[1]
Titokzatos párt
Ez itt a kérdés, mert nagymértékben ettől függ, hogy mi lesz itt a következő négy évben. De ezt a kérdést nem lehet valamirevaló biztonsággal megválaszolni. Az MSZP – noha a rá szavazók nyilván ismerni vélték, és benne látták a biztonságos, kipróbált alternatívát – titokzatos párt, „rejtélybe csomagolt találós kérdés”. Négy éven keresztül igyekezett kerülni a „pártpolitikai csatározásokat”, igyekezett minél kevesebbet elárulni magáról. Parlamenti szereplésére rímelő, visszafogott aligkampányt folytatott, még azt sem árulta el, hogy ki a miniszterelnök-jelöltje. Állítólag demokratikusan megtisztult – állampártból demokratikus, szocialista-szociáldemokrata irányultságú párt lett – anélkül, hogy az egók – egyébként diszkrét – összecsapásain túlmenő tisztító belső vitákat folytatott volna. Így aztán nem tudni, melyek a párt politikai elvei. (Lásd a keretes idézetet.) Lehet tudni, hogy az MSZP-ben irányzatok vannak (Szabó Miklós a múlt heti MaNcs-ban ötöt számolt össze), amelyek leképezni látszanak az egész magyar politikai palettát, de kevesebbet arról, hogy milyenek az erőviszonyok közöttük. S milyenek lesznek ezek az erőviszonyok, miután 150-200-an ülnek majd az MSZP képviseletében a parlamentben, nem pedig harminchárman, mint eddig?
Elképzelhetőnek látszik, hogy az MSZP irányzatai jelenleg sincsenek egy súlycsoportban. Ennek pedig az SZDSZ koalíciós megfontolásai szempontjából is van jelentősége. Akik az MSZP–SZDSZ-koalíciót akkor is kívánatosnak tartják, ha a szocialisták megszerzik az abszolút többséget, lényegében abból indulnak ki, hogy a Békesi-féle pragmatikusokkal és a Vitányi-féle liberálisokkal összefogva ellensúlyt lehet teremteni a Hornnal szövetséges szakszervezeti vonallal szemben. Ennek az érvelésnek nemcsak az a gyengéje, hogy úgy képzeli: egy – a parlamenti logika szemszögéből fölösleges – koalíciós partner komoly befolyással lehet bármire is; hanem az is, hogy túl erős feltevésen alapul: azon, hogy az MSZP-n belüli liberálisok és pragmatikusuk elég erősek ahhoz, hogy a siker reményében szálljanak ringbe a „vonalasokkal”, ha az SZDSZ elég odaadóan szurkol nekik. Nem kizárt, hogy így van, de az ellenkezője sem. Lehet, hogy a Horn-féle vezetési mag – ha úgy tetszik: a kemény mag – már a pragmatikusokkal szemben is nyomasztó erőfölényben van, és Vitányi Iván csak az a szabad vegyérték, melynek révén szükség esetén a szabad demokraták az MSZP-hez kapcsolódhatnak. (Mások pedig az MDF-nek, a „nemzeti tábornak” nyújtanak csatlakozási pontokat.)
Elpárolgott szerénység
Némi támpontot adnak a párton belüli erőviszonyok és a szocialisták jövőbeli viselkedésének megítéléséhez az első fordulóban elért hatalmas siker utáni megnyilatkozások. Az embernek az a benyomása, hogy egyfelől elpárolgóban van az MSZP szerénysége és visszafogottsága (mondjuk, ez még érthető is), másfelől pedig mintha nem a pártliberálisok nyomulnának. Mondhatni persze, hogy az SZDSZ és az MSZP közötti villongásokat a szabad demokraták kezdték, amikor Magyar Bálint Horn Gyulát miniszterelnökként elutasította. De ezzel Magyar Bálint csak annak korai kimondását provokálta ki, ami előbb-utóbb úgyis világossá lett volna téve: az MSZP szemszögéből az együttműködés csak akkor kívánatos, ha az SZDSZ tudja a helyét, mint junior partner. Mint igen-igen junior partner. Pedig a parlamenti erőviszonyok még nem is alakultak ki véglegesen…
Vitányi Iván meglehetősen egyedül van azzal a vélekedésével, hogy a szociálliberális együttműködés Kelet-Közép-Európa utolsó történelmi esélye. Megbízhatónak tűnő információk szerint Horn Gyula az abszolút többség megszerzését tekinti a második fordulóban elérendő célnak. Ha a szabad demokraták nem akarnak, majd akad más – jelentette ki aztán hetykén Nagy Sándor. Aki egyébként már most sokallja a szakszervezeti szövetségek számát. Ugyancsak Nagy Sándor kifogásolta azt is, hogy „az SZDSZ olyan mítoszt teremtett maga körül, mintha ebben a pártban lenne a legtöbb szakember, ott lennének a legfelkészültebb és legtisztességesebb politikusok”. Úgy látszik, az erkölcsi világrend rongálása változatlan erővel tovább fog folytatódni: az SZDSZ – egyébként lazuló – történelmi kapcsolatát a pártállam ellenzékével a régi-új szocialista nagyurak is a párt múltjában lévő sötét foltnak fogják beállítani. Aztán az is a múlt hét híre volt, hogy Kósáné Kovács Magda, hajdani SZOT-funkcionárius, kormányzati pozíció várományosaként megbeszélést tartott a SZOT-utódszervezet MSZOSZ, valamint a kis, független szakszervezetek szakértőivel. A megbeszélés részben nyilván szívélyes, elvtársi légkörben zajlott le.
Újfajta bizonytalanságok
De ahhoz képest, hogy milyen keveset lehet tudni az újonnan jöttékről, az alaposan megnagyobbodó szocialista frakció új tagjairól, a párt jelenlegi állapotában még nyitott könyv. Az MSZP melyik irányzatához számítható Radóné Gyárfás Ildikó, aki Kazincbarcikán már az első fordulóban megszerezte a szavazatok abszolút többségét? Amit pedig tudni lehet egyik-másik új szocialista képviselőről, az elég elkedvetlenítő. Hány Hajdú úr és hány Lusztig úr fog ülni az új Országgyűlés szocialista padsoraiban? És hogyan fog gondolkodni, hogyan fog politikailag viselkedni az újak zöme?
A visszarendeződés elképzelhetetlenségét azzal az igen erős szociológiai érvvel szokták alátámasztani, hogy a káeftézésre kényszerült és meggazdagodott volt pártállami funkcionáriusoknak elemi érdekük az új viszonyok – és bennük gazdasági pozíciójuk – megőrzése. Ha ennek a rétegnek szava lesz a jövő MSZP-jében, könnyen konfliktusba keveredhetnek a szakszervezeti vonallal, ugyanis feltételezhető róluk, hogy útközben elveszítették a munkásdemagógia iránti fogékonyságukat. S a Békesi-féle pragmatikusokkal szövetségben komoly erővé válhatnak.
De számtanilag az újak között alighanem a szakszervezeti vonallal szimpatizálók lesznek többségben, ahogy a hagyományos retorika élvezi általában az MSZP-aktivisták többségének támogatását is. Aki már volt valaha MSZP-rendezvényen, tudja, hogy az átlagos MSZP-aktivista sem a polgári szabadságjogok védelmezőjeként, sem a kapitalizmus restaurátoraként nem érzi jól magát. Viharos tetszésnyilvánításra az a szónok számíthat, aki azt követeli, hogy ne a bérből és fizetésből élők viseljék az átalakulás minden terhét. Mert így válik egy magyar szocialista élete, ha nem is igazzá, de elmesélhetővé.
Ha lesz konfliktus az MSZP-n belül, akkor az valószínűleg a pragmatikusokat és a vállalkozópártiakat a Horn-féle vezetési magtól és a Nagy Sándor-féle szakszervezetiektől elválasztó vonal mentén fog kitörni. A párton belüli liberálisok ennek a konfliktusnak csak nézői lesznek. Az SZDSZ-szel együtt, ha az utóbbi szocialista abszolút többség esetén is – ötödik kerékként is – hajlandó belépni a kormányba. Bár akadémikus kérdésként még akkor is felmerül, hogy kinek drukkoljon az SZDSZ: a piacgazdasági átalakulást akadályozó szakszervezeti vonalnak, vagy a fosztogató-osztogató államtól legtöbbet kapó alvállalkozói érdekképviseletnek.
Ha lesz nyílt konfliktus az MSZP-n belül, ami korántsem biztos. Ez idáig a Békesi–Horn-összecsapáson kívül nem sok került napvilágra az MSZP belső vitáiról. Könnyen lehet, hogy az MSZP van még annyira utódpárt, hogy sokkal inkább funkcionálisan differenciálódott részei, mintsem valódi irányzatai vannak. E hipotézis tükrében különösen szívmelengető elmerengeni azon, hogy a tervezett érdekegyeztető tárgyalásokon valószínűleg három szocialista képviselő fogja a három oldalt képviselni: Kósáné Kovács Magda a kormányt, javarészt Nagy Sándor a munkavállalókat és Baráth Etele a munkaadókat.
Mindent összevetve: nincs sok bizonyíték arra, hogy a szegfű illatosabb virág lenne, mint a tulipán. Azért csüggedni nem kell. Nagy Vázsony, a Pesti Hírlap jeles, realitásérzékéről híres politikai elemzője szerint „minden azt valószínűsíti…, hogy Horn megbuktatására az SZDSZ és az MSZP egyéb érdekek mentén szövetséges prominensei szépen összefognak. Az MSZP egészének csak lassan fog leesni a tantusz, hogy az SZDSZ éppúgy bedarálja, mint korábban a Fideszt. Mindez az MSZP széttöréséhez fog vezetni. Az SZDSZ számára pedig egy hosszú hegemóniához.”
Ebben is lehet bízni. Meg esetleg a választókban.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]