Nem a történelemről szól most a Danton halála. A Kamrában látható előadás nem a politikai küzdelmek természetrajzát adja; nem a forradalom belső viszonyairól, a hatalmi harc sajátosságairól beszél. Hargitai Iván rendezésében mindez pusztán azt a riasztó közeget jelenti, melyben egy sorsával hadakozó, sorsára ismerő ember története lejátszódik.
A politika még a közösségi élet tágas színterének látszik, holott már csak gőgös tekintetű bennfentesek és sötét beszédű kirekesztettek vívják itt tét nélküli végső harcukat. Így vedlik a forradalom keserű színjátékká, melyben a hatalom fennkölt beszédű akarnokai és cinikus önámítói találnak átmenetileg győzelemittas szerepekre. Aki magára ismer, lelép erről a színpadról. Nem szónokol, és nem moralizál. Előlép a homályból. Látni engedi esendő vonásait is. Hunyorogva, félszeg mosollyal fogadja, ahogy az erőtlen fény az arcára vetül. Olyan ez, mint a börtön szűk ablakán átszűrődő keskeny fénysugár. Az előadás talán legszebb pillanata (és sűrítménye), amikor a forradalom egykori vezéralakja, Danton (Stohl András) a fogságból kitekintve – már a történelmen kívül – előrenéz a sötétbe: „A világ a Káosz. A Semmi a születő Világisten” – mondja. Állnak mögötte a többiek, hasonlóképp halálra ítéltek. „Gyönyörű éjszakánk van” – teszi hozzá az egyikük. Ez az a végső tapasztalat, amelyre kénytelenek bólintani valamennyien. Ez az a végzet, amely körülöleli az életüket, amely – bármilyen illúzióba kapaszkodtak is – már küszködésük kezdetén sem ígért vigasztalóbb beteljesedést. (És ez az a végszó, amivel be kellene fejeződnie az előadásnak, hisz az elítéltek kivégzésének – megoldásaiban ismerős – groteszk jelenete csak afféle külsődleges függelék az előadás középpontjában álló belső emberi történethez.)
Danton már eleinte is sokat sejt. Ő tudja egyedül, hogy a küzdelem eldőlt. Nem az a dolga, hogy harcoljon. Igazi erőpróbát az jelent számára, hogy szembenézzen vereségével, melyet nem is a politikai ellenfelei mértek rá. Megérti, hogy egy olyan nemzedék tagja, melyet elemészt az idő. A dilemmája az, hogy képes-e a káoszt evidenciaként, a semmit konklúzióként, a halálraítéltséget a lét alapállapotaként elfogadni. Kényszeredett őszinteségét mások kíméletlenségnek látják, erőgyűjtését érthetetlen halogatásnak hiszik. Pedig Danton csak összeszedi magát, hogy szembe tudjon nézni a pusztulás stációival.
Először kedveséhez, Júliához (Huszárik Kata) fordul. Elérhetetlen vagy – mondja. Látlak, és nem értelek. Érintelek és nem érlek el. Ezért tépjük egymást, amikor simogatnánk, ezért marakodunk, amikor vágyódunk egymásra. Hisz feltörhetetlen az a páncél, mely az individuum magányába zár valamennyiünket.
Aztán a barátaira néz: „Az idő úgyis elveszít minket” – mondja. A többiek azt hiszik, ismételten a cinikus szólalt meg, pedig csak keserű jóslat szakadt fel belőle. Ők még nem értik, hogy nagyobb erőfeszítést igényel szembenézni a véggel, mint szembeszegülni az ellenfelekkel. A kedvükért is játszik hát tovább Danton, de maga sem tudja még bizonyosan, hogy nincs esélye a pusztulással szemben. Még nem értette meg ellenfelei indítékait sem: az arcát akarják szétmarni, mert esetlen álarcaik mögé lát.
Aztán szembefordul Robespierre-rel (Tóth József) is, ezzel a sápatag erénycsősszel, a vérpadot ácsoló hazug morál apostolával. Ismeri egykori harcostársa furcsa szokásait: mosolyogva rakja tele kockacukorral beszélgetőpartnere kávéját, de hitetlenkedve hallgatja ahogy amaz az italt szürcsölve válaszol. Csak most érti meg Danton, hogy mért hiányzik ellenfeléből ilyen vészjóslóan az öniróniára való készség. Az elveszettségét kellene Robespierre-nek is bevallania, ehelyett rászabadítja a világra gyötrődéseit. Görcsösségéből az erényesség világi rémuralma születik.
Aztán körbefordul Danton az utcán is. Egy haldokló világ bizarr jeleneteit szemléli. Figyeli, ahogy a föld vékony kérgén egyensúlyoznak a mélységbe alápillantani gyávák. Nézi a mindennapi színjátékot, melyben az átható tekintet az élet utolsó rángásaira ismer.
Végül szembefordul magával a halállal is. Megkísérti, kacérkodik vele. Letépi egy villanykörte foglalatát, és hirtelen elszántsággal rácsimpaszkodik a csupasz vezetékre. Megrándul, és a földre zuhan. Már mindennek vége, de még él tovább. Már csak formalitás minden. Még kihallgatásakor a Konventben felkorbácsolja a népharagot (ez voltam én valamikor, gondolja a siker láttán), de ő maga már túl van ezeken az alantas indulatokon. Érzi, megaláztatás lenne továbbra is ragaszkodnia az élethez. „Az égboltozat alatt mindnyájan elevenen vagyunk eltemetve” – mondja végül. „De a halálban sem lehet reményem; a halál egyszerűbb, az élet bonyolultabb, szervezettebb rothadás. – Csak ennyi a különbség!”
Hargitai Iván tehát nem történelmi parabolát, politikai tézisdarabot rendezett a Danton halálából. Egy nemzedék világérzését vitte színpadra végzős főiskolások és a Katona fiatal színészeinek segítségével. (Még annak is jelentése, jelzésértéke van, hogy a többféle figurát alakító háttérszereplők arctalanok, összetéveszthetők maradnak.) Karakteres darabértelmezését azonban nem viszi radikálisan végig a rendező. Ezért érezzük egy kicsit hosszadalmasnak a második részt, hatástalannak a befejezést. Az előadás egésze azonban mégis rendkívüli erővel jelzi egy új nemzedéki színház lehetőségét.
(Előadás: május 27., 19 óra)
- Rábeszélő [6]