Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Ha lesz újabb krími háború, Bulgakov derék varietéigazgatóját nem Woland repítené Jaltába, hanem rendes vadászrepülő.

És sokan azt mondják, igenis lesz újabb krími háború, sőt, Jurij Meskov, a Krím félsziget elnöke már hadat is üzent Kijevnek: március végén, az ukrán általános választások napján átállította az órát, kijeviről moszkvai időre. A múlt héten pedig kis híján eldördült az első lövés is: a krími parlament – az Oroszország-blokknak köszönhetően – törvénybe iktatta a Krími Köztársaság alkotmányának 1992. május 6-án elfogadott s eddig jégen tartott változatát. És eszerint a Krím nem tagja Ukrajnának, hanem mind Kijevvel, mind Moszkvával államszerződések formájában rögzíti viszonyát s szabályozza „gazdasági önállóságát”.

De ha lesz újabb krími háború, minden eddiginél borzasztóbb lesz. Mert nem mindig lesz világos, ki kivel áll szemben voltaképp.

Kravcsuk például biztosan szembenáll Meskovval, mert az ukrán elnök számára mindennél fontosabb a független Ukrajna területi integritása és Krím státusának megőrzése. Ha ő nyer, legyőzheti akár belső riválisait is, sőt talán e győzelem ahhoz is elég lesz, hogy a június 26-i elnökválasztás elhalasztását elérje (népszerűsége mélypontján épp ezt szeretné). De Kravcsuknak Jelcinnel is jócskán van elszámolni valója a volt szovjet örökség miatt. Nem áll viszont szemben Clintonnal, aki már februárban kijelentette: 1994 Ukrajna éve lesz, s Warren Christopher most is nyomban Kijev mellé állt – az egyre hűvösödő Jelcin–Clinton viszony közepette.

Hogy hányadán áll az orosz elnök a krími elnökkel, az mindehhez képest igazán mellékes: annyi bizonyos, hogy Jelcin ezúttal is kettős játékot folytat. A nyilvánosság előtt a status quo sérthetetlenségére hivatkozik, s a „Vissza a Krímet!” jelszó skandálását meghagyja a radikális orosz nemzeti kurzus szélsőségeinek, miként a Kuril szigetek ügyében (Meskov alkotmányügyi főtanácsadója a magyar liberálisok egyik barátja, aki a múlt év őszén Jelcin ellenében védte a Fehér Házat). A nemzeti lózungok azonban kísértetiesen hasonlítanak Kozirjev külügyminiszter és Gracsov védelmi miniszter hivatalos nyilatkozataira, s még kísértetiesebben egybeesnek az aktuális orosz „közel-külpolitika” uralkodó áramával: azzal a szándékkal, hogy „visszarendezzék” Moszkvához az időlegesen elkóborolt államokat.

Ha lesz újabb krími háború, azt sem tudni, a kétmilliós többségben lévő orosz kisebbség mellé áll-e a 700 ezer ukrán lakos és a folyamatosan visszatelepülő 300 ezer krími tatár, vagy csak addig tűrik Meskovék orosz nemzeti zászlaját, míg be nem indul a figyelmeztetésül kikapcsolt áram- és gázszolgáltatás.

Bár a legfrissebb hírek intenzív orosz–ukrán tárgyalásokról szólnak, az Ukrán Nemzeti Gárda a krími fővárosban áll. Igaz, a krími parlament elnöke azt állítja, hogy a katonai jelenlét mértékét eltúlozzák: mindkét oldalon jól jön a hisztériakeltés. Jól jön a legfelső szinteken: Gracsovnak Brüsszelben a Nato-külügyminiszterek elhiszik, hogy az „oroszok nélkül nem megy”, a júniusi gazdasági csúcson pedig Kravcsuknak is, Jelcinnek is elhiszik: ha a Nyugat nem segít, újabb Karabah és Bosznia vár a világra. Jól jön a hisztériakeltés odalent is: a rutinszerű háborús fenyegetés beépül a mindennapi életbe, a mögötte levő gazdasági, alkotmányjogi, katonai kötélhúzás pedig végképp értelmezhetetlenné válik a közönség számára. Az biztos, hogy ha Sztyopa Lihogyejevet Woland most repítené Moszkvából Jaltába, kollégái azon csodálkoznának legkevésbé, miképp engedték fel főnöküket mezítláb és csíkos gatyában a vadászrepülőre.

• Néző-pont