Változó idők, változó erkölcsök
A múlt csütörtökön a szövetségi ügyészség csalás és sikkasztás alapos gyanúja miatt vád alá helyezte Dan Rostenkowskit, az amerikai kongresszus költségvetési bizottságának elnökét. Az Egyesült Államokon kívül valószínűleg kevesen estek le a székről a hír hallatán, pedig ez az ügy nem az amerikai politika rutinbotránya. A Ways and Means Committee (a Módok és Eszközök Bizottság, ahogy a költségvetési bizottságot az amerikaiak beszédesen hívják) nem gittegylet. Ez a bizottság kezdeményezi az adótörvényeket, fontos szava van a kereskedelemmel, a költségvetéssel, a nyugdíjrendszerrel, az egészségüggyel kapcsolatban. Az 1980-as években elfogadott jelentősebb gazdasági és társadalmi törvények egytől egyig magukon viselik Rostenkowski keze nyomát. Valószínűleg több pénz elköltésére volt komoly befolyása, mint bárki másnak a világon, és hosszú időn keresztül: Carter alatt került a bizottság élére, végigszolgálta Reagan és Bush elnöki éveit, s ha nem történik a malőr, a negyedik elnököt, Clintont is elfogyaszthatta volna.
A vádirat szerint Rostenkowski huszonegynehány év alatt mintegy ötszázezer dollárt sikkasztott el az adófizetők pénzéből. A politikus kitart ártatlansága mellett, és elutasította az ügyészség gálánsnak tűnő ajánlatát. Az Amerikában szokásos vádalku abban állt volna, hogy Rostenkowski két kisebb vádpontban elismeri bűnösségét, és a beismerés fejében garantáltan enyhe – pár hónapos – büntetést szabnak ki rá. A vádalku elutasításával Rostenkowski hosszú – sok-sok éves – börtönbüntetést kockáztat.
Védelmezői szerint – az amerikai sajtó neves képviselői is köztük találhatók – a vádalku elutasítása önmagában is „Rosty” ártatlanságára utal. A megvádolt politikus javára szól az is, hogy noha tavalyig egy azóta bezárt törvényes kiskapu lehetővé tette volna számára, hogy egymillió dollárnyi „fölösleges” kampánypénzzel nyugalomba vonuljon, mégsem tette ezt. Csakhogy a vádirat is magáért beszél: a Ways and Means Committee nagy hatalmú elnöke nem használt különösebben raffinált módszereket. Éppen ezért óvatosabb szimpatizánsai másutt húzzák meg a védelmi vonalat. Rostenkowski – mondják – a régi ward politics (szavazókörzeti politika) utolsó mohikánja. Annak a politikának, amelyben a szívességekkel való kereskedelem a dolgok elintézésének és a szavazók mozgósításának bevett eszköze volt. Mára megváltozott a politizálási stílus, magasabb erkölcsi követelményeket támasztanak a politikusokkal szemben, s ezért méltánytalanul az ügyészek korrupciónak nézik azt, ami az ötvenes évek lengyelek lakta Észak-Chicagójában a világ legtermészetesebb dolga volt.
Rostenkowski bűnösségét vagy ártatlanságát a bíróság fogja megállapítani. De a Ways and Means Committee-ban betöltött elnöki tisztéről már most le kellett mondania. S emiatt nemcsak neki fáj a feje, hanem Clinton elnöknek is. Rostenkowski kiesésével az elnök egy kulcsfontosságú szövetségest vesztett az egészségügyi ellátás reformjáért vívott kongresszusi csatában. Ezek után szinte semmi esély sincs arra, hogy az elnök és felesége számára oly kedves reformcsomagot a kongresszus megszavazza.
Liberalizmus: jövedelmi kategória vagy szellemi tartás?
A legfontosabb kérdésben nem született meglepetés a német szabaddemokraták hétvégi rostocki kongresszusán: az FDP folytatni kívánja az uniópártokkal az „eredményes koalíciót” (Klaus Kinkel), vagy ahogy a baloldali Frankfurter Rundschau fogalmaz: továbbra is „csendestárs, egyre csendesebb társ” akar maradni a hatalomban. Győzött tehát a pártvezetés, de öröme nem éppen felhőtlen, mivel a kongresszus rögvest bosszút is állt rajta a „felülről elrendelt egységért” (Frankfurter Allgemeine). A mezei küldöttek kötelezték a leendő szabaddemokrata képviselőket, hogy a kővetkező parlamenti ciklusban lovagoljanak meg egy régi liberális vesszőparipát, és küzdjenek a „hivatal és a mandátum szétválasztásáért”, vagyis azért, hogy a végrehajtó hatalom részesei ne lehessenek egyúttal törvényhozók is. Természetesen elvi kérdésről van szó: a liberális bázis úgy véli, hogy csak így lehet eleget tenni a hatalommegosztás elvének. De azért a határozat elfogadása pofon is volt többek között Klaus Kinkelnek, aki ez idáig úgy tudta, hogy ő pártjának külügyminiszter-jelöltje és listavezetője.
Lehet, hogy ez az időzített bomba döglőtt aknának fog bizonyulni az októberi választások után, de ennek a pártelit nem fog örülni. A választók ugyanis kétféleképpen is megspórolhatják az FDP-nek a dilemmát. Például úgy, hogy sem mandátumok, sem hivatalok közelébe nem engedik: a párt jelenleg két és három százalék között oszcillál a közvélemény-kutatásokban, előfordulhat tehát, hogy magas lesz számára az ötszázalékos küszöb. De ha be is válik Kinkel számítása, és az uniópártok híveinek második – listás – szavazataival az FDP besurran a Bundestagba, ez könnyen kevés lehet a jelenlegi koalíció folytatásához, mivel ily módon a koalícióra leadott szavazatok száma nem nő.
Az FDP nehéz helyzetét a német kommentátorok és a párt belső kritikusai értékválasztásuk függvényében eltérően – de nem feltétlenül egymást kizáró módon – magyarázzák. A legfőbb gondnak az látszik, hogy a párt alig tudja megkülönböztetni magát a CDU-tól. Ennek lehet az az oka – mint ahogy a baloldaliak vélik –, hogy a pártból kikopott a baloldali liberális gondolatkincs, és egy konzervatív világkép vette át a helyét. Ugyanez a „meggyőződéses liberálisok” (Gesinnungsliberalen) szájából úgy hangzik, hogy a párt mondandója a gazdasági liberalizmusra szűkült le. E leszűküléshez lehet némi köze annak a különlegesen ügyetlen fordulatnak, amelyet a kongresszus törölt a választási programból: hogy tudniillik az FDP „a teljesítményt felmutatók és a jobban keresők pártja”. (A liberalizmus nem jövedelmi kategória, hanem szellemi tartás – mondta aztán maga Lambsdorff gróf.) A pragmatikusok pedig azt hangsúlyozzák, hogy a párt – a nagykoalíció fenyegetésének árnyékában – egyre kevesebbet tudott megvalósítani a programjából, egyre kisebb befolyással volt a kormány működésére, egyre kevésbé volt képes az antietatista ellensúly szerepét betölteni. Vagyis azt a szerepet, amely – és ezt a liberálisok emberemlékezet óta sulykolják – a párt kormányzati részvételének raison d’étre-je.
Így aztán elterjedt, hogy az FDP-nek tulajdonképpen csak a kormányzás a fontos. Ami szép hobbi. A német szabaddemokratáknak, amilyen pechesek, újból és újból sok-sok szavazatot kell szerezniük ahhoz, hogy űzni lehessen.
Neményi
Véletlenek egybeesése?
Két héttel ezelőtt a Magyar Polgári Párt és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom után harmadikként az Együttélés is úgy döntött, hogy támogatja a három magyar párt választási koalícióját. Az erről szóló optimista tudósítás nyomdába adása (Beszélő, 1994. május 12.) után vált ismertté a Duray Miklós vezette mozgalom határozatának teljes szövege, amelyben az Együttélés a következő feltételekhez kötötte a koalíció létrehozását: egyetlen parlamenti frakció, egyetlen önkormányzati lista, egyetlen polgármesterjelölt minden településen, kizárólagos külképviseleti jog a nemzetközi tárgyalásokon, a szerződés megszegése esetén mindennemű állami támogatás megvonása. A határozat záradékában külön személyi feltételeket is szabtak: a képviselő-jelölti listán nem vehetnének részt az MPP volt parlamenti képviselői, a kormányzat és a területi államigazgatási szervek munkájában részt vállalt személyek, valamint a párt vezetőségének tagjai.
Ez azt jelentené, hogy az MPP csak teljesen ismeretlen jelölteket vehet föl a listára, akiknek semmi esélyük a megválasztásra, s a párt eltűnik a politikai életből.
A határozat mögött húzódó szándék nem kétséges: a Duray Miklós vezette csoport meg akarja akadályozni a hármas magyar koalíció megkötését, ám mivel ezt nyíltan nem mondhatják ki, teljesíthetetlen feltételekkel próbálják elérni céljukat. Kiszivárgott információk szerint eddigi koalíciós partnerükkel, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal szemben olyan ajánlattal éltek, hogy ha az MKDM továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az MPP szerepeljen a közös listán, akkor saját képviselő-jelölti helyei egy részéről mondjon le a javukra, mert az Együttélés egyetlen helyet sem hajlandó feláldozni erre a célra. Duray Miklós mozgalma így a választások után megőrizné domináns helyzetét a másik két magyar párt rovására.
A múlt hét másik sokkoló híre: az ún. táblatörvény parlamenti kudarca. Mint ismeretes, az MKDM és az Együttélés többek közt azzal a feltétellel írta alá a szlovák kormánypártok koalíciós szerződését, hogy a kabinet törvényt terjeszt be a vegyes lakosságú települések kétnyelvű megjelöléséről. A tervezettel a magyar képviselők és a kormánykoalíció pártjai is egyetértettek: kétnyelvű közlekedési táblákkal jelölnék meg azon településeket, ahol a kisebbséghez tartozó lakosok aránya eléri a 20 százalékot, azaz több mint 500 községet. A végső szavazás előtt a magyar pártok frakciói úgy döntöttek, hogy támogatni kell a javaslatot, de a szavazást ennek ellenére a képviselők lelkiismeretére bízták. Valóban úgy szavaztak: a tervezet elfogadásához egyetlen szavazat hiányzott. Az Együttélés egyik képviselője, Komlósy Zsolt, nemmel szavazott, két elvbarátja, Fehér Miklós és Rózsa Ernő tartózkodott. A szavazást követően a Vladimír Meciar vezette szlovák nacionalista ellenzék tapsviharban tört ki. Érdemes megjegyezni, hogy Fehér Miklós és Komlósy Zsolt egyszer már hozzájárultak ahhoz, hogy Meciar győztesen hagyja el a parlamentet. Az ellenzék első leváltási kísérleténél ugyanis ez a két képviselő elhagyta a termet, és szavazataik hiánya is oka volt a leváltási kísérlet kudarcának. A mostani esettel kapcsolatban az Új Szó napilap kommentárja így fogalmaz: „Tegnap az Együttélésnek ugyanez a két képviselője Rózsa Ernővel együtt elérte, hogy ne kerüljünk akár csak valamivel is közelebb Európához. (…) Döbbenten kell megállapítanom, hogy a mi térfelünkön is akadnak politikusok, akik keményfejűen vagy nagyon is tudatosan a mindent vagy semmit hamis elv szerint politizálnak, s ezáltal ugyanúgy előidézői az újabb békétlenségeknek, mint hasonszőrű szlovák társaik. Sőt, kemény szó, de leírom: cinkosaik.”
S végül, a fenti két esethez még egy apró adalék a gyanús egybeesések sorozatához. Az Együttélés azon választmányi ülésén, ahol megfogalmazták a fönt ismertetett feltételeket, megválasztották a koalíciós megbeszéléseket folytató tárgyalódelegációt is. Tagjai Duray Miklós mellett a következők: Komlósy Zsolt, Fehér Miklós és Rózsa Ernő.
Gyurovszky
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [8]