választókerületben.
Aztán majd meglátjuk, mit kezdünk vele.
- Beszélő [6]