John Smith után
John Smith, a brit Munkáspárt múlt héten hirtelen elhunyt vezetője Nagy-Britannián kívül nem örvendett különösebb ismertségnek. Ami azt illeti, tekintélye hazájában sem volt még kikezdhetetlen, ha a nekrológok mást sugallnak is. De John Smith nagy valószínűséggel Nagy-Britannia következő miniszterelnöke lett volna, s így halálával nemcsak egy ígéretes politikai pálya tört derékba: az a Nagy-Britannia sem fog megtörténni – írja líraian az Independent –, amelyen az ő személyisége sütött volna át.
A John Smith halálát megelőzően elvégzett utolsó közvélemény-kutatás adatai szerint a britek 45,5 százaléka szándékozott a Munkáspártra szavazni, 25 százalék a szintén ellenzéki liberálisokra és csak 24,5 százalék a kormányon lévő konzervatívokra. A Munkáspárt előretörése részben a párt „modernizálásának” – magyarán jobbratolódásának – köszönhető, amely már Neil Kinnock vezetése alatt megkezdődött. A „modernizálók” lazítottak a szakszervezetekhez fűződő kötelékeken: a párt tavalyi kongresszusán John Smithnek nehéz csatákban sikerült csökkentenie a szakszervezetek befolyását a pártvezetők kiválasztására. Meglehetős sikerrel szabadultak meg attól az image-től is, hogy a párt a „dilis baloldaliak” tulajdona: a Munkáspárt a nyolcvanas évekkel ellentétben nem érvel az egyoldalú nukleáris leszerelés mellett, nem akar hátat fordítani az európai integrációs folyamatoknak (sőt), nem akar államosítani, és a Lordok Házát sem kívánja felszámolni. S ami a legfontosabb: a szabadpiaci retorika elfogadhatóvá vált a párton belül.
Mégis túlzás lenne azt állítani, hogy a Munkáspártnak sikerült meghódítania a britek szívét és értelmét. A párt inkább azért áll jól a közvélemény-kutatások szerint, mert a választópolgárok rendkívül elégedetlenek a konzervatív kormánnyal. A Daily Telegraph kommentátora úgy véli, John Smith politikai sikerének épp az volt a titka, hogy kerülte a fajsúlyos, következményekkel terhes politikai kijelentéseket. Nem mondott olyat, ami árthatott volna pártja népszerűségének, és nem kezdeményezett olyan politikai vitát, amely felszínre hozhatta volna pártja megosztottságát. Ennek azonban az is következménye, hogy nem lehet pontosan tudni, mit képvisel a Munkáspárt, mit jelent a munkáspárti alternatíva.
Amíg Smith élt, a szándékos politikai homályosság hatékony munkáspárti fegyver volt. A közvélemény és a közvélemény-formálók a konzervatív kormány ügyetlenségeire és koncepciótlanságára koncentráltak, kár lett volna figyelmüket erről elterelni. De a munkáspárti vezérválasztást – hosszadalmas, bonyolult folyamat, amelynek szabályai korántsem egyértelműek – nehéz lesz egy szépségverseny koncepcionális keretei között tartani: óhatatlanul is szóba fog kerülni, hogy mit is szeretne csinálni a párt a hatalommal; és kiderülhet, hogy a „tradicionalisták” és a „dilis balosok” még mindig komoly befolyással rendelkeznek.
A Munkáspárt Smith halála miatt bekövetkezett „vezetési traumája” minden kétséget kizáróan időt ad Majornek a lélegzetvételre. („Talán még egy hetet is” – jegyezte meg ironikusan egy konzervatív parlamenti képviselő.) A kormányátalakítás hirtelen nem lett olyan sürgős: érdemes vele megvárni az új munkáspárti csapat felállását. Ha a kormány nem követ el nagy hibát a következő hetekben, a figyelem Őfelsége Ellenzékére fog összpontosulni.
Ennek ellenére valószínűnek látszik, hogy a Munkáspárt a kegyeleti szavazatokkal az európai választásokat még alaposabban meg fogja nyerni, mint a közvélemény-kutatások azt ez idáig jósolták. De azzal kapcsolatban még találgatni sem érdemes az új munkáspárti vezető megválasztásáig, hogy milyen hatással lesz John Smith kiesése a legkésőbb két és fél éven belül esedékes parlamenti választásokra.
Nehéz búcsú
Augusztus 31-ig az utolsó orosz katona is elhagyja Németországot, egy héttel később az amerikaiak, a britek és a franciák is követik őket. Távoznak a megszállók, akik megszállók maradtak, és távoznak a megszállók, akikből „védőhatalmak” (Schutzmächte) lettek. Tehát Németországban szimbolikusan egy időben zárul le a második világháború és a hidegháború. Vagyis bonyolult ügyről van szó.
Mert hát Németország elveszítette a második világháborút (illetve felszabadították a nácizmus alól), de a hidegháború győztesei közé tartozik. A Szovjetunió megnyerte a második világháborút (és egy másik típusú totalitárius diktatúrát honosított meg Németország egyik felében), de elveszítette a hidegháborút (ugyanakkor „nagylelkűen” lehetővé tette a német újraegyesülést). A nyugati hatalmak mindent megnyertek (és évtizedeken keresztül védték Németország másik felét a kommunizmussal szemben).
Nem csoda, hogy a német kormánynak nem sikerült olyan protokollceremóniát kigondolnia, amely minden érintett megelégedésével találkozik. A nyugatiak semmiképpen sem akartak az oroszokkal együtt búcsúzkodni, hiszen ez hidegháborús szerepük egybemosását jelentette volna. Az oroszok e kirekesztés miatt megorroltak a nyugatiakra, és kárpótlásul elvárták a németektől, hogy a nyugatiakhoz hasonlóan ők is katonai díszszemlével egybekötött nagyszabású állami aktus keretében fújhassanak végleges takarodót Berlinben. A Kohl-kormány ettől már csak azért is ódzkodott, mert szövetségesei és a német közvélemény iránti tapintatból az újdonsült keleti partnernek nem akarja ugyanazt a tiszteletet megadni, mint a régi nyugati barátoknak. (A közvéleménynek egyébként, mint a közvélemény-kutatók kiderítették, nem lenne kifogása a közös búcsú ellen sem.) Aztán azért is, mert a kormány az oroszoktól való búcsút egyébként is az egymás ellen elkövetett bűnök kölcsönös megbocsátásának jegyében képzelte el.
A fülledt szimbolika iránt vonzódó Kohl kancellár az orosz csapatok kivonása alkalmából a német–orosz kulturális kapcsolatokat hangsúlyozandó (a német klasszikusok nagy hatással voltak az orosz irodalomra) Weimarban akart Jelcinnel találkozni, sőt, közös koszorúzást is tervezett a közeli Buchenwaldban. (Ezt a koncentrációs tábort az oroszok a háború után rendeltetésszerűen továbbműködtették.) De Jelcin katonái ebbe nem mentek bele. Ők a szovjet hadsereg által meghódított Berlinben akarnak Németországnak búcsút inteni, és nem az amerikaiak által felszabadított Weimarban. S semmi szín alatt nem akarják, hogy a szovjet bűntettek a náci bűntettekkel egy kalap alá kerüljenek. Elégedetlenségüket azzal is kifejezésre juttatták, hogy a hagyománnyal ellentétben május 9-én nem a fasizmus, hanem a németek fölötti győzelmet ünnepelték meg Moszkvában.
Jelcin múlt heti bonni látogatásakor Kohl a kellemetlen vitát elkerülendő elébement az orosz elnök kívánságának, sztornírozta a weimari tervet, és javaslatot tett a búcsúünnepség Berlinben való megtartására. Ily módon kiérdemelte Jelcin dicséretét: pontosan érzi az orosz társadalom hangulatát, és megérti, hogy nem szabad Oroszországban a politikai szituációt destabilizálni.
A harmónia – pillanatnyilag – helyreállt. De a modalitásokban még nem egyeztek meg.
N. L.
Kezdődhet a háború?
Az amerikai bábáskodás mellett világra hozott horvát–muzulmán (dac)szövetség máris alaposan átalakult. Bécsi fogantatásakor még 58%-nyi területet szántak a föderációnak az 1991-és népszámlálásra hivatkozva: az egyes körzeteket az alapján különítették el, hogy a muzulmán, a horvát vagy a szerb lakosság volt-e akkor többségben. Így jött ki az 58%, amiben csak az a bökkenő, hogy a boszniai szerbek jelen pillanatban nem a fennmaradt 42%-ot birtokolják, hanem több mint 70%-ot. S az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy igen nehéz rábeszélni őket háborús hódításaik feladására.
Mire azonban a tervezet Bécsből Genfbe ért, az amerikai, az orosz, a brit, a német, a francia, a belga és a görög külügyminiszter valamilyen okból meggondolta magát, s visszatért a teljesen véletlenszerű 51:49-es arányhoz, melyet – a jóindulatú kommentátorok vélekedése szerint csupán lelkiismeretük megnyugtatására ötöltek ki. A közös új horvát–muzulmán haza ugyanis megkapná a (ha kevéssel is) nagyobb szeletet, míg az „agresszor” szerbek húznák a rövidebbet. Így aztán a tegnap még egymást öldöklő horvátok és muzulmánok visszatérhetnének a néhai Tito marsall testvériségeszményéhez, a szerbek pedig hódításaiknak csupán egy részét élvezhetnék.
A részletek kidolgozását persze a külügyminiszterek az eddig is sikeresen működő közvetítőkre bízták. Közülük is a legaktívabb Lord David Owenre, annak ellenére, hogy Genfben még a tárgyalóterembe sem engedték be, csupán az azt követő díszvacsorára hívták meg. ENSZ-források szerint az amerikaiak nagyon is orrolnak rá, mert többször is kioktatta őket a Bosznia nevű tantárgyból. Miután Owen kegyvesztett lett, minden valószínűség szerint egy amerikai–orosz páros váltja fel.
Az előzmények alapján csöppet sem váratlan, hogy a boszniai szembenálló felek egyike sem fogadta lelkes egyetértéssel a diplomaták legújabb „békejavaslatát”. Momcilo Krajisnik, a nemzetközileg el nem ismert, de a valóságban nagyon is létező Boszniai Szerb Köztársaság parlamentjének elnöke elfogadhatatlannak minősítette az 51:49-es arányt, mert „a lakosság visszatelepítése egyfajta genocídium lenne”. Mondta ezt az elnök mindazok után, ami az utóbbi két évben történt, s aminek a következményeit az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság adatai is sejtetik:
„A háború előtt Bosznia-Hercegovinának több mint 4 millió lakosa volt. Közülük most 180 ezren élnek az ellenség ellenőrzése alatt álló területen: 80 000 horvát és muzulmán nemzetiségű a »szerb« területeken, 100 000 szerb a muzulmán–horvát fennhatóság alatt. 1991-ben Kelet-Boszniában 300 000 muzulmán és 40 000 horvát élt, ami az összlakosság majd felét tette ki. Ma az úgynevezett biztonsági zónákon kívül élők száma alig haladja meg a 10 000-et. Bosanska Krajinából majd félmillió embert üldöztek el (300 000 muzulmánt és 150 000 horvátot). A horvátok által ellenőrzött Nyugat-Hercegovinában 70 000-rel fogyatkozott a muzulmánok száma, a két évvel ezelőtt ott élő 45 000 szerb közül pedig csak 5000 maradt. Tuzla körzetében, amely – nemcsak a néphit szerint – a jól működő többnemzetiségű környezet példája volt, 60 000-rel kevesebb a szerb lakosok száma. Időközben a muzulmánok száma 300 000-ről 600 000-re növekedett. Bosanska Krajinában 250 000-rel szaporodtak a szerbek, Nyugat-Hercegovinában 50 000-rel a horvátok.”
A genfi eredménnyel nem elégedett a szarajevói kormány sem. Izetbegovic elnök és Silajdzic miniszterelnök egybehangzó értékelése szerint ez a megállapodás egyrészt a szerb hódítások szentesítését jelenti, másrészt – és ez a lényegesebb – a bosnyák vezetés már katonailag is sokkal felkészültebbnek tartja magát. Ezért a számára szégyenteljes és megsemmisítő vereség (és az ezt elismerő bármilyen nemzetközi békeszerződés) helyett a háború folytatása mellett dönt, függetlenül attól, hogy a közvetítők melyik világvárosban mit határoznak. A horvátokkal kötött, sebtében összehozott (vér)szerződésben is csak azért lát fantáziát, mert Horvátországgal mint hátországgal együtt már felveheti a harcot a boszniai szerbekkel. Ráadásul a szerbek anyaországának gazdasága egyre inkább hadilábon áll: most próbálják beszedni a lakosságtól az utolsó sarcot – Új Dinár fedőnév alatt.
- Extra Hungariam [7]