Régebben a legkisebb kiállítóterem, a legeldugottabb „művház” is valamilyen „felsőbb szerv” szigorú tekintete alatt működött. Az alaposan megvizsgált, megszűrt és engedélyezett kiállítás megnyitója ennélfogva valahogy kedélytelenre és igen hivatalosra sikeredett. A képzőművészeti élet felszabadulása az állami ellenőrzés alól magával hozta a vernisszázsok légkörének megváltozását is. A többnyire feszélyezett és merev protokollmegnyitókat barátságos, közvetlen társas összejövetelek váltották fel.
A Folyamat Társaság csepeli kiállításának megnyitóját például a napokban Baló István dzsesszdobos játéka vezette be, nagyban emelve az esemény fényét és baráti hangulatát. Egy remek, frenetikus dobszóló. Visszaemlékezve a „régi, szép időkre”, hozzá kellett gondolnom még a sötétkék öltönyös, bordónyakkendős felsőbb szerv nézeteit is a dzsesszmuzsikáról – és igen jól éreztem magam. A kiállított művek a zene ellenfényében még jobban felragyogtak.
A Folyamat Társaság 1991-ben alakult olyan művészekből, akik becsülik egymást, és jól érzik magukat együtt. Ez magától értetődőnek tűnhet, ám ehhez nem társult művészeti törekvés vagy stílusirányzat szerinti összetartozás, inkább „a vizuális nyelv öntörvényű ismérveinek” megmutatására és elfogadtatására irányuló szándék, kiállításokon kívül illusztrált szakmai előadásokkal is. A névválasztás ugyancsak ide kapcsolódik: az is törekvése e társaságnak, hogy az alkotás folyamatának megmutatásán keresztül, személyes találkozásokon közelebb vigye a művészetet a nézőhöz. – Talán érdemes megjegyeznünk, hogy az eltérő irányzatokhoz tartozás nem választja el egymástól a művészeket, mint régebben, s a csoportosulások alapja nem feltétlenül a közös stílus. Irányzatok jönnek-mennek, a barátság marad. Egyébként is, csak nagyon általános kategóriák alapján lehetne a ma művészetét beskatulyázni. Majdhogynem ahány művész, annyi irányzat. S összefügghet ez is a felszabadultság érzésével: ne legyen dogma és nyűg kinek-kinek a saját művészi nyelve sem.
A tagság a szélesen értelmezett képzőművészet képviselőiből áll. Festők, szobrászok, grafikusok mellett fotós, építész, ötvös és gobelinművész is kiállít. Bikácsi Daniela szerény témát avat képe tárgyává. Egy padlóra vetülő fényfoltot, hogy aztán minden figyelmét a formálás köthesse le. Simsay Ildikó nagyméretű rajza, Az idegen szép „az idegen” titokzatosságát sugallja, még inkább az ismeretlen félelmetességét, az idegenséggel szemben fellépő indulat eredetét. Gaál József két nagyméretű rémalakját ezúttal egzotikus totemek, bálványok és felnagyított csontvázak képéből gyúrta össze. Péter Ágnes szobrai tapintásra ingerlőén érzékiek és anyagiak. Találkozás című műve nagyobb dimenziókat kívánna, díszére válna valamely parknak vagy köztérnek. Az idő című munka főként eredeti kompozíciójával hat. A szoborművek hagyományos felfelé törekvését kiegészíti a gravitációnak engedő lefelé terjeszkedéssel, gyökérszerű növekedéssel. Bodor Anikó egy szitanyomat három, szellemesen továbbfejlesztett változatát állította ki. Különös posztpop mű Nyerges Éva és Oláh Tamás munkája. Az ötvenes évek dizájnját idéző, óriásira növelt rádiókészülék előlapját tárgyi valójában jelenítik meg. Hangszóróvédő szövetével együtt a „beletűzött” New York-i anzikszkártya is meg van szőve. Félelmes kor- és miliőidéző jelenség. Sajátos színe a kiállításnak építészeti tervek jelenléte. Előd Ákos rajzaiból leginkább az világlik ki, hogy a tervező is a modern utáni derékszögellenes irányzat híve. Balás Eszter kisbronzai, Benedek József drót mobiljai, Bakos Ildikó játékos Argonautákja és Laborcz Flóra csobogóterve teszik még a szobrászati anyagot igen gazdaggá és változatossá. A társaság kiállítása a fotográfus Tahin Gyula és Nádorfi Lajos munkáival válik komplex élménnyé.
(Csepel Galéria, május 29-ig Bp. XXI., Szent Imre tér 3.)
- Rábeszélő [6]