Észak-Korea 1985-ben csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez. Mint új tagnak, az lett volna a kötelessége, hogy egyezményt kössön a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel, adja át neki nukleáris létesítményei listáját, és járuljon hozzá annak ellenőrzéséhez, von-e el nukleáris anyagokat a polgári felhasználástól katonai célokra. Észak-Korea 1992-ig halogatta az egyezmény aláírását, s az utóbbi években egyre erősödött a gyanú, hogy atomfegyver előállításán dolgozik. A gyanút még tovább táplálták a műholdfelvételek, a CIA-jelentések, főként pedig az, hogy Phenjan rendre megakadályozta az ellenőrzéseket, teljes bizonyossággal azonban senki sem tudja, valóban rendelkezik-e az ország atomfegyverrel, s hol tart az esetleges gyártási folyamat. A világ mindenesetre figyel és ideges.
Észak kontra Dél
A 38. szélességi körnél kettéosztott országot a világ legjobban megerősített határvonala választja el. Az északi oldalon a világ ötödik legnagyobb, mintegy 1,2 millió fős hadserege áll, melynek 70 százalékát a demilitarizált övezet közelébe telepítették. Egyesek szerint ez kiválóan képzett és felszerelt erő, melyet támogat a 22 milliós, részben fanatizált, részben megfélemlített lakosság is, mások szerint viszont csupán elhasznált teherautókkal és üzemanyaghiánnyal küszködő paraszthadsereg. A 44 milliós déli országrész 650 ezer fős katonasággal rendelkezik: Szöul a regionális hatalommá válás érdekében elsősorban tengeralattjárókra, hadihajókra és modern harci repülőgépekre fordította a katonai kiadásait, s nem kizárólag az Északkal folytatandó háborúra készült. A délieket 37 ezer fős amerikai katonai kontingens támogatja, amelyet az USA most az iraki háborúból ismert Patriot-rakétákkal is megerősített, sőt áprilisban csendben odaküldtek egy zászlóaljat is 18 tankelhárító helikopterrel. Ennek ellenére élénk vita tárgya, képesek lennének-e ezek az erők ellenállni egy meglepetésszerű támadásnak a 240 km-es fronton, s meg tudnák-e védeni a határtól alig 50 kilométerre levő Szöult.
Az északiak az elmúlt évtizedben mindent megtettek a feszültség fönntartása érdekében. 1968-ban az észak-koreai merénylők már csak pár száz méterre voltak a dél-koreai elnök házától, amikor elfogták őket, 1983-ban egy északi ügynökök által telepített bomba Burmában az odalátogató dél-koreai küldöttség 17 tagját ölte meg, köztük négy minisztert, 1987-ben egy dél-koreai repülőgépet robbantottak fel stb. Az utóbbi időben az állandó ellenségeskedés – egyelőre szavakban – tényleges háborús fenyegetéssé fajult.
Phenjani rejtélyek
Észak-Korea gazdasága már akkor is mély válságban volt, amikor a Szovjetunió segélyforrásai ezt ideig-óráig el tudták leplezni. Oroszország azonban 1991 óta már nem hajlandó folytatni a „barter-kereskedelmet”, áttért a valutaelszámolásra azóta egyre súlyosabb a nyersanyag- és energiahiány. Az ipar becslések szerint csak 30-50 százalékos kapacitással működik, az 1992 óta nyilvánosságra került jelentések szerint pedig egyre gyakoribbak az élelmiszerhiány miatti zavargások. A gazdasági nehézségeket az 1993. decemberi KB-ülés is elismerte. Nem tudták teljesíteni az 1987–93-as hétéves tervet, ezért meghirdették a hároméves gazdasági kiigazítási programot, amelynek során a mezőgazdaság, a könnyűipar és a külkereskedelem rendbetétele lenne a fő cél. Közben azonban a közvetlen háborús veszély miatt a gazdasági erőforrások nagy részét a nemzetvédelemre fordítják.
Az Egyesült Államok által szorgalmazott gazdasági szankciók egyesek szerint eleve kudarcra vannak ítélve az észak-koreai gazdaság autark jellege miatt. Valójában azonban ez a gazdaság csupán izolált, messze nem önellátó: nagyon lényeges termékekből szorul behozatalra. Nem véletlen, hogy az esetleges szankciókat Phenjan háborús oknak nyilvánította.
A koreai vezetés eddig is kiszámíthatatlan volt: ezt a bizonytalanságot csak fokozza az évek óta húzódó hatalomátadási és utódlási hercehurca. A 82 éves Kim Ir Szen utóda 52 éves fia, Kim Dzsong Il, akinek azonban nincs az apjáéhoz mérhető tekintélye és hatalma sem a pártban, sem a hadseregben.
Nehéz magyarázatot találni arra, hogy az észak-koreai rendszer e súlyos helyzet közepette miért törekszik nukleáris konfrontációra. Egyes vélemények szerint a kudarcot vallott rezsim tesz ezzel kétségbeesett – és ezért veszélyes lépésektől sem visszariadó – kísérletet uralma megmentésére. Mások szerint csupán arról van szó, hogy a vezető gazdasági körök az eddig is jelentős fegyveres rakétaeladások mellé szeretnének további keményvaluta-forrásra szert tenni nukleáris fegyverek kínálatával. A harmadik magyarázat úgy szól, hogy ezzel a módszerrel akarják megzsarolni a Nyugatot némi gazdasági segítségért, az USA-t pedig a kétoldalú kapcsolatok normalizálására és a Dél-Koreával folytatott közös hadgyakorlatok abbahagyására kényszeríteni.
Amerikai érdekek
A csendes-óceáni térség már ma is a világgazdaság fő területe: nem véletlenül koncentrál rá az Egyesült Államok mint egyedüli szuperhatalom: Ázsiával folytatott kétoldalú kereskedelme közel 40 százalékkal haladja meg európai kereskedelmét. Elemi érdeke az észak-koreai fenyegetés elhárítása is, amit hol úgy próbál elérni, hogy kisebb engedményeket tesz, hol pedig úgy, hogy fokozza a gazdasági és politikai nyomást. Meglepő módon, mind a mai napig panaszkodnak a közel ötven éve hatalmon levő Kim Ir Szen kiszámíthatatlanságára, aki a nukleáris ellenőrzési vitában valóban szisztematikusan játszik az amerikaiak idegeivel Most úgy tűnik, az USA megelégelte ezt a húzd meg-ereszd meg játékot, s arra a következtetésre jutott, hogy a passzivitás nagyobb kárt okozna: az egész globális atomsorompó-koncepció hitelessége forog kockán. Ha ugyanis Phenjan nyíltan packázhat vele, a világ más, hasonlóan veszélyesnek tartott államai (Irán, Irak, Líbia, Szíria) minden további nélkül követhetik. Ugyanakkor a Kim-rezsim által veszélyeztetett Dél-Korea, Japán és Tajvan is könnyen úgy gondolhatja: csak saját bomba birtokában érezheti biztonságban magát, s az így kialakuló atomfegyverkezési verseny lerombolná Ázsia törékeny biztonságát, kockára téve a régió – az USA számára is igen fontos – prosperitását.
Kínai aduk
Kína a Kim Ir Szen-rezsim régi, bár mára egyre ambivalensebb barátja, egyetlen nagy szövetségese, létfontosságú cikkeinek első számú szállítója: kínai támogatás nélkül tehát az egész Észak-Korea elleni blokád kudarcra lenne ítélve. Ugyanakkor Kína sem látna szívesen szomszédságában egy nukleáris Észak-Koreát, még kevésbé akar háborút: számára ez a menekültek áradatát, a régió biztonságának megroggyanását jelentené. Külpolitikáját pragmatizmus jellemzi, nem riad vissza a Phenjant fájdalmasan érintő lépésektől sem. 1992 őszén például diplomáciai kapcsolatot létesített Szöullal, majd bejelentette, hogy 1993-tól Észak-Koreával valutaelszámolás alapján kíván kereskedni. (Az észak-koreai rezsim valutaínségben szenved, amit – szűkös külkereskedelmi bevételei mellett – csak a Japánban élő több mint 200 ezer koreai honfitárs hazautalásai enyhítenek: összegét évi 600 millió-1,8 milliárd dollár közötti nagyságrendre becsülik.)
Kína álláspontja a tárgyalásos megoldás, amit teljes mértékben oszt Oroszország is: együtt szorgalmazzák a minden érdekelt fél részvételével megrendezendő moszkvai értekezletet.
Japánok és oroszok
Az orosz diplomáciának kedvére lenne, ha nemcsak a boszniai válságban léphetne fel a béketeremtő, közvetítő szerepkörben. Moszkva szenet és más cikkeket szállít Észak-Koreának, de elsősorban Dél-Koreával vannak dinamikusan bővülő kapcsolatai.
Japán – akárcsak Dél-Korea – vonakodik az erős nyomásgyakorlástól, részben a kiszámíthatatlan reakció miatt, részben azért, mert a rendszer összeomlása esetén a számlát jórészt neki kellene állnia. Japán helyzete nemcsak az említett pénzátutalások miatt kényes, hanem azért is, mivel 1910 és 1945 között megszállva tartotta Koreát, Szöullal pedig legalább olyan feszült a viszonya, mint Moszkvával. Nemcsak az USA érdekelt tehát abban, hogy Ázsiában fönnmaradjon a béke, s hogy mielőbb rendezzék az észak-koreai nukleáris problémát. A baj az, hogy a nemzetközi közösség eddig nem volt igazán hatékony a konfliktushelyzetek kezelésében. Az esetek jó részében ráadásul a szándékból többnyire csak „vak jóslatokra” futotta.
- Külföld [6]