Charta, demokrácia, pártpolitika

Neményi László [1]

A Demokratikus Chartát két feltevésre alapozva hozta létre 1991 szeptemberében a közvélemény-formáló értelmiségi elit egy befolyásos része. Az első feltevés az volt, hogy a zsenge magyar demokráciát veszély fenyegeti a szélsőjobboldalról. Ebbe a diagnózisba az is beleértődött, hogy a hatalommegosztást, valamint a demokratikus fékeket és ellensúlyokat nyűgként megélő kormány egy gyékényen árul a szélsőjobbal, legalábbis foglya annak. A másik – hallgatólagos – feltevés pedig az volt, hogy a szélsőjobboldali veszéllyel csak akkor lehet a siker reményében szembeszállni, ha a liberális politikai erők feladják finnyásságukat, és a demokrácia védelmében hajlandók az akkor még politikai karanténban tengődő MSZP támogatását is elfogadni, sőt együttműködni vele.

A Charta alapítóinak e két feltevését nem igazolták az elmúlt két és fél év politikai fejleményei. Először is az MDF – túl későn és nyögvenyelősen ugyan, de – kivetette magából a csurkákat, a zacsekokat és a kábéizabellákat; a második szabad választásokon a szélsőjobboldali veszély nem materializálódott. Felmerül tehát a kérdés, hogy nem vetődött-e a Charta eleve árnyékra. Másodszor, az MSZP előretörése óta a liberális-szocialista viszony nem arról szól, hogy a liberálisok megtűrik-e maguk mellett a szocialistákat, hanem arról, hogy hajlandó-e az SZDSZ egy olyan show-ban fellépni – ha egyáltalán felkérik a szereplésre –, amelyet a szocialisták egyedül is képesek bemutatni. S persze a gázsiról.

Természetesen lehet úgy érvelni, hogy a szélsőjobb marginalizálódása épp a Charta sikerének bizonyítéka. Nem lehet kizárni, hogy így volt, de valószínűsíteni sem. A Charta tevékenysége kétségkívül ráirányította a közvélemény egy részének figyelmét arra, hogy bizonyos eszmék egyre elviselhetetlenebbül szalonképesek, és így sikerült mozgósítania is ellenük. És ez erényes tett volt, hiszen politikailag, erkölcsileg egyaránt baj lett volna, ha a tűrhetetlen beszéd Magyarországon válasz nélkül marad. Ugyanakkor lehet kételkedni abban, hogy a Charta olyan tömegeket térített meg, akik nem voltak eleve hívők. Ennek fő oka nyilván a kulturális-politikai elit már korábban bekövetkezett kettészakadása és a kommunikációs képtelenség a két tábor között. De hozzájárult a Charta helyzetértékelése is. Mert nem ugyanaz azt mondani, hogy a szélsőjobboldali beszédre válaszolni kell, mint azt, hogy szélsőjobboldali veszély van, méghozzá akkora, hogy csak egy Charta-szerű mozgalom küzdhet meg vele. Ezt ép elmével és ép erkölcsi érzékkel is kétségbe lehetett vonni.

Két és fél évvel ezelőtt aligha lehetett előre látni, hogy az MSZP az 1994-es választásokon abszolút többséget szerez. De a Charta szocialista-liberális együttműködésre épülő stratégiája nemcsak azért bírálható, mert a választások eredménye, a kegyetlen tények meglehetősen illuzórikussá tették. Eltekintve most az elérni óhajtott szövetség – fogalmazzunk így – erkölcsi furcsaságaitól, utólag azt is világosan látni, hogy a Charta létrehozása a liberális közép mentális (ön)felszámolása felé tett első nagy lépés volt. 1991 végére a liberális értelmiségi elit nagy része arra a meggyőződésre jutott, hogy önerőből nem tudja elképzeléseit és értékeit kellő hatékonysággal képviselni. Vonakodva vagy nem vonakodva, de elfogadta az MSZP és értelmiségi holdudvara felajánlkozását a szövetségre, és ezzel megágyazott a liberális pártokon belüli és a liberális pártok közötti szövetségi vitáknak. Ettől kezdve a liberálisok többet vitatkoztak arról, hogy az MSZP vagy az MDF-e a kisebbik rossz, mint a liberális alternatíva mibenlétéről. Amikor a kampány során a liberális blokk mégis azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy az abszolút többségért küzd, ez – a közvéleménykutatási adatok okán – nemcsak nevetségesnek tűnt, hanem a liberális pártok potenciális hallgatósága számára merőben szokatlannak is.

A Charta civil szerveződésnek tartja magát. Betöltött funkciója szerint azonban inkább politikai nyomásgyakorló csoport, amely meglehetős egyoldalúsággal elsősorban a liberális pártokat, és mindenekelőtt az SZDSZ-t kívánta a helyes irányba terelni. Nem korbáccsal persze, hanem azoknak az emócióknak az előhívásával amelyek a szabaddemokraták számára a szocialistákkal való szövetséget legalábbis a más alternatívákkal szemben vonzóvá teszik. A szocialistákat a Charta sohasem próbálta befolyásolni. Igaz, ezzel hiába is próbálkozott volna: az MSZP igazán nehéz fiúit, mondjuk Nagy Sándort, hidegen hagyják, hogy mit gondolnak róluk a szalonokban.

Önmagában nem a Chartával van baj, akkor sem csak vele lenne, ha mindig mindenben tévedett volna, amit nem tett. A baj az SZDSZ és a liberális vagy kevésbé liberális értelmiség természetellenes viszonyával van. Értelmiségiek mindenütt igyekeznek a politikai atmoszférát saját ízlésük szerint alakítani. De arra nem tudok példát, hogy egy értelmiségi csoport kibicként ennyire belebeszéljen egy választott testületekkel rendelkező nagy párt ügyeibe.

Kedd délután a Demokratikus Charta értelmiségi tanácskozást tartott a Kossuth Klubban. A téma: kívánatos-e, hogy az SZDSZ koalícióra lépjen az MSZP-vel. Jó érvek is elhangzottak, pro és contra.

De valóban a Demokratikus Charta feladata volt ezt testületileg megvitatni?

• Belföld [7]