Skip to main content

A napirend

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Az SZDSZ és a Fidesz koalíciós vitáját a választók levették a napirendről” – írja Neményi László az első fordulót értékelő tanulmányában. (A nép választása, Beszélő, 1994. május 12.)

Azt hiszem, Neményi Lászlónak nincs igaza. Az SZDSZ kétségtelenül háromszor annyi szavazatot kapott, mint a Fidesz: s a parlamentben az SZDSZ-es padsorokban ülők száma akár négyszerese, ötszöröse is lehet majd a Fideszének.

Kérdés azonban: le lehet-e venni a napirendről – pusztán ezért – a két liberális párt együttműködését?

A Fidesz az elmúlt években – a most várhatónál alig néhánnyal több képviselővel, a parlament második legkisebb pártjaként – a parlament egyik főszereplője lett: s az igazából négy-öt politikusra épített parlamenti szereplés fontossága eddig sem attól függött, hogy a népszerűséget jelző százalékpontszám a negyvenhez vagy a tízhez állt-e közelebb.

Nem állítom persze, hogy a Fidesz népszerűsége feltétlenül felfelé fog ívelni a következő években, de pusztán abból kiindulva, hogy az SZDSZ hanyatlása – mind a választópolgárok tömegei előtt, mind a véleményformáló csoportok körében – az MDF-fel kötött 1990-es paktumnál kezdődött el, s hogy a Fidesz hanyatlása is az MDF-fel való együttműködés 1993-tól feléledt gyanújához köthető: azt mutatja: sok választónak gyanúsak a „természetellenes” szövetségek, együttműködések, s ahhoz a „természetes” alternatívához pártol, aki ilyet nem követett el.

Az sem lényegtelen, hogy bizonyos választói csoportok az SZDSZ-re sosem fognak szavazni, az SZDSZ közvetlenül sosem fog elvenni szavazókat az MDF-től: hogyan lehetne az SZDSZ és a Fidesz együttműködése nélkül további támogatókat toborozni – például az önkormányzati választásokon vagy majd ’98-ban – a liberális alternatívának?

Mindebből megítélésem szerint az következik, hogy a Fidesz és az SZDSZ együttműködése – éppen a magyar liberalizmus, a magyar társadalom modernizációja érdekében – fontosabb, mint valaha.

A két liberális párt néhány vezetőjének rövid távon talán nem, de a pártok egészének és a „magyar liberalizmusnak” létkérdés, hogy a két párt együtt – vagy legalábbis párhuzamosan – haladjon.

A közös kívülmaradás (mármint a kormányon…) esetén könnyebb és természetesebb is az együttműködés. A két liberális párt – remélhetőleg kevesebb konfliktussal, mint az elmúlt négy évben – szakmailag és politikailag egyaránt könnyen együttműködhet a parlamentben.

A természetes szövetségesek nemcsak az MDF-fel szemben természetesen azok. Amiképp 1988–89-ben, ma is lehetséges liberális együttműködés a szocialista kormány ellenében. S mivel a feladat intellektuálisan és politikailag nagyobb, az indulat pedig kisebb, mint az illegitim kormány ellenzékéé volt 1989-ben – vagy a legitim, de színvonaltalané 1990–1994-ben –, az együttműködés fontosabb is lesz.

A Torgyán által vezetett FKgP-vel, a kampányában a csurkizmust is elfogadhatónak nevező KDNP-vel, a Bourbonok módjára láthatólag semmit sem tanuló MDF-fel – mint teljesen hiteltelen ellenzéki pártokkal – szemben nem lesz nehéz a valódi, érdemleges, tárgyilagos, felkészült ellenzék image-ének megteremtése. A két párt együtt valóban jelenthet egy liberális alternatívát, s ki tudja: a belső ellentétektől feszülő szocialista pártból nem érkeznek-e majd újabb – és nyilván mindenki sejti, igencsak nagy pénzügyi szaktudással rendelkező – képviselők az ellenzék soraiba…

A másik alternatíva: együtt a kormányba. Nehezebb lenne ez mindenkinek, mégis – úgy vélem – ezt is végig kell gondolni. Nehezebb lenne, hiszen az SZDSZ-nek tárcákról kellene lemondania, a Fidesznek pedig igen súlyos belső harcokat kellene vívnia, s számos tekintélyes vezetőnek kellene módosítania többször kinyilatkoztatott álláspontján, vagy éppen eltűrnie, hogy a Fidesz más irányba megy, mint ők remélték.

Az előnyök azonban még ebben az esetben is felülmúlnák a hátrányokat.

Az SZDSZ kormányon belüli súlyát radikálisan megnövelné a Fideszre szavazó – ráadásul igen fiatal, tehát igen aktív – százezrek támogatásának tudata: s az sem jelentéktelen, hogy az SZDSZ–Fidesz plusz az MSZP-liberálisok talán többségben is lehetnének az MSZP szakszervezeti-baloldali szárnyával szemben. A legjelentősebb szakmai vitákat a koalíción belül le lehetne folytatni, s a jobboldali ellenzék sem szakmailag, sem politikailag nem lenne képes érdemben opponálni a kormányzat tevékenységét. Nem kellene attól tartani – amitől egyébként igenis kell –, hogy az ellenzéki Fidesztől lopott szakmai érvekkel a jobboldal megerősödik.

A Fidesz relatív súlya egy értékeiben hozzá közel álló kormánykoalíción belül nyilvánvalóan nagyobb lenne, mint az ellenzékben. A Fidesz – mint ez bebizonyosodott – alkalmatlan egy „modern jobboldali néppárt” szerepének elfoglalására, a jobboldali érzület Magyarországon láthatóan összekötődik a tradicionalizmussal és a populizmussal, a Fidesz még ha kirúgná jelenlegi liberális elkötelezettségű politikai vezetőit és szakértőit, akkor sem lenne képes a jobboldal vezetését átvenni.

Tudnunk kell azonban, hogy lehet: nem a liberális politikusok döntésén múlik majd a dolog. Lehet, hogy az MSZP mellé – vagy az ország kormányozhatósága érdekében, vagy kármentési megfontolásokból – az SZDSZ-nek úgy kell belépnie, hogy csak programfeltételeket, személyi feltételeket szabhat: nem „hozhat” magával koalíciós partnert. Az is lehet, hogy az MSZP olyan árat kérne a Fidesz bevételéért (pl. engedményeket programkérdésekben), mely az SZDSZ-politikusok számára elfogadhatatlan, de az is lehet, hogy – a választási kampány során felhalmozódott sérelmekért megfizetendő – olyan árat kérne az MSZP, amely a Fidesz számára megalázó, vagy más okból elfogadhatatlan. S végül az is lehet, hogy Fidesz azon politikusai, akik vállalnák a belépést az MSZP–SZDSZ-kormányba, visszarettennek majd a párton belüli konfliktusoktól.

Azaz: bármennyire is képtelenség ez: fel kell tennünk, hogy a Fidesz ellenzékben lesz, az SZDSZ pedig kormányon. Kérdés, ebben az esetben mindenképpen le kell-e mondani a Fideszről, mint liberális erőről. Bele kell-e, bele szabad-e nyugodni, hogy a Fidesz objektíve jobbra sodródik; hogy professzionalizmusából az MDF–KDNP–FKgP-blokk merít érveket; hogy maga a párt – ellenzéki fellépések keretében – liberális hab lesz egy félfasiszta krémmel töltött konzervatív tortán… Megengedheti-e magának az SZDSZ – hátában az antiliberális szakszervezetekkel, szemben a szélsőjobbal –, hogy politikai ellenfélként kezelje a liberális szavazatok negyedének megmozgatására kész fideszes politikai elitet?

Talán még ebben az esetben is van menekvés a Fidesz – és ekképpen a liberális alternatíva megőrződése – számára: igen keskeny út, de talán nem reménytelen. Nem az általában vett „konstruktív ellenzékiség” fából vaskarikájáról beszélek, hanem az ágazati politizálásra kerülő fideszes hangsúlyról. Azaz arról, hogy a Fidesz előveszi azt az arcát, amely 1991–1992 körül oly sok embert vonzott, a kemény, markáns szakszerűséget. Egy ilyen Fidesz nem a kormány általános alkalmatlanságáról szónokolna, nem akarna majd „nemzetibbnek” látszani a kormánynál, nem akarna természetellenes antiszocialista koalíciókat összeácsolni az FKgP-től önmagán át a kormányból kicsábítandó SZDSZ-ig. Nem foglalkozna azzal, hogy saját elvi álláspontját mesterségesen, minden kérdésben elkülönítse az SZDSZ-étől… Ehelyett kihasználva azt, hogy – ellentétben az MDF-többség időszakával – végre nem kell az alkotmányosság alapértékeit, a modernitás minimumát foggal-körömmel védeni, beleereszkedne a részletekben rejlő lényeg vitatásába.

Azaz a parlamenti aprómunkában, a bizottsági üléseken, a részletes vitákon, az ágazatpolitikai fórumokon jelenítené meg, hogyan lenne jobb, hatékonyabb, társadalmilag elfogadhatóbb egy-egy törvény. Bizonyítaná – ahogy ez a demokratikus államokban szokás –, hogy a parlamenti vita során érdemben módosulhat, javulhat egy-egy törvény szövege. Egy MDF-es parlamentben ennek nem volt esélye: egy SZDSZ–MSZP többségű parlamentben – éppen a leendő kormánypártok racionálisan leírható belső osztóvonalai, illetve a képviselők lényegesen nagyobb felkészültsége és a véleményformáló értelmiség körében nagyobb tekintélye miatt – nem reménytelen…

Mondom, ez az út igen keskeny. Ha azonban a Fidesz ehelyett (az SZDSZ kormányra kerülése esetében is) a kemény, ideológiai elemekkel tűzdelt, „nagypolitizáló” ellenzék szerepét választja: végleg megszűnhet liberális pártnak lenni, felolvadhat a jobboldali ellenzékben. Ha az SZDSZ nem tesz semmit annak érdekében, hogy a Fidesz – mint a parlamenti munka minél érdemibb résztvevője – segíthessen megvalósítani a liberális pártok közös céljait: eltékozolja a liberális szavazatok negyedét, történelmi távon a liberális alternatívát. Ha az MSZP vétót emel a Fidesz ilyen szerepköre ellen, akkor utólag igazolja mindazokat a vádakat, melyeket egyes fiatal demokrata vezetők az MSZMP–MSZP-kontinuitásról mondottak.

Ismétlem: lehet együtt maradni az ellenzékben, s lehet együtt menni kormányra. Talán még egymással párhuzamos úton is lehet járni a parlament két oldalán. Egyvalamit nem szabad: leírni s lényegtelennek tekinteni – szocialista vagy jobboldali csatlósnak – a másik felet. Mert: majdnem másfél millióan vártak liberális alternatívát az SZDSZ-től és a Fidesztől. Kettejüktől.










































Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon