A koalíciós megállapodás, tehát az MSZP–SZDSZ-es kormányzás ténye befejezettnek tekinthető, bár a pecsét még nincs rajta a papíron. Merőben történelmietlen hatásvadászat lenne most arra emlékezni, hogy milyen váratlan fordulatot vett 1989-ben a háromoldalú megállapodás az aláírási aktus perceiben. (A nagyon fiataloknak: az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá a megállapodást, bár a játékszabályok megállapításánál kikötött vétóemelés jogával nem éltek.)
Rugalmasság
Az MSZP a választások utáni ígéretekkel ellentétben a dolgok jelenlegi állása szerint nem adott az SZDSZ-nek a mandátumarányokból következőnél több kormányzati pozíciót, s nemcsak hogy Horn Gyula lesz a miniszterelnök, akinek személyét kezdetben, a második választási forduló előtt, az SZDSZ még a koalíciókötést kizáró oknak látta, hanem valószínűleg Kulcsár Kálmán is megkapja az igazságügyi tárcát, holott a tárgyalások egy bizonyos szakaszában az SZDSZ őt sem tartotta elfogadhatónak. Ezzel szemben Hack Péter igazságügy-miniszteri jelölését sikeresen elhárította az MSZP, Keleti György honvédelmi tárcáját pedig az SZDSZ.
A szakmai egyeztetések teljes tartalmát ugyan még nem hozták nyilvánosságra, de annyi kiderült, hogy különösen a gazdasági tárgyalások (Békesi és Tardos vezetésével) gyorsan és különösebb vita nélkül dűlőre jutottak, noha a két párt gazdasági programja azért nem csereszabatos (l. erről Tellér Gyula cikkét a Magyar Nemzet május 26. számában). A kiszivárogtatott hírekből ennél többet is tudunk.
Egyetértés
A tárgyalófelek egyetértettek abban, hogy a gazdaság rosszabb állapotban van, mint valaha, tehát rövid távon csakis válságmenedzselés és stabilizálás kerülhet napirendre. Növekedésre és érezhető javulásra néhány évet, de legalább kettőt várni kell. Addig, még ebben az évben, a költségvetés pozícióját kell javítani 50 milliárd forinttal. Források: fogyasztásiadó-emelés és szigorúbb behajtás valamint a kormányköltekezés visszafogása. (Őszintén szólva nem világos, hogy jön össze ebből 50 milliárd.) További távlatok: a vezetékes energiahordozók árának emelése, az áfa-kulcsok „közelítése” amíg eggyé nem olvadnak, az állami vállalatok „konszolidálásának” – vagyis pénzelésének – leállítása és mindenekelőtt a széles körű társadalmi megállapodás munkavállalók és munkaadók között. Vagyis a reálbérek befagyasztása. Offenzívát a gazdaságban főképpen a keleti piacok visszaszerzésére irányuló erőfeszítések jelentenek majd, a tervek szerint. A KGST-n belüli, de mindenekelőtt a volt Szovjetunióval való kereskedelemben felgyűlt tapasztalatokat és kapcsolatokat ugyanis kamatoztatni kell, elvégre Oroszországban és a többi utódállamban kincsek rejtőznek, csak ki kell csalogatni azokat. A magyar vállalatok nyugati piacon nem versenyképes termékei pedig a keleti piac igényeit még kielégítik.
Egyébiránt pedig az állami vállalatok helyzetét, különösen a válságrégiókban, egyenként kell megvizsgálni, s egyenként kell döntést hozni róluk. A foglalkoztatást állami beavatkozással javítani kell, s a munkahelyek további megszűnését – akár pénzinjekciózással is – meg kell akadályozni. Fejleszteni kell az infrastruktúrát, erről átfogó koncepciókat kell készíteni, de nem feledkezhetünk meg a környezetvédelemről és a legrosszabb helyzetben lévő lakossági csoportok jövedelemkiegészítéséről sem. Az állami vagyonnal való gazdálkodás szervezetét egyszerűsíteni kell, a privatizálást gyorsítani, nyilvánosságát és ellenőrizhetőségét biztosítani, a kárpótlást minél hamarabb befejezni, s a maradék állami vagyon kezelését piackonform szervezetekre bízni. A privatizációs bevételek felhasználását szigorú szabályok tartsák kordában, megakadályozandó az állami vagyon elfolyását.
A válságkezelő gazdasági programot hozzáillő szigorú szociális passzusok egészítik ki. A bérek reálértékét kívánatos lenne befagyasztani egy alkalmatos ÉT-megállapodás jóvoltából, s nem ártana, ha ezt az ÉT kiterjesztené a nyugdíjakra is. A gyed beleolvad a gyesbe, igaz, hogy minden szülőanyára kiterjesztve állampolgári jogon, ahogyan a szabad demokraták már évek óta javasolták a törvényhozásban. A családi pótlék s más szociális jövedelmek ezután nem kerülik el az adózást.
Mintha a koalíciós tárgyalások gazdasági szakbizottsága máris kerek kormányprogramot dolgozott volna ki rövid és középtávra.
Emlékképek
Aligha vagyunk egyedül, akiknek e szövegek láttán-hallatán régi szép radikális reformkoncepciók és kormányprogramok jutnak az eszünkbe. Beleértve a drákói költségvetés-szűkítő elhatározásokat, és a rendszabályokból kibúvót kínáló, „de megvizsgálandó” tételeket, úgy mint válságövezetek vállalatainak állami megsegítését, a fejlesztésekhez nyújtott garanciákat, sőt, a foglalkoztatás állami elősegítését is. Most már csak az a kérdés, hogy megvalósításuknak nagyobb-e a ma politikai realitása, mint 1989 előtt, amikor nem egy mai SZDSZ-es gazdaságpolitikus magasan kvalifikált értelmiségi szakember volt, s szorgalmasan írta jobbító szándékkal a reformtervezeteket a tényleges politikai hatalom birtokosai – MSZMP KB-osztályvezetők és PB-tagok – számára.
Az SZDSZ vezető politikusai azt mondják: igen.
Nemcsak a gazdasági válság tényeinek szorítása szigorúbb, mint valaha, hanem a radikális reformtervek korszakával ellentétben most politikai erő van a hátuk mögött, s tegyük hozzá, ugyanúgy az MSZP liberális reformereinek is. Hiszen az utóbbiak maguk mellé állíthatják a hatalmas és egyelőre többé-kevésbé kiszámíthatatlan MSZP-frakció egy részét, az SZDSZ pedig a koalíciós tárgyalások során kiharcolta a vétót. Minden kormányintézkedés, előterjesztés csak a két párt egyetértésével születhet meg. Az SZDSZ radikális reformerei tehát, élve e vétó jogával, felboríthatják a kormánykoalíciót, ha a kormány tervezett intézkedései eltérnek a megállapodás szövegétől. Hol volt ilyen fegyvere a 80-as évek reformértelmiségének? Hát nem volt, az kétségtelen. Legfeljebb arra számíthatott, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap alaposan a pénzügyi körmére néz a társadalmi feszültségeket és konfliktusokat kerülő politikai vezetésnek, ezen felül még arra, hogy a nyugati sajtó és az emberjogi szervezetek hathatós segítségével akkor is megtarthatja útlevelét, ha kihívja valamelyik politikai hatalmasság rosszallását.
Mit ér a vétójog?
Csakhát ezzel a vétóval élni legalább olyan nehéz, mint amilyen nehéz lett volna elhárítani a koalícióba való belépést. Miért gondolja az SZDSZ, hogy az a közvélemény, amelyik oly látványosan követelte az SZDSZ–MSZP-koalíciót, nem fog ugyanilyen elánnal tiltakozni a kilépés ellen? A közvéleménynek a politikusok veszekedésmentes közös erőfeszítéseire s a hozzáértő szakemberek színre lépésére áhítozó széles rétegei nyilván nem jutalmaznák, ha az SZDSZ éppen a makrogazdaságilag oly kívánatos „népnyúzás” elszabotálása miatt borítaná a kormányt. A koalíciópárti közvélemény-formáló értelmiség pedig újra és újra azzal a dilemmával szembesítené a radikális politikai döntést latolgató SZDSZ-es politikai vezetést, hogy „még mindig többet tehettek bentről, mint kívülről”, ahogyan ezt már szintén ismerjük a 80-as évekből, a demokratikus ellenzék fellépése óta, a petíciókat, tiltakozásokat alá nem írók baráti vagy ellenséges érveléséből.
Vajon meg tudja-e találni az SZDSZ azokat a kritikus pontokat, amelyeknél borítani kell, ha netalántán elérkeznénk hozzájuk? Vajon nem hátrál-e meg a közvéleménytől félve? S vajon az MSZP kamarillaharcokban edzett taktikusai nem találják-e meg azokat az apró lépéseket politikai túlélésük érdekében, amelyek mindig kisebbek annál, semhogy elfogadhatóvá tennék a közvélemény számára az SZDSZ vétóját, ám egymás mellé rakva elegendőek a most elhatározott kemény gazdasági racionalitás felpuhítására?
Mi a siker?
Az SZDSZ vezetői most sikernek könyvelik el, hogy milyen szövegeket sikerült elfogadtatniuk a koalíciós tárgyalásokon a náluknál háromszor nagyobb partnerrel. De nemrégiben véletlenül éppen Orbán Viktor idézte fel a Magyar Hírlapban Szabó Miklós SZDSZ-es képviselő, „a Fidesz-alapítók titkos történelemtanárának” tanításait: nem az számít, hogy mi van leírva a különböző dokumentumokban, hanem az, hogy kinél van a kassza és a börtöncella kulcsa. (A kasszát, valamint a börtöncellát képletesen értem.)
- Beszélő [6]