Te 1991 októberében egy nagyon szép, de egyúttal nagyon nehéz örökséget vettél át: a már legendás Szederkényi Ervinét, majd közvetlen elődödét, Csordás Gáborét. Változott-e vajon a te vezetéseddel a lap?
Azt hiszem, a lap mindenképpen változott, ez azonban nem elsősorban az én főszerkesztői kinevezésemmel van összefüggésben. A Jelenkornak a hetvenes évek közepétől kétségkívül az volt a talán legnagyobb érdeme, hogy nagyon is „élő” lap tudott lenni. Ennek a legnagyobb eredménye az volt – és ez mindenképpen Szederkényi érdeme –, amikor a nyolcvanas évek elején felszínre hozta az új magyar prózát. Ugyanakkor azonban a lap ezzel akkor egy általános irodalmi helyzetre is reflektált. Én úgy gondolom, hogy az a változás, ami most, a kilencvenes évek első felében érzékelhető a Jelenkorban, az elsősorban nem az én működésemnek, hanem az irodalom újabb általános változásának az eredménye. Ez a lap most egy picit szigorúbb, ugyanakkor úgy érzékelem, hogy egy picit magára utaltabb is, mint Szederkényi vagy Csordás idejében volt.
Talán ez összefügg az irodalom és a lapkiadás helyzetének átalakulásával is.
Igen, kétségtelenül, mert az például, ami a nyolcvanas években még reális kívánság volt a Jelenkornál, hogy kerülje az irányzatosságot, és próbáljon az irodalom egészére figyelni, az ma már értelmetlen kívánalom lenne. Ma már, azt gondolom, egyetlen lap sem mondhatja el magáról, hogy képes az irodalom egészére figyelni. Az elmúlt két-két és fél évben a Jelenkor is leginkább azt keresi, hogy melyik az a magától értetődő hely, amit be tud, amit be kell töltenie, és ezt a helyet próbálja meg elfoglalni.
És hogyan definiálnád ezt a helyet, ha definiálható egyáltalán?
Általánosabb értelemben véve azt gondolom, hogy mivel a magyar irodalom nagyon kicsi, az, ami a Jelenkort megkülönböztetheti, az egyfajta regionális kötődés – aminek viszont ebben a kicsi kultúrában nincs értelme… Ez tehát a huszonkettes csapdája. Ennek ellenére én azt szeretném, ha a lap homlokterében olyasmik lennének, amik valamiképpen kötődnek a városhoz, a helyhez, ahol mindez megszületik. Az tehát mindenképpen benne van ebben a lapban, sőt lapformáló ténnyé válik, hogy ez Pécsett szerkesztődik, hogy a szerkesztői is itt élnek, és hogy a szerzőink jelentős része sem tudja megkerülni ezt a várost.
Ha a májusi számotokat végignézzük, mely írások tartoznak ebbe a körbe?
Ebben a számban Parti Nagy Lajos munkásságát, illetve legújabb kötetét helyeztük előtérbe. A szám az ő írásával kezdődik, és Dérczy Péterével folytatódik Parti Nagy könyvéről, ugyanerről ír Reményi József Tamás is kritikájában, és van egy vers is, ami ugyan csak nagyon áttételesen, de mégis az ő életművére reflektál.
Ugyanakkor az elmúlt néhány év változásai létrehozták azt a bizonyos, sokáig csak az ideáinkban létező úgynevezett egységes magyar irodalmat. A határok szellemi átjárhatóságával ti is messzebbre tekinthettek már: a májusi számban az erdélyi Kovács András Ferenc nevét látom.
Valóban; bár a májusi számunk ilyen értelemben talán nem annyira reprezentatív, kétségtelen tény, hogy a Jelenkor tíz éve nagyon fontosnak tartja azt, hogy a magyar nyelvű kultúra ne csak Magyarországot jelentse, hanem a határon túli alkotókat is az erdélyi, a felvidéki, a nyugati és természetesen nagyon erőteljesen a délvidéki irodalomból. Ez persze megint csak elsősorban helyi adottság, hogy így történt, és ma már, sajnos, a jól ismert okok miatt nem is egészen működhet így, de azért ezt a fajta gondolkodást a lap szeretné továbbra is megőrizni.
Ugyanakkor a Jelenkornak mindig is volt olyan törekvése, hogy kitekintsen az európai, mindenekelőtt a kelet-európai kultúrára is…
Igen, ez még Csordás Gábor főszerkesztősége idején alakult így, és azt gondolom, hogy egy szerencsés koncepció volt, amit érdemes tovább folytatni. Mostani számunkban Czeslaw Milosztól van egy esszé, és egy recenzió a legutóbb megjelent könyvéről.
Azt hiszem, mindenképpen szólnunk kellene még a lap képzőművészeti vonaláról is.
Igen, már csak azért is, mert az is az egyik legfontosabb szerkesztési törekvésünk, hogy a képzőművészet ne csak illusztráció legyen a lapban, hanem képeket csak akkor közöljünk, ha melléjük tudunk tenni valamilyen értekező írást is. Ebben a számban – nagyon szerencsés módon – két ilyen anyagunk is van: az egyik a Pécsett május elején megnyílt Első Magyar Látványtár szobrairól folytatott beszélgetés és mellette a kiállításon készült tizenegy műtárgy fotója, a másik Barbara Smitmans-Vajdának egy nálunk gyakorlatilag ismeretlen századelejei német festőnő, Paula Modersohn-Becker munkásságát áttekintő tanulmánya, amelyhez nagyon szerencsésen még azt is meg tudtuk engedni magunknak, hogy ebben a számban színes műmellékletünk legyen.
Azt kérdezem tőled végül, ami a mai helyzetben, azt hiszem, minden lapnál kikerülhetetlen kérdés: milyen a lap anyagi helyzete, és mi a jövője?
A jövő nehéz kérdés, hiszen rég túl vagyunk már azon a korszakon, amikor még előre el lehetett képzelni egy lap elkövetkező öt-nyolc-tíz évét. Ilyen távlatokra ma már nem lehet tervezni. Az viszont nagyon jó dolog, hogy a lap biztos jelenéről beszélhetek. A megyei önkormányzati támogatásnak és a különböző, lapokra szakosodott pályázati támogatásoknak köszönhetően feltételezhető, hogy Jelenkor továbbra is lesz.
- Rábeszélő [6]