Május 31-én, kedden, a Demokratikus Charta összejövetelén, a Kossuth Klubban harciasan gunyoros beszédben elutasítottam még a gondolatát is annak, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége koalíciós tárgyalásokba bonyolódjon a Kádár-rendszer vezető erejének örököseivel. Okoskodásom kiindulópontja az volt, hogy a választók a második fordulóban nem egyszerűen az MSZP-re, hanem személy szerint Horn Gyulára, tehát a két párt összefogása ellen szavaztak. „Legyen meg az ő akaratuk!” – gondoltam ájtatos szívvel. Most, a választások után, amikor ezzel már nem használhatok neki, megvallom, hogy nem vonzódom Hornhoz. Túl sok kitört fogat, lilára vert hátat raktároztam el börtönéveim során emlékezetemben. De még – egyébként feltehetően vértelen – karhatalmista múltjánál is jobban zavart lényének funkcionáriusi kisugárzása. Kurta időszakot bárki tévelyeghet fiatalon – magam is, igaz, civil ruhában, ezt cselekedtem –, de évtizedeket eltölteni, látható ellenállás nélkül, szürkén és megbízhatóan az állampárti és pártállami apparátusban: ez személyiségformáló teljesítmény! Minthogy tartásomat és derűmet 1956. november 4-e és 1989. június 16-a között az efféle teljesítmények iránt érzett – elismerem: olykor differenciálatlan – megvetés biztosította, a szocialisták abszolút többségét nemcsak csalódással, hanem megkönnyebbüléssel is fogadtam. „Legalább nem kell összeállnunk velük ország-világ előtt” – gondoltam. Ezt az érzésemet a Kossuth Klubban szenvedélyessé fokozta Vitányi Iván értelmiségi körökben különösen kínos hatást keltő, repetitív pátoszú szónoklata, mely abban a megállapításban érte el gondolati csúcspontját, miszerint minden párt bűnös, és ezért mind rászorul egy alapos önvizsgálatra. Valóban mind bűnös, mondtam én, valóban mindre ráfér az alapos önvizsgálat, csak az a bökkenő, hogy az adott időszakban nem létezett több párt, csak ez az egy, az övé. E poén mögött az a keserű felismerés rejlett, hogy az MSZP liberális prominenciája szerecsennek érzi magát, és minthogy hiába mosdik, önmaga megnyugtatására fekete szemüveget ölt.
A jól végzett munka örömével hagytam el a Kossuth Klubot. Másnap elolvastam a Népszabadság és a Magyar Hírlap tudósításait a Charta-vitáról. Két kedvelt napilapom egybehangzóan elhallgatta, hogy az SZDSZ Országos Tanácsának három tagja ellenezte a koalíciós tárgyalásokat, de hírt adott, ráadásul torzítva, a szintén OT-tag Konrád György koalíciópárti megnyilatkozásáról. A pocsékul megírt közlemények visszahozták régi rossz szájízemet, mellyel a pártsajtót böngésztem reggelente évtizedeken át. „Ez a múlt a mi ragyogó jövőnk – gondoltam –, ehhez nem asszisztálhatunk.” És amikor a Magyar Hírlap csütörtökön leközölte az új képviselők életrajzát, és kiderült, hogy az MSZP frakciója legalább nyolc focicsapatot állíthatna ki kádárista funkcionáriusokból, kibírhatatlannak éreztem annak puszta gondolatát is, hogy olyan szervezethez tartozzam, amelyik együttműködik ezekkel.
Érdekes módon éppen ez a gondolat indított el különbejáratú Damaszkuszom felé. Ezekkel nem masírozhatunk együtt, ez nyilvánvaló. De hát akkor kikkel? A horthysta ábrándokba továbbzüllesztett Noszty-família tagjaival? A tilinkós álparasztokkal? Parlamenti arcok bukkantak fel előttem – olvasóimat megkímélem attól, hogy viselőiket néven nevezzem. Mondjuk-e a választóknak, hogy szavazzanak ránk, és akkor bízvást elérjük az ötvenegy százalékot? De hiszen a boldog emlékezetű Orbán Viktor éppen ebbe a sületlenségbe bukott bele. Minthogy a liberális pártok sehol a világon nem számíthatnak önmagukban abszolút többségre – a mi húsz százalék körüli eredményünk is kivételszámba megy –, vagy abba kell hagynunk a pártszerű politizálást, vagy össze kell fognunk valakikkel, hogy programunknak legalább egy részét megvalósíthassuk. És a szocialistáknak legalább humanista gyökerű, modernizációs ideológiájuk van, amelyre szükség esetén velük szemben is hivatkozhatunk.
Ez a gondolat nem olyan könnyen kristályosodott ki bennem, mint ahogy utólag megfogalmazom. Vastag érzelmi iszaprétegen kellett áttörnie. Az ’56 után kivégzettek emlékén, a börtöntapasztalatokon, és végül annak a félhazugságokkal megvásárolt, több évtizedes társadalmi békének az élményein, amely a finom „közmegegyezés” és a még finomabb „konszenzus” szóba csomagolta kényszerjellegét. Valószínűleg el is akadt volna ebben a kocsonyás közegben a különféle találkozások nélkül. Minden oldalról áradt felém, és barátaim felé is az egyöntetű, félreérthetetlen óhaj. Szabó István, a filmrendező csütörtök délután bocsánatkérő hangon, mert hát ő nem foglalkozik politikával, tudatta velem, hogy azért szavazott a szabad demokratákra, és azért beszélte rá erre még szocialista vonzódású barátait is, mert azt hitte, talán naivul, hiszen ő az ilyesmihez nem ért, hogy ez a párt élni is akar a kapott szavazatokkal. Lassan felülkerekedett bennem a meggyőződés, hogy a választók a második fordulóban is elsősorban a jelenlegi kormányt akarták leváltani, és úgy vélték, részben a mi hibánkból, hogy csak az MSZP-re leadott voksok szolgálják teljes bizonyossággal ezt a célt. Most azonban némelyest beijedtek, mint vőlegény a túl szép menyasszonytól, és őszintén rettegnek, hogy csak egyedül ne hagyjuk ezt az újsütetű szépségkirálynőt.
Pénteken délben – ki hitte volna? – a kettes villamos vitt tovább Damaszkusz felé. Itt ugyanis Békesi Lászlóval hozott össze a végzet. Ő a televízió útján értesült chartabeli kemény fellépésemről, és legnagyobb döbbenetemre könyörgő hanghordozással magyarázni kezdte, hogy a mi hetven képviselőnk nélkül megbukhat a liberális program, és akkor az ország 1995-re fizetésképtelen lesz. Volt ideje beszélni, szerencsére évek óta vánszorog a kettes, és nekem is volt időm megérezni, hogy nem blöfföl. Már korábban kezdtem hajlani arra, hogy lelki kényelmemet alárendeljem a pártérdeknek, de a villamoson a bármiképpen felfogható pártérdeket is háttérbe szorította az országos érdek.
Nem számolok be az összes kanyarulatról, míg végül elértem a Damaszkuszba vezető útnak addig a pontjáig, ahol végbement pálfordulásom. Győzött az eszem az érzéseim fölött, de azért annyira nem, hogy teljesen elveszítsem. Tapasztalataimat és düheimet sem teszem zárójelbe, mert a jelenlegi helyzetből fakadó belátásaim nem érvénytelenítik őket. Mint állampolgár, és mint az SZDSZ tagja támogatom a közös kormányzást, ha az valóban közös lehet, de mint közíró, maradok a régi gerilla. A jelenlegi kormánynak is volt egy közírója, aki hajdan nagy publicisztikai erővel a nemzetgyilkosok közé sorolta Horthyt. Az utolsó négy évben azonban hallgatott, mint nyuszi a fűben, miközben elvbarátai a tengerésznek még a fehér lováról is lenyaldosták a vért. A hatalom furfangos varázsló, pálcájától a bátor könnyen lesz kurátor. Én, remélem, pálfordulásom után is azt kutatom majd, hogy miként működik új helyzetben a régi szerep.
- Belföld [8]