Az idézet része egy hosszabb válasznak, amelyet Ottó atya az Ipolytölgyesen működő Szent Erzsébet Egészségügyi Gyermekotthon dolgozóinak kéréseire fogalmazott. A felelet viszont egy hosszú, 1982-ben elkezdődött történet egyik állomása.
Alapozás
Ekkor engedélyezte ugyanis az Egészségügyi Minisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal a katolikus egyháznak egy a súlyosan fogyatékos, a gyógypedagógiai iskolahálózatból kirekedt fiatalokat gondozó otthon létrehozását. Az egyház őszinte vágya és a későkádári kirakatpolitika együttállása tette ezt lehetővé. Az otthont – jóllehet egyike volt a számos karitatív célú katolikus intézménynek –, mégis kezdettől fogva a többinél nagyobb figyelem övezte. Az érdeklődés ugyanúgy szólt a gondozottak körének (igen ritka az ilyen típusú állami intézmény is, de egyháziként ez az egyetlen), mint a Népköztársaság szabad egyházpolitikája fényes bizonyítékának.
Az egyházban egy egészséges bizonyítási vágy élt: ha most lehetőséget kaptak, akkor élnek azzal. Az intézmény gazdasági-műszaki vezetőjének kinevezték Rácz Istvánt, Pelbárt atyát, más ügyek vitelét Kovács Piroskára bízták. Ők mindketten agilis, az ügy mellett elkötelezett vezetők, így alkalmasnak tűntek a hatékony munkaszervezésre és az egyházi vezetés akaratának maradéktalan képviseletére. A gyors tempójú építkezés lehetővé tette, hogy az átadott két pavilon már 1986-ban gyerekeket fogadhasson. A gondozottak száma 1987-re elérte a nyolcvanat, és a harmadik otthonrész átadásáig ezen a szinten maradt.
Az ipolytölgyesi gyermekotthonnak hamar jó híre ment. Jogosan. Sehol az országban nem foglalkoztak-foglalkoznak ilyen intenzíven, ennyi szeretettel a sokszor teljesen mozgás- és kommunikációképtelen gyermekekkel. Kiváló az ellátás ruhában, gyógyszerben, élelmiszerben. A gondozók lelkiismeretesek, a gondozottak egyike sem marad nappal pizsamában, fürösztik, pelenkázzák őket, nagy a tisztaság. Sok a séta, a játék, megpróbálják foglalkoztatni a gyerekeket, élénk a kapcsolat a szülőkkel.
Az első időszakban az ország több pontjáról jelentkeztek lelkes, segíteni kész fiatalok. Akik ilyen-olyan okokból – magukat és szabadidejüket sem kímélve – vállalták ezt a nehéz munkát. Kezdetben nagyon jó volt a hangulat, a kis csoport együtt élt jóban-rosszban.
Szerencsés volt az otthon szakemberekkel való ellátottsága is. Az országos átlagnál több gyógypedagógust alkalmaztak: míg másutt 170 gyermek jut egyre, addig itt az időközben 110-120-ra nőtt gondozotti létszámmal egy bizonyos időszakban hatan foglalkoztak. Pénzügyi szakember sem hiányzott, az Ipolytölgyesre költöző Élet Kenyere Közösség egyik tagja közgazdász volt. De találtak kertészmérnököt az intézet mellett működő gazdaságba is.
Csontosodás
1989–90 táján már egy kialakult működési rendű, szervezettségű intézményről beszélhettek. Azonban ekkor kezdődtek a komolyabb problémák. Az intézményvezetés úgy vélhette, hogy kialakult az irányítás hierarchizált rendje, amin változtatni kár, sőt bűn lenne. Hitbizománynak kezdték tekinteni pozíciójukat. Valójában azonban az idővel nagykorúsodott otthon egyetlen dolgozója sem tudta pontosan, mi az ő dolga, ki a közvetlen főnöke, hogyan oszlanak meg a vezetésen belüli hatáskörök. Egyáltalán, mi a valódi hierarchia? Egyre kevésbé tűnt alkalmasnak az információáramlás – még a hőskorban kialakított – módja, hogy a felsővezetés, csak négyszemközt tárgyal a beosztottakkal, nem dokumentálja azokat, így gyakori a félreértés. Még kellemetlenebbnek tűnt, hogy apró ügyekben sem volt szabadságuk a dolgozóknak (pl. kötszerigénylés, hosszabb séta). Gyakorta érezhették úgy, gyermekként kezelik őket (pl. kapuzárás este 11-kor, egymás szobáit nem látogathatták).
A dolgozók szinte mindegyike hívő katolikus, így többségükben alázattal viselték az őket érintő, némelykor sújtó döntéseket. Voltak azonban, akik a gyerekeket is közvetve vagy közvetlenül érintő hibás lépéseket nem hagyták szó nélkül. Nekik eleinte nyugtató szavakban, bibliai citátumokban, később feddésben, fegyelmikben volt részük.
Jellemzően alakult a vezetés és az Élet Kenyere Közösségének viszonya. Ez a Franciaországból indított reformmozgalom a 80-as évek végén lehetőséget kapott, hogy Magyarországon, épp Ipolytölgyesen működni kezdjen. A hatfős, krisztusi szegénységben élő koedukált közösségnek és befogadottjaiknak (fogyatékosok) azt ígérték, külön házat és munkát kapnak az otthontól. A közösség tagjai kivették részüket az intézet munkájából. Egyikük, akit gazdasági ügyintézőnek, vezetőnek – ki tudja minek – vettek fel, rögtön megpróbálta korszerűsíteni a könyvvitelt, mondván, az 50-es években használt rovatos módszer nem teszi könnyűvé a tételek nyomon követését, el kell hagyni a hőskorszak becsületkasszáját. Ez annál is inkább szükséges, mert a korábbi időszakkal ellentétben az egyház köteles számot adni pénzei mozgásáról, és a pontosabb nyilvántartás a pazarlást is csökkentheti. Igaz, ma az adományok teszik ki az intézet költségvetésének nagy részét, de épp az adományozókkal szembeni tisztelet is megköveteli a szigorúbb könyvelést. A gazdasági szakember azt is szóvá tette, hogy míg a helyi vállalkozók igen jól profitálnak az építkezésekből, addig a sokszor túlórázó gondozók az akkori 3700 Ft-os minimálbér alatt keresnek. Racionális javaslatait a főnökség gyanakodva fogadta, megvalósításukat részben megakadályozta. Egy idő múlva a közösséggel is feszült lett a viszony, a hagyományos liturgiától eltérő szertartásaik, a fokozott autonómiaigényük sértette a tradicionális keretek között gondolkodókat. Ez idő alatt, 1989-ben a faluban telepedtek le Piroska nővér rendtársai, 6 idős apáca az Isteni Szeretet Leányai közül. Nem meglepő, hogy ezek után a közgazdászt állásából felmentették, majd mivel hozzáértéséről, rátermettségéről már számot adott, a gyerekekhez helyezték – mosogatónak (sic). Mindenesetre azzal biztatták, imádkoznak érette.
Letarolás
Ez az eset – s számos más – azt bizonyította, dolgozói érdekképviseletre van szükség. Az igény szülte mozgalom élére hárman álltak: Jakus István, Menyhárt Ernő, Sándor Bertalan. 1990 decemberében egy 27 pontos beadványt fogalmaztak, ami a gyümölcscentrifugától a dolgozói érdekképviseletig számtalan kérést tartalmazott. A sok helyen naiv őszinteséggel megírt vitaanyag zavart keltett. Kénytelen-kelletlen a vezetésnek a 26 aláírással megtámogatott renitensekkel találkoznia kellett. A meglehetősen feszült hangú ipolytölgyesi diskurzuson, ahol a szeretetszolgálat feje, Ottó atya is – korábbi szokásával ellentétben – részt vett, hangzott el először az az intézetben azóta is sokat emlegetett gondolat: az a fiatal, aki nem forradalmár, annak nincs szíve. Az az idős, aki forradalmár, annak nincs esze.
A triumvirátus által készített alapszabály-tervezet (lényegében egy szervezeti és működési szabályzat) nyílt és kemény elutasításba ütközött. (Az erre adott válaszból idéztünk cikkünk elején.) „Észre kellene vennük, mert látható, egyre láthatóbb következményei vannak annak, amire ez a csupán a maga eszére, öntudatára építő ember jutott az erkölcsi züllés ezernyi fokában: lopás, csalás, hazugságok, rablás, gyilkosság stb. fertőjébe. (…) Éppen ezért keresztény intézményeinket sem engedhetjük a szervezést, a vezetést illetően sem a hanyatló, nagyhangú divatok martalékává tenni. Még akkor sem, ha néhányuknak ez a döntésünk nincs kedvére.”
Ezek után az eddig sem lassú fluktuáció fölgyorsult, egyre többen hagyták ott az otthont. (A gazdaságban 3 év alatt 4 munkahelyen 23-an fordultak meg.) Többségük épp az értékes szakképzett vagy elhivatott dolgozó. Egyeseket eltanácsoltak, mások maguk vették a kalapjukat. Az egyik triumvirről elterjesztették, fajtalankodik gondozottjaival, érdekes mód a vezetés mégsem függesztette fel, továbbra is „önkényeskedhetett volna”. Ilyen vádak alól nagyon nehéz tisztázni valakit, ha fegyelmi tárgyalásra sor sem kerül. A helyzete viszont ellehetetlenedett.
Egyre nagyobb a helyi munkaerő aránya, ami önmagában lehetne kedvező is, hisz nagyobb az esély az ottmaradásukra. Többen vélik azonban úgy, hogy a munkanélküliségtől való félelem a vezetőkhöz való lojalitást és nem a gondozottak iránt táplált elkötelezettséget erősítheti. Aggasztónak tűnik a gyógypedagógusok számának csökkenése, különösen annak fényében, hogy a főiskolán – úgy hírlik – csökken az otthon presztízse, és továbbra sem esnek a közalkalmazotti törvény hatálya alá.
Végre 10 hónapja orvosigazgatója van az intézménynek (erre már jó ideje törvény kötelezte őket). Jakubovich Zoltán doktor úr elmondta, szeretnének igazi otthonokat kialakítani, ezek még kellemesebbé tehetnék a gondozottak életét. Bízunk abban, hogy majd az új otthonokban is lesznek, akik a testileg, szellemileg sérülteket szaktudásukkal és szeretetükkel szolgálják. Sokkal inkább szeretnénk, mintha csak az egyház engedelmes fiai, szolgái lennének. Jó lenne, ha megismernék a szabadság, a demokrácia, a humánum helyes tartalmát és mértékét: ez venné körül őket az ipolytölgyesi egészségügyi otthonban is.