Mottó: „Jó morgó vagyok. Tehetséges.” (E.)
Maguk választottak így, hogy egy kazettára kerüljenek a közös művel? Akartak egy kazettán lenni?
Esterházy Péter: Ha akartunk bármik is lenni, csak egy kazettán akarhattunk lenni.
Kertész Imre: Azt hiszem, onnan jött az ötlet, hogy a Jegyzőkönyvet velem már fölvették egyszer a rádióban.
Esterházy: Mi meg már ezt megelőzően csináltunk Magos Györggyel egy kazettát, a Kékharisnya plusz Elefántcsonttoronyból. Eredetileg a rádiós felolvasásaimból készült volna, de akkor már faséban voltunk a rádióval, úgyhogy csak nagyon sok pénzért kaptuk volna meg, vélhetően, a felvételeket. Magossal nagyon jól lehet dolgozni, pontosan tudja, mit várhat az embertől, és azt ki is hajtja belőle. Tudja, hogy minket nem érdemes belehajszolni színészi teljesítménybe – kivéve Kornist –, tehát a ripacshatárainkat is tudja. És el is zavar odáig.
Kertész: Nekem Zoltán Gábor, aki a rádiós felvétel rendezője volt, azt mondta, hogy ötvennégy perces a rádiós felvétel, a kazetta viszont nem lehet több negyvenvalahánynál. Úgyhogy elkezdtem vadul darálni.
Nem hallatszik.
Kertész: Nem, mert szem előtt tartottam, amit Klemperer mondott, hogy a gyors tempónak az a titka, hogy gyors ugyan, de azért minden részlet hallható benne. De itt már olyan elidegenítésbe jutottunk, hogy ilyen instrukciókat adott nekem Zoltán Gábor: állj meg, azt hiszem, a szerző azt gondolta itt, hogy… És én egy pillanatig sem szálltam vitába soha. Igyekeztem úgy mondani, ahogy a rendező szerint a szerző azt gondolhatta. Meghalt persze. Mármint a szerző.
Esterházy: De szívesen gondolsz rá. Te és én szívesen gondolunk rá(d) így.
Kertész: Az az igazság, hogy ott, a stúdióban ülve ez egy tökéletesen elidegenedett műfaj. És az ember tényleg igyekszik alakítani egyet, ahogy képességeiből futja. Nálam az is kérdés volt, hogy futja-e a képességeimből.
Nem szokott közönség előtt olvasni?
Kertész: ’89-ben vagy ’90-ben olvastam föl először, és németül. Németországban ugyanis annak rendje-módja szerint szabályos felolvasóesteket rendeznek a szerzőknek. Engem halálos nyugalom fogott el, tudván, hogy úgysem értem, amit fölolvasok. Nyugodtan olvashatok tehát, csak a hangsúlyra kell vigyázni. Ez is történt, és most már annyira megszoktam a német felolvasást, az idegen szöveget, hogy szinte zavarba jövök, ha értem is, amit felolvasok. Arra meg gondolni sem merek, hogy ezt a szöveget én írtam.
Hogyhogy nem érti?
Esterházy: Ugyanis nem úgy olvas az ember, ahogy magyarul. Magyarul tudniillik szavakat olvasunk. Németül meg betűket. Tehát nincs idő a megértésre, mert betűznöm kell, hiszen ki kell mondanom a végződéseket: a Wirtschaftswunder-féle szavakban például a genitivusokat külön bejelölöm, az s-eket, mert különben nem mondom ki. Mert ránézek, és nem veszem észre.
Vagyis nem arról van szó, hogy nem értik, hanem arról, hogy nem automatikusan, nem reflexszerűen olvasnak.
Esterházy: Hát persze, következésképp minden figyelem erre megy el, arra már nem marad, hogy miről is van szó. Ez egyébként veszélyes tud lenni, mert az ember belehergeli magát, és nem veszi észre, amit magyarul már régen tudna, hogy a végén aztán majd le kell érni azzal a hanggal: csak steigerolom magam, steigerolom magam, aztán lapozok, és ott van, hogy „mondta halkan”. Ráadásul a saját szövegemmel csinálom…
Kertész: Tényleg döbbenetes, hogy az író elvesztette azt a spontán reflexét, hogy amit leír, azt rögtön ki is mondja. Pedig én úgy írom a szövegeimet, hogy elmotyogom magamban, mielőtt leírom. Legjobb lenne a leírás után is fennhangon ellenőrizni a „prozódiát”. Flaubert-nek volt egy üvöltőszobája, ahova bevitte magával a kéziratot, és ordítva felolvasta például a Bovarynét, mert az volt a mániája, hogy az a jó mondat, illetve mondatrész, amit egy lélegzetre el lehet mondani.
Esterházy: Próbált volna egy Nádas-mondatot egy lélegzetre elmondani. Bár igazságtalan vagyok, mert Nádas nagyon is figyel rá, hogy a mondatainak ritmusa legyen.
Nem hallották egymást, mikor ez a kazetta készült. Ennélfogva azt sem tudják, hogyan szólnak ugyanazok a mondatok a másik előadásában.
Esterházy: Amikor a hóhért akasztják. Én nagyon jól elvoltam azokkal a mondatokkal, amelyeket elvettem tőled. Volt viszont két olyan is, amit én semmiképp nem írtam volna. Az egyiknél örültem, hogy nálad szerepelt, a másiknál nem. Ugyanaz az effektus volt, mint amikor Thomas Bernhard Mészégetőjéből kölcsönvettem azt a részt, ahol olyan szépen litániázva szidja az országot, az övét. Nekem ott kellett volna egy passzus, amelyben szidom az országot. És nem tudtam elég jól szidni. Nem mintha nem gondoltam volna elég rosszakat róla, hanem mert nem mertem leírni. És a nem merés nem a személyes bátorság hiánya volt, hiszen azután odatettem én azt az idézetet, hanem azt kell mondanom, hogy a magyar nyelvben nem volt meg ez a bátorság. Tehát amikor elkezdtem volna jó patriótaként anyázni az országot, mindig visszavettem volna. Persze ebben benne van az én reflexem is, az egyrészt-másrészt, amit olyan idegesítően tudok, de benne van az a nyelvi állapot is, amiben voltunk: ha rövidre akarom zárni, a kiegyezés lelkiállapota. Bernhardé pedig minden volt, csak nem ez. Én radikálisan nem opponáltam ezt a kiegyezést, hiszen a szavaim is belül voltak, meg én is, de mégiscsak kritika tárgyává akartam volna tenni. És csak úgy tudtam, hogy odanyúltam Thomas Bernhardhoz, hogy kolléga, volna szíves segíteni. És a kolléga volt szíves. Ugyanezt éreztem most nálad: hogy voltál szíves. De mikor olvastam föl, akkor mégis valami nagyon idegent éreztem. Márpedig nekem úgy kellett olvasnom, mintha az enyém volna. Megpróbáltam. Hát először is nagyon sokszor bakiztam a te szövegedben. Mert más például a ritmusa. Másrészt meg elkezdtem volna távolítani magamtól, úgy felolvasni, mintha az enyém is lenne, meg nem is. De idézőjelet nem tudunk olvasni. Mit csináltam? Elkezdtem tehát hadarni. Mire Magos azt mondja, úgy olvasd, mintha élveznéd. Mondom, élvezze a Kertész! De azért nálam ez valahogy mindig beválik: ha azt mondja, hogy élvezd, akkor működik a dolog, akkor működöm.
Kertész: Mindenesetre azt hiszem, még sokat kell fejlődnie ennek az országnak, míg odáig eljutunk, hogy Thomas Bernhard modorában lehessen szidni. Mert ő voltaképpen egy gazdag, öntudatosan tévtudatos, luxuriőz hülyeségeiből kimozdíthatatlan országot szidalmaz. Mi pedig esendőbb országgal állunk szemben, amit az ember szid meg utál a maga módján, de sajnálja is, meg jobban megérti a kelleténél, úgyhogy erre az egyrészt-másrésztre valóban szükségünk van, ha róla beszélünk.
Parti Nagy Lajos
Mottó: „Nem kiabál, unottan és vékonyan
hadar, rutinból csikorgatja a fogát,
elnyúzott házasságokban beszélnek így,
gázszagon túl, békéltetőn innen.”
Hogy van az, hogy az Isten valakinek nemcsak ahhoz ad tehetséget, hogy az életnek ezt a – később jellemzendő – dimenzióját ilyen pontosan leírja, de hangot is ad hozzá, hogy ezt a plaszticitást másként is megjeleníthesse?
Mikor elkezdtem a pályát, akkoriban a követelmény inkább az volt, hogy minél szárazabb, minél szikárabb legyen a felolvasás, tehát az író ne adja elő a saját szövegeit, ne ripacskodjon. De rá kellett jönnöm, mennyivel erősebben szólalnak meg a szövegek, ha megpróbálom valóban elmondani őket. Ami nem jelentett mást, mint hogy én pontosabban tudom tagolni, ritmizálni a verseimet – akkor még csak verseket írtam –, mint bármelyik színész. Mások az eszközeim, mint egy színésznek, részint mert nem vagyok az, másrészt nem is dolgozhatom azokkal az eszközökkel, mert az katasztrofális volna. Én a pontos tagolásokból tudok dolgozni, meg abból, hogy nem értelmezem túl a szöveget. És az évek során begyakoroltam ezt a modort. De mondjuk emlékszem, hogy Esterházy Péter sem volt egy nagy felolvasó tíz-tizenkét évvel ezelőtt, hogy finom legyek. Ideges volt, száraz, kántált, ledarálta az egészet – aztán rájött, hogy meg kell tanulnia felolvasni. A Kamrában aztán most lehetett látni, hogy egészen fantasztikus dolgokra képes. Tehát nincs olyan, hogy valaki nem tudja saját szövegeit hitelesen felolvasni, csak meg kell tanulnia a neki megfelelő módozatokat. Én például bármennyire is olyan a szöveg, hogy muszáj rajta röhögni, és a közönség nem is tudja megállni, hogy ne röhögjön, megpróbálok halálosan komoly maradni. És ezzel valami furcsa zavart keltek bennük, annál is inkább, mert a szövegek, főleg az elején, még lebegnek, vagyis a hallgatók nem biztosak benne, mi lesz ebből. Tulajdonképpen azt játszom meg, hangban vagy előadásban, ami a szövegeknek is sajátjuk: az egyfolytában jelen lévő tragikomikus elemet.
De az arcodat nem látva, csak a kazettát hallgatva, miért a tragikus hangsúlyok erősödnek föl? Miért érzem magam egy életnek nevezett roncstelepen?
Azért, mert rengeteg a nyelvi roncs, és különösen ezek a szövegek, amelyeket a kazettára választottam, hangsúlyozottan alulstilizált, egészen szétroncsolt világból való hősökről monologizálnak. A könyv azért ennél sokrétűbb. Ide azokat válogattam, amelyek novellisztikusabbak, inkább szépprózák, és ezek valóban egy hús-vér roncstelepen játszódnak. Így is működő világok, a hősök nincsenek a dolog végén, még benne vannak az életben. A szövegek kicsit elemelkednek, kicsit fölszállnak, ilyen értelemben ir- vagy szürreálisak is, de valóban nem válnak teljesen abszurddá: groteszk tragikomédiák, monológ formájában.
És miért vagy te erre ennyire érzékeny?
Lehetne mindenféle erkölcsi alapzatú mondatokat mondani arról, hogy a részvét, meg a szolidaritás, és ez igaz is. A szeretetnek ez a két tónusa, a szolidaritásé és a részvété, a legfontosabb értékek közé tartozik. Mészöly Miklós azt mondja, hogy a szeretet volna a könyörtelen megértés. Ha ezek a szövegek nem szépítik meg a hőseiket, ha nem beszéltetik másként őket, mint ahogy valójában beszélnek – holott dehogynem! hiszen a stilizáció működik –, akkor megpróbálják ezeket a relatív véglényeket megérteni. És nem azért írok róluk, mintha valamiféle életfilozófiából vagy ethoszból kimértem volna, hogy ha van bennünk szeretet, szolidaritás és részvét, akkor ilyen szövegeket kell írni, hanem szemem támad ezekre a hősökre és helyzetekre, és ez hozza magával a szolidaritást. És ez még csak a tartalmi része az ügynek, de hát ez az egész nyelvből van. A magyar nyelvnek ezt a fekvését valamiért érzem: a roncstelep, a törmeléknyelv szépségeit. Ahogy egészen használhatatlannak tűnő vackokból egy viszonylag ép világ felépülhet, amely csak annyira sérült, amennyire mindannyian sérültek vagyunk. De hát ez mind ideológia. Holott csak arról van szó, hogy érzem a mondatokat. Nekem két mondat így sprőd, így sima, így van selyem-, így meg kátránypapírból.
Nemigen megfejthető, mi ez a lelki hallás, amely a nyelvnek pont erre a szegmensére tesz érzékennyé téged.
Van egy leglettelt, lesimított külszín, vagyunk mindannyian készek, kerekek és simák kifelé, belül meg tele vagyunk mindenféle sebekkel és sérülésekkel. Cseres Tibor egyik regényében egy pilótát kihúznak a lezuhant gépből: fényes fekete bőrruhában van, kívülről teljesen épnek tűnik, csak belülről van darabokra törve. A hétköznapi létezésben sokszor ugyanezt érzem, és nem hiszem, hogy a bőrruha alatt olyan egyszerűen összeforrnának az elmúlt évtizedekben, sőt években szétzúzódott inak és csontok. Ez a töredékesség érdekel: hogyan lehet inkompatíbilis elemeket úgy összeilleszteni, hogy abból egy poétikailag kerek világ jöjjön ki. A stilizálásnak persze van egy olyan formája is, például amit Spiró György használ a Csirkefejben, amely a végsőkig lepusztított nyelvet eredményezi: ahol csak gurgulázás van, és csak bazdmegek szállnak, ahol valóban nincsenek ép mondatok, s ebből áll össze a töredékesség. De van ennek egy másik változata, amikor a túlbeszélés teremti meg ugyanezt a kataton süketséget. Én inkább ezt érzem jellemzőnek, mondjuk az évtizedfordulóra. Az emberek látszólag kerek, grammatikailag rosszul megformált, Lagzi Lajcsiből, Himnuszból meg mindenfélékből összelopott mondatokban beszélnek, és dumálnak, lökik a rizsát, csak ezek a szövegek belül nem stimmelnek. Tehát a dilettáns nyelvet nem a fizikailag, hanem az agyilag, szellemileg beszélni nem tudás működteti. Amit írok, az ennek a dilettantizmusnak a költészete. Mert azért ez erőteljesen a költészet felől alakult ki. Meg hát a fene tudja! Ez úgy van, hogy az ember valamire véletlenül ráfog, látja, hogy működik, és akkor már arra kezd figyelni. Meg hát szeretem ezt írni.
Kornis Mihály
Mottó: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiscica…”
Zseniális szemérmetlenség. Szinte mindenki, aki a kazettád elkészítésében közreműködött, így jellemezte azt, amit saját szövegeid felolvasásakor produkálsz. Meghallgattalak, igaznak találtam a jellemzést, és szeretném érteni, miért okoz neked kéjes élvezetet a felolvasás?
Hangosan írok, tehát amit leírok, kimondom. Valójában először a hangzó mondat születik meg. A leírt mondat úgy viszonyul a hangzó mondathoz, mint a legtotálisabb kritikának alávetett fogalom. A mondatnak tökéletesnek kell lennie. Valójában persze nincs ez így kiszámítva. Már csak azért sem, mert az én viszonyom az irodalomhoz nem szűken szakmai. Engem az irodalmi élet, az irodalmi világ, sőt a világirodalom nem érdekel. Az egészből csak bizonyos költők és írók érdekelnek. De azok nagyon. Jó ideje már a Biblia és Arany János az esti olvasmányom, és ehhez csak alkalmilag társulhatnak szerzők. Tehát maga az irodalom nem érdekel, hanem az izgat, hogy én megszólítlak téged, én beszélek hozzátok, és azt akarom, amit én gondolok, az hasson rátok, megváltoztassalak titeket.
És a hangod is erre szolgál?
Az mindenesetre nagyon személyes, ha nem olvasol, hanem hallasz engem. A másik az a lényem színész vagy színházi része. Néha azt mondom a főiskolán a tanítványaimnak – harmad- és negyedéves színészeknek tanítok dramaturgiát –, hogy én egy ötfejű állat vagyok: az egyik fejem ír, a másik játszik, a harmadik politizál, a negyedik pszichologizál, az ötödik meg hívő. Ezzel felsoroltam azt az öt dolgot, ami engem a világon érdekel.
És hol az erotika?
Természetesen mindben benne van! A művészethez és szerintem mindenfajta alkotótevékenységhez szorosan hozzátartozik az érzékiség aurája. A hang már önmagában is végtelenül érzéki.
És te tudod is használni! Ez hallatszik a kazettán.
Most, negyvenen túl, amikor elolvastam Kertész Imre egyik remekmű-novelláját, azt gondoltam, ez olyan szép – és nekem annyira nem ment éppen a munka –, hogy valami értelmeset kellene csinálni vele. Kertész Imre akkor még korántsem volt benne annyira az irodalmi köztudatban, mint ma, és én eldöntöttem, hogy propagálni akarom. Fölhívtam Zsámbéki Gábort, fölhívtam Kertész Imrét, és mindketten beleegyeztek, hogy ezt a szöveget előadjam a Kamrában. Csakhogy akkor az a szörnyű élmény ért, hogy megtanultam az ötvenpercnyi szöveget, és nem esett jól elmondani; határozottan úgy éltem meg, mint szakrális áldozatot, hogy minden áldott alkalommal a halálok halálát halom, mert attól rettegek, hogy egyszer csak megakadok, és nem tudom folytatni. Rájöttem, hogy amire vágyom, az alighanem az, hogy ne kelljen figyelnem rá, tudom-e a szöveget: én felolvasni szeretnék! Igazi közönségnek, színészi eszközökkel, és azt, amit írói eszközökkel előzetesen már megformáltam. De rögtön ezután azt is gondoltam, hogy ez nemcsak nekem áll jól, ezt nemcsak én tudom, hanem az íróknak és költőknek a jobbik része is jól olvassa fel, amit ír, mert olyan mértékig megszenvedte minden szavát, hogy pontosan tudja, hogy kell mondani. Különben is, ha igaz a szöveg, igaz lesz a mondása is. És így jött az ötlet, hogy a Katona József Színházban írók rendszeresen, egész este egyedül olvassanak fel úgy, ahogy ezt ki-ki színpadilag elképzeli. Esterházy egy pulpitus mellől felolvasást mivel, és igyekszik az írói távolságtartást érvényesíteni, nem óhajt színész lenni. Tandori Dezső viszont hamisítatlan, vérbő clown a színpadon. Tandori ebben a Zen-íjászatban, ami bizonyos értelemben az írás is, tovább jutott, mint én, mert neki már nincs szüksége szövegekre sem ahhoz, hogy az emberek lelkét akármikor, akármelyik lényeges pontján megérintse. Lehet, hogy ez a sorozat adta Magos Györgynek az ötletet, hogy ezt a sok írói megszólalást érdemes volna profi műtermi körülmények között is felvenni. Ugyanis nagyon fontos, érdekes és elgondolkoztató történt az író–olvasó, színész–néző viszonyban: az emberek ma meggyőződésem szerint inkább elfogadják egy költőtől vagy írótól, hogy a saját művét felolvassa, mint ha egy színész olvassa fel nekik. Nagy intimitása van ezeknek az estéknek. Mindegyiken megélem, hogy hirtelen beáll az, ami a színházban a legjobb: halálos, síri csend borul a teremre. Együtt lélegzik az a kétszáz ember. És akkor úgy érzed, hogy bármit megtehetsz, és az jó lesz.
Ez a csönd ugyanaz, mint a stúdióé?
Nekem sokkal nehezebb volt Magos György felvételében közreműködnöm, mint a színházban felolvasnom. Az ő felvétele szakmai értelemben gondosabb, és a technikai minősége is jobb, csak a közönség nagyon hiányzik. Nagy erőfeszítéseket kellett tennem, hogy magam elé idézzek egy valóságos személyt, akihez beszélek. Ez tripla munka, olyan, mint mikor elmondtam a televízióban a Duna-siratót: előtte fogadalmat tettem, hogy bele fogok nézni a kamerába, és azt fogom közben gondolni, hogy annak a csőnek a végén ül egy kedves, öreg néni. Őt kell meggyőznöm, aki nem szereti a modern irodalmat, nem szereti az ilyen kiabálósat, mint amit én előadok, meg azokat a szörnyűségeket sem szereti, amikről beszélek. Előtte elmondtam három Miatyánkot Makk Károly konyhájában, és azzal mentem be a stúdióba, hogy engem segít az Úr, velem van, és sikerülni fog.
Imádkozol? Mindig?
Mindig ugyanazt. Egyetlen meditációs szövegem van, a Miatyánk. Ez teljesen megfelel. Úgy érzem, mintha a segítségével egy sok ezer éves folyóba lépnék bele, vagy mintha olyan varázsköpenyt öltenek magamra, amelynek az ereje szavatolt. És amíg ennek a köpenynek a védelme alatt vagyok, addig a legnagyobb gonoszságoktól is meg vagyok mentve. Ugye, itt van egy író, aki egyben drámaíró és színész is, aki több évtizedes önismereti kutatás után a maga egyházakon kívüli hitének az erejére is támaszkodva, vészhelyzetben a közéleti szerepléstől sem ódzkodva, őszintén. Szóval, hogy ez a pasi akar valamit! És azt hiszem, nem is akarok többet, mint amit hároméves koromban akartam, mikor egy előadáson előre rohantam a színpadhoz, és elkezdtem mondani a közönségnek, hogy „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiscica…” Csak akkor még nem tudtam olyan pontosan, mit is akarok mondani, mint ma.
Szilágyi Ákos
Mottó: „Megfújom hát orbitális trombitám is.”
Sokan sokszor elmondták már, hogy belső hallás nélkül nem lehet írni, zenei érzék, ritmusérzék a mondatokhoz is kell. Ez a műfaj viszont, amit te csinálsz, és amelyet nem tudok megnevezni, egyszerűen nem is létezne enélkül a képesség nélkül.
Nehéz is megmondani, hogy mi ez. Nem szeretném hangversnek nevezni, hangköltészetnek, akusztikus költészetnek, ahogy általában szokták. Ugyanis ezen részint olyan szabályos szövegverseket értenek, amelyeket különféle technikai berendezésekkel, effektusokkal vagy az előadó hangtrükkjeivel – például motyogva mond el egy szöveget, vagy úgy, hogy a szájában van egy korty víz – hoznak létre, másrészt azt a változatot, amely eleve nem szöveg, hanem puszta hang, zörej, lárma. Amit én csinálok, az sokkal inkább a költészet szövegvers előtti állapotához való visszatérés. A szövegvers ugyanis csak egy intermezzo, kitérő a szövegművészetekben, s körülbelül csak a reneszánsztól kezdve létezik. Eredendően ugyanis minden verset énekeltek, többnyire hangszerrel is kísérve, s csak élő előadásban létezett. Csak a regényben jelenik meg a próza, és a próza aztán már feltételezi a nyomtatást, a könyvet, az olvasó szemet, meg azt az igényt, hogy elvonuljak a kis sarkomba olvasni.
De mégsem csak az történt, hogy te valamiféle archaikusabb műfajhoz tértél vissza, mert ahhoz, hogy elénekelj, elkukorékolj, eldobolj a hangoddal egy verset, az is kell, hogy olyan szavakból és nyelvi szerkezetekből rakd össze, amelyek ritmikusan is elmondhatók.
Persze, ez nem szabályos visszatérés, és az az igény is benne van, hogy az ember tiltakozzon a modernitás mindenkit elszigetelő, minden elevent mesterségesbe átfordító hatása ellen. Az avantgárddal kezdődik a vers kilépése a szöveglétből, akkor jön létre a pódiumköltészet, az élő költészet. De hát én abban az értelemben a klasszikus tradíció folytatójának tartom magam, hogy nem szakítok a jelentéssel, sőt olykor a legklasszikusabb költői formákkal sem, legfeljebb elviszem a végletekig. Ezért aztán kategóriám sincs rá, nem tudom megnevezni, amit csinálok, csak azt tudom, hogy nyomtatásban ezek nem nagyon tudnak létezni. Kazettán talán inkább: ott a mű tényleg saját formája, anyaga, természete szerint hallhatóvá válik. Bár még a kazetta is problematikus, mert ez a műfaj – ellentétben a hangköltészettel is – az élő előadáshoz, a jelenléthez, a közönség-közösség hallgatásához van kötve. Rengeteg stúdiófelvételt készítettem, mert az ember azért szeretné hozzáférhetővé tenni mások számára, amit csinál, és ezek a felvételek elviselhetetlenek voltak, mert közönség nélkül olyan az egész, mint egy akvárium: minden életnyilvánítástól légmentesen el vagy szigetelve, s ezért élettelenek a hangok. Minden lírai költészetnek az intonáció a lényege. Annak kell hitelesnek lennie. Ehhez a költészethez meg egyenesen elengedhetetlen az eleven hang.
Van-e olyan téma, mondanivaló, amit ez a megnevezhetetlen műfaj kizár?
Hirtelenjében nem tudom. Azért vagyok bizonytalan, mert a kazetta első versei huszonöt évvel ezelőtt készültek, az ellenkultúra fénykorában. Például a Díszszemle. Az a kultúra feltételezte a hatalmas befogadóképességű termeket, stadionokat, ennek megfelelően kicsit plakátszerű is volt. Ahogy aztán összelappadt, meg elfogyott a közösségi érzés az egész nemzedékből, úgy lett a műfaj is kamarajellegű. És a leghagyományosabb magánlírai darabok is tökéletesen megfértek benne.
Számomra pont ez kérdéses: hogy belefér-e a bensőségesség. Csak úgy tudom elképzelni, hogy a műfaj rögtön meg is csavarja: vagy a groteszkbe viszi el, vagy olyan felhangokat kénytelen adni neki, amelyek óhatatlanul idézőjelbe teszik.
Na jó, de mennyire lehet elképzelni manapság jelentős lírai műveket enélkül a groteszk megcsavarás nélkül? Oly mértékig csak a puszta bensőségesség meg a puszta reflexió – vagyis a tudat – létezik, hogy ez csak ilyen körülményesen mondható ki. Vagy úgy, hogy eltárgyiasítja, vagy úgy, hogy idézőjelbe teszi magát… Irónia, irónia, irónia… Épp nemrégiben olvastam Petri Györgynek egy nála szokatlanul személyes, majdnem vallomásszerű szövegét József Attiláról, meg arról, hogy kamaszkorában azt hitte, arra született, hogy József Attila inkarnálódjon és folytatódjon benne. És ahogy be kellett látnia, hogy ez nem megy. Hogyan találta meg azt a hangot, ami nemcsak hogy az övé, de lehetséges is. Nem a Kádár-érában lehetséges, mert a világlírának az nem korszaka, hanem ebben a világállapotban, amelyben élünk. És az a hang bizony kíméletlenül és kegyetlenül ironikus is. Valószínűleg abban van igazad, hogy a lírának ez a szóművészeti változata kevésbé tud kegyetlen, sötét és komor lenni. Bármilyen elvont is a ritmus, mindig összekapcsol, mindig közösséget hoz létre. Az egyén magáramaradottsága, pusztán ennél a közegnél fogva, eleve nem lehet akkora, mint a szövegvers esetében, ahol elsősorban a jelentésre és a belső, magányos átélésre hagyatkozol.
Vagyis hogy csak a magány volna kifejezhetetlen vele?
Igen. De hát mi a modern líra legfőbb kifejeznivalója, ha nem a magány? És ha visszaemlékszem a kezdetekre, így is született az egész: én ezt annak idején antilírának neveztem. S az antilíra nem a lírának, hanem a modern magánylírának a tagadása volt.
Mészöly Miklós
Mottó: „Szeretem, a töredékeket, viszolygom tőlük.
Majdnem megütve nem ütötték
meg a hallgatás mértékét.”
A maga kazettája két hangra készült, a sajátjára és Vallai Péterére. Megkérdeztem Vallait, milyen Mészöly-szövegeket olvasni. Azt mondta, nagyon nehéz, mert végtelenül pontos és tömör a stílusa, és ez csupa staccatót követel a felolvasásban. Ő tehát kénytelen magát tartani ehhez a ritmushoz, amelyet rákényszerít a szöveg, miközben azért arra is kell figyelnie, hogy egy-egy nagyobb ívet, egy-egy gondolatilag összetartozó részt úgy mondjon el, hogy a staccatók ellenére is megtartsa a mondandó logikáját.
Vallai nagyon érzékenyen ráfülelt arra, ami tudatosan vagy félig öntudatlanul nekem is a belső viszonyom saját írásaimhoz. Amire én képes vagyok, az a beszédes csenddel való stiláris és szerkesztési operáció. Hitem szerint a kihagyás asszociatív bázisként, trambulinként többet tud adni, mint a precíz, narratív rögzítés. Ez az én írói elfogultságom. Az olvasót tehát alkatomnál fogva alapvetően arra szeretném rávenni, hogy legyen munkatársa annak a szövegnek, amelyet elébe tárok. Olyan formában szeretném felizzítani, hogy a kihagyásaimat ő maga kösse össze, építse meg a szöveg és a saját megértése közti hidat. Tehát közös munkálkodásra hívom fel az olvasásánál. Természetesen ezt egy színész úgy éli meg és azért érzi nehéznek, ahogy Vallai elmondta.
Csakhogy itt hallunk két interpretációt, a Vallaiét meg a magáét; mindketten ott építik be a szövegbe a csendeket, ahol saját ritmusérzékük helyesnek tartja, ott teremtik meg az asszociációkat, hangulatokat, ahol ezt saját lelkiállapotuk megkívánja. Két végleges értelmezés, holott maga eredetileg annyi interpretációra számított, ahány olvasója van.
Ez egyszerűen elkerülhetetlen. Ha valamit át akarok adni, azt a magam stílusában, a magam elképzelései szerint adom át, de attól még minden olvasóm megmarad szubjektív és autonóm interpretátornak. Ugyanez a helyzet, ha a szövegek hangban jelennek meg. A színész is a maga alkata szerint választ az én ajánlataim közül. És pontosan ebben az interpretációs különbségben van – ha van – a művészet túlélési és folytonos felfrissülési lehetősége. Gondoljon csak arra, hogy az emberileg alig ismert Shakespeare művei hányféle, egymásnak teljesen ellentmondó értelmezésben jelentek meg az emberiség szellemi történetében. A művek tartósságát, az igazán nagy művek örökkévalóságát az adja, hogy minden interpretáció befogadására képesek. Tudnak visszhangot verni az emberben.
Tehát kettőjük felolvasása legalább annyi újraértelmezési lehetőséget ad – ezúttal a hallgatónak –, mint adott maga az írás.
Pontosan. A hallgatónak ugyanúgy ki vagyok szolgáltatva, mint az olvasónak. És vágyom is rá, hogy ki legyek szolgáltatva. Mert csak így érezhetem azt, hogy bevontam a mágneses körömbe, gondolkodásra, átérzésre késztettem, és ennél nagyobb ajándékot alkotó nem kívánhat magának.
Nyitott-e másfajta látószöget saját írásaira az, hogy hangban kellett újragondolnia őket?
Isten tudja. Kétségtelen, hogy a stúdiók olyan környezetet teremtenek, melyben a szó, a kimondás szokatlan dimenziót ad a szövegnek. Konfrontálódni kell a saját hangommal, amit én természetesen másként hallok, mint például maga, egyszerűen biológiai okokból. De ezen a furcsaságon túl teoretikus vagy pszichológiai megrendülést nem jelentett a felvétel. Tudomásul vettem, hogy a kazetta mint műfaj a kor speciális technikai adottsága, amihez félve bár, de kíváncsian is, muszáj közelednünk, hiszen a megjelenítésnek, a továbbadásnak olyan új lehetősége, amihez eddig nem voltunk hozzászokva. Természetesen, miközben írok, akkor is hallom a saját szövegemet, csak az teljesen másfajta hallás. Most néha meglepődtem, néha szégyelltem magam, néha rájöttem, hogy hoppá, itt valami olyan árnyalat jött ki, hogy ha én ezt előbb tudom, másként írom meg eredetileg is. Tehát nem mondhatom, hogy negatív az élmény, melyet a technika rám kényszerített. Itt van az íróasztalomon ez a kis komputer, amire a kezem betegsége miatt nagy nehezen rá kellett szoktatnom magam: most kezdek, majdnem egy év után, valamiféle intimebb viszonyt kialakítani vele. Megváltoztatja a dimenziót és a közeget, amelyben a saját írásomhoz viszonyultam eddig. Végleges, nagyon precíz, esztétikus formákban hozza elém a legkuszább gondolataimat is, és be akar csapni, hogy a kusza gondolatok, pusztán mert ilyen formában jelennek meg, jók. Nagyon észnél kell lenni!
Egyébként amikor megkerestek, hogy készítsek egy kazettára való összeállítást, furcsán éreztem magam. Ez olyan, mintha az embernek valamiféle breviáriumot illene vagy kellene adnia önmagáról. Mintha az volna a feladat, hogy egy egészségesen és szubjektíven széttördelt tükröt, amelynek végül is minden darabja én vagyok, olyan egységbe rakjak újra össze, hogy az minden arculatot megőrizve kirajzolja a gondolkodásomat. Tulajdonképpen nagyon élveztem a feladatot. Másfajta expedícióra ad lehetőséget az embernek saját belső világában. Ilyenkor derül ki, hogy a szituációk, az életkor adta arculatok fragmentumaiból mégis hogyan áll össze az az egység, amit az ember önmagában, sok-sok évtized alatt kihordott. Tulajdonképpen szép szembesülés azzal, hogy kivé tudtál lenni, és kivé nem. Megvonhat az ember egy hol szomorú, hol elfogadható egyenleget. Ez volt az illúziók világa, ez meg az, ami meglett.
Talált olyat, ami nem lett meg?
Nagyon sokat. De ehhez talán a história is hozzájárult, különösen az én nemzedékemnél. Nekem, úgy látszik! Bak mivoltomból fakadóan van egy különleges önpusztító alkati adottságom: mindent el is követtem annak érdekében, hogy sok minden csak illúzió maradjon. A mából visszatekintve inkább már humorral fogom fel ezt, mint elkeseredéssel: nincs olyan szerencsétlenség és nehézség, amiből valamilyen formában valamilyen érték ne származna, valami, ami enélkül nem jöhetett volna létre. Ez nagyon kellemetlen, nagyon öreges igazság, de ha nem nézünk vele szembe, az öregség se lesz jó.
- Kultúra [6]