Igen kényes helyzet alakult ki az alig 4,2 milliós lélekszámú Kirgíziában, amikor a nemzeti és szuverenitási törekvések nagy vívmányaként államnyelvvé tették a kirgiz nyelvet: nemcsak az országban letelepedett szláv csoportok életét nehezítette meg, hanem az „emlékezet nélküli”, eloroszosított kirgizekét is. A korábbi évtizedek sikeres oroszosító kulturális és nyelvi politikájának következtében ugyanis nem egy generáció nőtt fel, amelyik – jobb esetben ért, ám – nem beszél „anyanyelvén”, s ráadásul gyakran kénytelen elviselni a vidéki, „igazi” kirgizek rosszalló megjegyzéseit is. A paradox helyzetre való tekintettel mindenesetre ma már a vezető napilapok nagyobb példányszámban jelennek meg oroszul, mint kirgizül, a parlamenti ülések tévé- és rádióközvetítései pedig két nyelven folynak.
Tovább bonyolította volna a helyzetet a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadása: ettől azonban nem a szláv és a területén ugyancsak nagy számban élő német népesség miatt állt el a kirgiz parlament, hanem mindenekelőtt amiatt, hogy a szomszédos Üzbegisztán és Tádzsikisztán ezt a lépést erőszakos területi követelésekkel torolta volna meg: mind a mai napig emlegetik az 1990-ben Os városában kirobbant véres üzbég–kirgiz összecsapást, de bármikor kiújulhat a tádzsik Iszfara városa és a kirgiz Batken konfliktusa is.
A kirgíziai oroszok óriási ütemben igyekeznek elhagyni a köztársaságot: a lázas kitelepülés fő oka azonban az esetlegesen elszenvedett sérelmek ellenére sem a nyelvi diszkrimináció, a hétköznapi élet bizonyos fokú visszaiszlámosítása vagy a karrierlehetőségek beszűkülése, hanem leginkább az életkörülmények végzetes leromlása. A kitelepülést szorgalmazzák egyes moszkvai körök is: a közép-ázsiai köztársaságokban élő 2,5 milliónyi orosz népesség „megmentésére” született terveket azonban egyhamar aligha tudják megvalósítani, egyelőre nincs miből fedezni a „migránsok” letelepítését (naponta látni megrázó képsorokat a kirgiz–orosz határon vagonokban rekedt menekülőkről). Az elvándorlási folyamat ugyanakkor rendkívül kedvezőtlenül érinti Kirgíziát is. E közép-ázsiai kisállam etnikai összetétele ugyanis (nem számítva Kazahsztánt) jelentősen különbözik a térség többi államától. Itt a lakosság közel harmadát teszi ki a szláv népesség, míg a szomszédos államokban ez az arány csak 10% körüli. A szláv lakosság radikális csökkenése drámaian bonthatná meg a rendkívül kényes és bonyolult szerkezetű etnikai egyensúlyt, ráadásul kiáramlásuk következtében épp az ország viszonylag képzettebb csoportjai tűnnének el. Épp ezért a hivatalos kirgiz politika kénytelen pozitív diszkriminációt alkalmazni a képzett kisebbség megtartás érdekében. E függőség fönntartása Moszkva számára is kényelmesebb és olcsóbb, mint az etnikai viszonyok mesterséges megváltoztatása, épp elég, ha ezekben az államokban a politikai elitnek azokat a csoportjait segíti hatalmon maradni, amelyek nem ellenségesek vele szemben, sőt mind gazdasági, mind haditechnikai és biztonsági téren elfogadják a részleges kiszolgáltatottságot.
Végzetes helyzetet idézett elő a gazdasági függetlenség szimbóluma: az új nemzeti valuta, a szom bevezetése, amit a biskeki parlament a múlt év májusában szavazott meg annak ellenére, hogy az új pénznek nem volt elegendő áru- és keményvaluta-fedezete. A nyersanyag- és energiatartalékokat nélkülöző kirgiz gazdaság a csőd szélére került. Oroszország máris harmadával csökkentette a fém-, kétharmadával az olajszállításokat. Az ipari termelés 1992-ben 27%-kal csökkent, és ez a folyamat később sem lassult. Az infláció eléri a havi 40%-ot. Az 1994. januári adatok szerint a régió államai közül Kirgizisztánban a legalacsonyabb a minimálbér és a nyugdíj összege: nem egészen 5 USD, miközben az alapvető élelmiszerek a lakosság többsége számára már-már megfizethetetlenek. Manapság a tőkehús ára kilónként 80 cent, a felvágottaké másfél dollár körül alakul. Egy kiló vajért 2 dollárnyi szomot kérnek el. Tíz tojásért, miként egy üveg vodkáért, egy dollárt kell fizetni.
A gazdasági nehézségeket fokozza, hogy a szomszédos energiaszállító államok nem hajlandók fizetőeszközként a szomot elfogadni, helyette keményvalutát követelnek. Míg 1993 májusában a szom bevezetése előtt az ország ezer köbméter földgázt 31 ezer rubelért vásárolhatott, most már ezt a mennyiséget csak 120 USD-ért, vagyis több mint 200 ezer rubelért tudja csak beszerezni. A valutában nem bővelkedő állam ezért kénytelen ideiglenesen szüneteltetni a termelést számos vállalatnál.
A pénzcsere következtében súlyos válságba került a kirgiz légiközlekedés: üzemanyaghiány miatt ’93–94 telén jelentősen megritkultak a repülőjáratok. Ráadásul a közép-ázsiai államok polgárai most már csak dollárért vehetik meg a repülőjegyüket a közeli külföld országaiba is.
A rubelzóna elhagyása nemcsak a nemzetgazdaság szintjén okozott nehézségeket, bőrükön érezték következményeit a kirgíziai polgárok is. A rendkívül alacsony életszínvonal, az elképesztően kicsi munkabérek arra kényszerítik a helyi értelmiség jelentős csoportjait is, hogy eredeti hivatásukat föladva üzletelésbe fogjanak. Gombamód szaporodtak el az úgynevezett „shopping-tour” cégek. Ezek Indiától az Egyesült Arab Emirátusokon át Kínáig invitálják az ambiciózus üzletelőket. Egyszerre mulatságos és elszomorító látvány jobb sorsra érdemes kirgíziai polgárokat kaszakötegekkel megpakolt, Kínába tartó öreg autóbuszokon látni. A barterüzlet kényelmetlenségeit, a több órás Tien-sanon keresztüli zötykölődést mégis sokan vállalják. Ki a gyors meggazdagodás, ki a kényszerű önfenntartás reményében. Az életmód változásával a kirgiz nyelv is meglepő átalakuláson megy keresztül. Ahogy néhány évtizeddel korábban a szovjet korszak orosz politikai műszavai gyökeresedtek meg, úgy hatolnak be most a kirgiz szavak közé az üzleti élet angol fordulatai: manapság a lehető legtermészetesebb nyelvi elemként hallani a kirgiz beszédben olyan szavakat, mint „dealer”, „bróker”, „barter”, „sponsor”.
Noha időről időre felröppennek különféle gazdasági ajánlatok hírei, legutóbb például japán kormánykörök vetettek fel egy Kirgíziát is érintő nagyszabású, közös ázsiai energiahálózati tervet, mégsem lesz könnyű Kirgíziát a világgazdaságba beilleszteni. Mert hiába mondható kiszámíthatónak és a térség mércéjével mérve akár még demokratikusnak is az Aszkar Akajev-féle vezetés, a hiányzó feltételeket nehéz lesz egyhamar pótolni: a gazdaság meghatározó szektora továbbra is a mezőgazdaság, az üzleti életet a rokoni összefonódások irányítják, a korrupciós botrányok éppúgy mindennaposak, mint Oroszországban, az egyedüli „sikerágazat” pedig a pénzmosás.
1990 táján vált ismertté a svájci Seabeco nevű cég tevékenysége, mely a volt SZKP külföldi pénzügyi tranzakcióit intézte. A cég eredetileg szovjet, majd kanadai állampolgárságú vezetőjét, Borisz Birsteint 1991 októberében Akajev kirgiz elnök tanácsadójává nevezték ki: ebben a minőségében szállíttatott ki a kirgiz aranytartalékokból 1636 kg-ot Svájcba – „hivatalos befektetés” címén, a kirgiz gazdaság talpra állítását segítendő. Az ügyben szerepet játszott a szovjet–kirgiz író, Csingiz Ajtmatov is (az Évszázadnál hosszabb ez a nap c. regénye máig mint a XX. századi orosz irodalmat reprezentáló mű kötelező olvasmány a magyar középiskolákban), aki előbb mint Oroszország, majd a közelmúlttól mint Kirgízia Benelux-államokbeli nagykövete igyekezett segíteni a kirgiz felvirágzást. 1992 elején a Seabeco elnöke elhagyta Kirgíziát, az elmúlt év végén pedig hivatalos parlamenti bizottság alakult az aranyügy kivizsgálására, minek következtében kénytelen volt lemondani az egész kirgiz vezető elit: a miniszterelnök, az alelnök, a nemzeti bank elnöke. Részben ezzel függ össze, hogy Akajev elnök január végén népszavazáson kért bizalmat további ténykedéséhez. A bizalmat megkapta, igaz, a másfél tonna aranynak egyszer s mindenkorra nyoma veszett.
(Biskek)
- Külföld [6]