Az SZDSZ-küldöttgyűlésen azok közé tartoztál, akik erőteljesen érveltek a koalíció ellen. A két választási forduló között több napilapcikket is megjelentettél, ezekben arról szóltál, hogy ez a koalíció egyrészt nem természetes, másrészt nem célszerű.
Több vonulata van ennek az érvelésnek. Az első az, hogy megítélésem szerint a Kádár-rendszer, amely végül is gyengén működő, de jól definiált társadalmi berendezkedés volt, mindmáig nem szűnt meg létezni. A rendszerváltás a politikai rendszert, a gazdasági rendszer bizonyos intézményeit, működésmódjait fokozatosan átalakította, de közben nagyon sok minden megmaradt a régiből. Az egyszerűség kedvéért sematikusan három elemre bontanám a Kádár-rendszer lényegét. Először: bizonyos struktúrák és működésmódok. Gondolok itt az állami vállalatokra, a nagyon erőteljes újraelosztásra, a vállalatok technostruktúrájára és így tovább. Másodszor: a politika, amelyet ezzel a szerkezettel folytatnak. Milyen piacokra orientálódnak a termékek, a kormányzat vagy az, aki az újraelosztást végzi, miből finanszírozza és így tovább. Végül a harmadik elem: az emberek, akik az említett struktúrákat az említett politika jegyében működtetik. Amikor emberekről beszélek, természetesen nem x vagy y személyiségéről van szó, hanem arról a sajátos tudásról, amelyik a Kádár-rendszerben a Kádár-rendszer működésmódjaival és szerkezeteivel kapcsolatban kialakult az emberek fejében, és amelyik elsősorban arra alkalmas, hogy azt a fajta politikát és azokat a szerkezeteket mozgassa. Szó van továbbá azokról az embercsoportokról, sőt, mondhatni embertömegekről is, akik ehhez a politikához és ezekhez a szerkezetekhez az egzisztenciájukkal hozzánőttek, és akik érdekeltek abban, hogy a korábbi helyzetüket, a korábbi status quót fenntartsák, mert hiszen akkor teljes foglalkoztatás, valamelyest magasabb életszínvonal, nagyobb egzisztenciális biztonság volt, nem voltak ilyen éles konfliktusok és így tovább. A rendszerváltásnak az lett volna a funkciója, hogy mindezt lebontsa, és felváltsa a piacgazdaság struktúráival, hogy egy ennek megfelelő politikát, ezen belül gazdaságpolitikát folytasson, és igyekezzen átszerelni az emberek fejében azt a fajta tudást, amelyik a Kádár-rendszer működtetésére szolgált, a piacgazdaság működtetésére szolgáló tudásra, igyekezzen megvalósítani az érdekeiket. Azt állítom, hogy az MSZP választási programja nemcsak a piacgazdaság működtetésének és továbbépítésének a programját tartalmazza, hanem egy nagyon erőteljes vonulata van, amelyik a Kádár-rendszer szerkezeteinek újrafelépítését, politikai eszköztárának újraalkalmazását ígéri, támolygó vállalatokat akar talpra állítani, hogy munkahelyeket tartson fenn, a volt Szovjetunió országaival akar kereskedni, régi termékeket eladni, nagy mennyiségű külső forrást bevonni, korporatív döntéshozatali intézményeket létrehozni stb. S látjuk, hogy a választások eredményeképpen azok az emberek kerültek helyzetbe, akik ezt működtetik, azok támogatásával, akik a korábbi status quo fenntartásában érdekeltek. Természetellenesnek tartom, hogy az SZDSZ, amely rendszerváltó pártnak tekintette magát, és a piacgazdaság szerkezeteinek a kiépítésében, a hozzá kapcsolódó működésmódok létrehozásában és ennek megfelelően egy másfajta emberi magatartásban érdekelt, a leváltandó régi rendszert képviselő párttal és társadalmi erőkkel lépjen szövetségre, holott feladata éppen ezeknek a konzervatív társadalmi erőknek, szervezeteknek a lebontása, megváltoztatása volna.
Azt azért az MSZP programkészítőinek többsége is tudja, hogy az a szisztéma, amit a Kádár-rendszer megvalósított, csődbe ment, nem volt tovább fenntartható. Tehát fából vaskarika egy olyan kombináció, amelyik részben tekintettel van erre, és a megkezdett átalakításokat folytatni akarja, másfelől viszont helyre akar állítani akkor működőképesnek bizonyult struktúrákat.
Egy dolog a programkészítők köre, és más a párt társadalmi bázisa. Ha programkészítőket hasonlítunk össze programkészítőkkel, akkor lehet, hogy 50-50 az arány, ha a programokban érdekelt társadalmi bázist, akkor 95-5 a Kádár-rendszer gazdasági szerkezeteit és működését helyreállítani akarók javára. És ez a döntő. De van egy még súlyosabb probléma, egy koncepcionális konfliktus. Ha azt mondaná az MSZP programja, hogy uraim, mi úgy látjuk, hogy túlságosan gyorsan haladt előre a piacosítás, hogy a gazdasági szerkezetekben, a technostruktúrában, az emberi érdekeltségekben meglévő tehetetlenség nem enged ilyen gyors előrehaladást. Ezért vizsgáljuk meg, hogy a társadalmi-gazdasági formációnak azzal a részével, amelyik nem tud ilyen gyorsan átalakulni, de valahogy működtetni kell, mit lehet csinálni. A kétféle működés konfliktusát oldjuk fel valamilyen ügyes politikai technikával, és szép lassan daráljuk meg a tehetetlen részt az előrehaladó rész javára. Ha ezt tartalmazná a program, kevésbé aggódnék. De a program úgy tesz, mintha nem lenne konfliktus. Mintha harmonikusan összeegyeztethető volna a régi rendszer védelme és újrafelépítése, valamint az új rendszer továbbépítése és kiteljesítése.
Úgy tűnik, hogy az MSZP programkészítőinek egy része éppen azért akarja a koalíciót, hogy az SZDSZ-t a konzervatív szárnnyal szemben segítségül hívja a modernizáló, rendszerváltó vonal megerősítése érdekében.
Nem hiszem, hogy az SZDSZ dolga volna kormányzás közben a koalíciós partner belső konfliktusait megoldani. Nem hiszem, hogy a koalíciós partnerpárt vezetői ezt hajlandók volnának elfogadni. Nem hiszem, hogy be lehet menni így egy kormánykoalícióba, hogy majd én a másik pártot átgyúrom a magam képére: akiket szeretek, azokat támogatni fogom, akik velem egy húron pendülnek, azokat diadalra segítem, a többiekkel meg lesz, ami lesz. Nem hiszem, hogy ez alapja lehetne egy tartós, harmonikus koalíciónak, hiszen ez tulajdonképpen egy háború meghirdetésével egyenértékű, amelyben én mint koalíciós partner a te belháborúdban az egyik polgárháborús felet támogatom.
Ilyesfajta tervekkel, esetleg hátsó szándékokkal belemenni egy koalícióba nem szerencsés, mert nem ígér jó együttműködést. Szerintem ezekkel a feltételekkel a koalíció az SZDSZ-t inkább lefegyverzi, mintsem jó helyzetbe hozza. Az SZDSZ a maga politikai törekvéseit az MSZP-vel szemben sokkal jobban tudná érvényesíteni ellenzéki helyzetből, mint így, a kormányon belülre kerülve.
Milyen eszközei lennének akkor, amik a koalícióban nincsenek meg?
Nem csak az eszközökről van szó. A koalícióban az SZDSZ vagy azt az utat választja, hogy minden egyes döntésnél, amikor a két párt nézetei, törekvései és ennek következtében a javasolt konkrét megoldások között különbség vagy kiváltképpen ütközés van, ezt azonnal nagydobra veri. Ebben az esetben a kormányon belül meg tud jelenni mint sajátos arculattal, sajátos politikával, sajátos értékrenddel bíró politikai erő. Csakhogy szerintem így nem lehet kormányozni. A másik lehetőség, hogy közös terméknek tekinti a kormányzati döntéseket, akkor viszont nem lehet majd tudni, hogy mi az, amit az SZDSZ hozott ebbe a politikai házasságba, és mi az, amit csak kényszerűségből fogad el. Azt is figyelembe kell venni, hogy olyan nehéz gazdasági helyzetben van az ország, amelyben igazán jó megoldások nincsenek. Az MSZP ígért mindenfélét. (Nota bene: az SZDSZ is ígért mindenfélét, csak az SZDSZ ígéretei nem állnak össze olyan retrográd rendszerré, mint amilyenné az MSZP ígéretei összeállnak.) Ennek viszont az lesz a következménye, hogy jelentős kiábrándulás következik be, s a lakosság szembefordul a kormánykoalícióval. Az SZDSZ tehát nemcsak a maga kormányzati szerepét nem tudja majd világossá tenni, hanem még a kormánydöntésekért is viselnie kell az ódiumot. Szerintem egy ilyen helyzetben az SZDSZ előbb vagy utóbb arra kényszerül, hogy kilépjen a koalícióból, ami tovább rontja majd a megítélését a közvéleményben, mert a súlyos nehézségek, az elháríthatatlan bajok idején kiszállni politikailag lehet okos lépés, de a presztízst semmiképpen sem növeli.
Mi a helyzet ezzel szemben, ha az SZDSZ ellenzékben van? Akkor először is világosan meg tudja magát különböztetni, világosan ki tudja választani, hogy melyek azok a pontok, ahol szorítani vagy kényszeríteni akarja az MSZP-t. Másodszor azt a tömegtámogatást, amelyik az MSZP-től minden bizonnyal el fog tántorulni a gazdasági nehézségek hatására, mint politikai erőt egy-másfél év múlva maga mögé állíthatja. A koalíciós érvek között sokszor elhangzott, hogy az ország érdeke ezt diktálja. Szerintem az ország legfőbb érdeke az, hogy a kiábrándult tömeg ne a szélsőjobb vagy a szélsőbal teljesíthetetlen követeléseit támogassa meg, hanem egy racionális politikai erő mögé sorakozzon fel, amely tényleges megoldást kínál, és nem a szociális robbanást készíti elő. Véleményem szerint az SZDSZ-nek elsősorban ezért nem volna szabad belemennie a koalícióba. Végezetül itt a sajtó. Igaz, hogy ennek meghatározó köre ambivalens; egyszerre támogatja az SZDSZ-t és az MSZP-t, mégis – úgy gondolom – egy különálló SZDSZ-t egyértelműen támogatna.
A sajtóról valóban elmondható, hogy a múltban erős MSZMP–MSZP-elkötelezettség jellemezte, amelyet ma egy kicsit kínos elismerni. Ezért a sajtó számára az a kényelmes, ha az MSZP és az SZDSZ között nincs konfliktus. Ha lehet valaki MSZP-elkötelezett úgy, hogy töretlenül liberális. Ennek következtében arra lehet számítani, hogy a sajtó támogatni fogja az SZDSZ és az MSZP liberálisainak a törekvéseit, még akkor is, ha ez népszerűtlen intézkedésekben ölt testet, és rendkívül kritikus, gúnyos, ellenséges lesz az MSZP-n belüli populista többséggel szemben. Így keresztülvihetővé válhat mindaz, amit az SZDSZ szeretne és gazdaságilag szükségesnek látszik, anélkül, hogy a koalíció felbomlása vagy az MSZP kettészakadása bekövetkeznék.
Én azt hiszem, hogy ez a bizonyos sajtó, ha konfliktusra kerül sor, alapvetően az SZDSZ mögött áll. Ennek következtében az SZDSZ-nek a kormányba való bekerülése és a koalíciós partnerek közötti együttműködésnek bizonyos etikai korlátai vagy feltételei ennek a sajtónak a kritikáját inkább tompítani fogják, sőt, ezt a sajtót esetleg meg fogják próbálni konkrét politikai céloknak a szolgálatába állítani. Ha viszont a sajtó az MSZP–SZDSZ-koalíción belül elkezdi piszkálni Nagy Sándort vagy a Kósánét vagy bárki mást, aki ezt a Kádár-rendszert újraépítő politikát támogatja, akkor az bizony a koalíción belüli konfliktusok élezése. Ebből sok minden kisülhet, csak stabil kormányzás nem, holott az SZDSZ egyik fő érve a koalíció mellett az volt, hogy stabil kormányzásra van szükség. Ez éppen az ellenkezője.
A sajtó a maga igazi erejét akkor fejthetné ki, ha egy ellenzéki pozíciót betöltő SZDSZ mögött állva támogatná az SZDSZ kritikáját a kormányon lévő MSZP status quót védelmező csoportjainak a politikájával szemben.
A kialakított garanciarendszer feltételezi, hogy mind a két frakcióban külön-külön megerősítést kell kapnia annak a konszenzusnak, amely a pártközi egyeztető bizottságban korábban létrejött. A kérdés csak az, hogy az MSZP mennyire képes a maga 209 képviselőjét féken tartani, és arra kényszeríteni, hogy az ehhez szükséges pártfegyelmet elfogadja.
Szerintem a kérdés az, hogy az MSZP 25 vagy 30 vagy nem tudom én hány tagú vezetése képes-e az alatta újraépülő vagy újraépülésre törekvő egész Kádár-rendszert féken tartani. Arról van szó, hogy a parlamenti képviselői és az MSZP vezetése mögött ott vannak azok a hatalmas érdekérvényesítő erők, amelyek nem fognak belenyugodni abba, hogy az SZDSZ szabja meg a közös politika alapelemeit vagy akárcsak bizonyos korlátait is. Mert ott vannak a szakszervezetek, s a szakszervezetek hatalmas erőt képviselnek. Rajta ülnek a társadalombiztosítási önkormányzatokon, az üzemi tanácsok révén bent vannak minden munkahelyen, mint szakszervezet is bent vannak minden munkahelyen, az érdekegyeztető tanácsban is ott vannak, a legtöbb helyen a kollektív szerződéseket is ők kötik. Ez így együtt hihetetlenül nagy hatalom. Ez a hatalom nem az SZDSZ-es liberális politika támogatója lesz, és ennek a hatalomnak a csúcsai bent vannak az MSZP-ben. Aztán a másik oldalon ott van az egész kamarai rendszer és az egész vállalati rendszer. Még ma is az állami vállalatok képviselik a legnagyobb hatalmat, és ők nyilvánvalóan az újraelosztó típusú költségvetést és gazdaságirányítást támogatják. Ez is egy hatalmas szervezet, amelyik be fogja sorolni maga alá a többi gazdasági szereplőt is, de azoknak az erejével is ő gyarapszik, mert ő fogja meghatározni a kamara politikáját. Ennek az élén nem Nagy Sándor áll, hanem Barát Etele. El lehet azt képzelni, hogy egy koalíciós megállapodás betűje vagy az a papír huzamosan ellen tud állni egy ilyen óriási társadalmi nyomásnak?
Azért van egy nem is gyenge vállalkozói réteg, amely ugyan a régi pártállami gazdasági elitből jött létre, de ma már egyáltalán nem ennek az állami irányításrendszernek a működésében érdekelt. Ma már ők is tovább akarják vinni a privatizációt, adót akarnak csökkenteni, olyan kormányt akarnak, amely szembeszáll a szakszervezeti törekvésekkel és így tovább. Ez a réteg szövetségesének érzi mind az MSZP pragmatikusait, mind az SZDSZ-t, hiszen ugyanazt a programot fújja, amit az SZDSZ meghirdetett.
Szerintem ez a réteg felemás állásponton van. Minden olyan központi újrafelosztási aktust, adóelengedést, vámokat, olcsóberuházás-támogatást, világkiállítást stb. stb., amelyik az ő pozícióját javítja, nagyon erősen támogat, viszont minden olyan akcióval, ami az ehhez szükséges jövedelmeket tőle veszi el, szembefordul. Nem állíthatjuk tehát, hogy ez a réteg egy liberális gazdaságpolitika mögé úgy áll oda, hogy a számára negatív következményeiket is jó szívvel vállalja. De az a kérdés is felmerül, hogy hol vannak azok a szervezetek, amelyekben és amelyek révén ez a csoport ezt az állítólagos liberális érdekét kifejti? Senki sem tud ilyen gazdasági érdekképviseleti szervezeteket megnevezni. Mert csak olyan szervezeteket látni, amelyek gőzerővel nyomulnak be az újonnan szerveződő gazdasági kamarákba, hogy ott hatalmi helyzetbe kerülhessenek. És miért? Azért, mert a gazdasági kamaráknak újraelosztó funkciójuk lesz, sőt, hogyha az MSZP-program valósul meg, akkor nagyon erős újraelosztó funkciójuk lesz. Ezek a csoportok nem a piacgazdaságban vannak érdekelve, hanem abban, hogy ők tulajdonosok legyenek, és hogy a tulajdonuk minél többet hozzon. Az MSZP programja ráadásul meg is ígéri ezt a fajta korporatív érdekegyeztetést, amelyikről előre lehet tudni, hogy minél nagyobb vagyonerőt, minél nagyobb termelési értéket, minél nagyobb foglalkoztatási hátteret, tehát minél nagyobb munkástömeget tud valaki produkálni, annál nagyobb lesz az alkuereje. Pontosan úgy, ahogyan ez a szocializmusban működött.
Azok az erők, amelyekről mint a konzervatív törekvések lehetséges társadalmi bázisáról beszéltél, együttvéve lényegesen nagyobb tömeget képviselnek, mint az a bizonyos MSZP-re szavazó egyharmad. Hol vannak akkor azok az erők, amelyekre támaszkodva egy másfajta politika szembefordulhat ezzel az iszonyúan erős tehetetlenségi nyomatékkal, és megfogalmazhat egy modernizálásra törekvő alternatívát?
Ez az egész rendszerváltás egyik legfontosabb kérdése. Tudniillik, hogy vannak-e, és ha igen, melyek azok a társadalmi erők, akikre támaszkodva a rendszerváltást tovább lehetne vinni és ki lehetne kényszeríteni.
Az a baj, hogy ezek az erők igen gyengék, és csak akkor tudnak hatni, ha a politikai szférába koncentrálódnak. Ezt a lehetőséget az 1990-es választás megteremtette, a kormányzó koalíció azonban nem tudta kihasználni. Ügyetlenségből, gyengeségből, és mert az elemzés is, a társadalom is ellenállt. A gazdaságban és a társadalomban inkább a konzerváló vagy a vegyes érdekű elemek vannak többségben.
Az előbb úgy vetődött föl a kérdés, hogy az MSZP-re kevesebben szavaztak, mint ahányan érdekeltek az újraelosztás fenntartásában. Úgy gondolom, világosabb, ha megfordítjuk a kérdést, s úgy fogalmazunk: miért szavaznak kevesebben az MSZP-re, mint ahányan konzervatív érdekűek. Talán azért, mert bár a társadalomnak igen nagy része érdekelt az újraelosztás fenntartásában, a közvetlen gazdasági érdek nem abszolút meghatározója az ember nézeteinek, s ezért a politikumnak van bizonyos önmozgása, talán egyik-másik pártnak az érvei is hatnak, meg egyéb mélyről jövő képzetek is működnek, amelyek az embereket meghatározzák, és ezek hatására többen szavaznak az MSZP ellen. De azt állítom, hogy ha az újraelosztáshoz fűződő érdek alapján szavaznának, akkor az MSZP ma akár a társadalom kétharmadának is élvezné a támogatását. Ezért kellett volna a változtatás erőinek együttesen megőrizniük a politikai centrumot: a kormányhatalmat és annak segítségével végrehajtani az átalakulást.
A vázolt viszonyok között vajon nem az-e a legesélyesebb változat, hogy itt egy állandó kiegyensúlyozás jön létre a megalakuló kormánykoalíció különböző törekvései között. Ebből is érvényesül egy kicsi, abból is egy kicsi. Vagyis a gazdasági süllyedés folytatódik, de ez lassú lesz és részleges. A társadalom úgy fogja érezni, hogy nincs olyan politikai erő, amely gyökeresen mást tudna kínálni. Kiderül, illúzió volt azt gondolni, hogy meg lehet csinálni ebből a helyzetből, ebben a régióban az áttörést a modernizáció felé. A régió a középhelyzetre, a nyomorviszonyok és a jóléti társadalmi viszonyok közötti állapot tartós fennmaradására van ítélve.
Kizárni nem tudom ezt a lehetőséget, mivel minden bizonytalan. Hogy csak egyet mondjak: nem sokat tudunk arról, hogy tulajdonképpen hogyan is működik a magyar gazdaság. Hogy mi a biztosítékunk arra, hogy ha akár a direkt irányítás eszközeivel, akár a monetáris, fiskális irányítás eszközeivel újabb és újabb dollármilliárdokat szivattyúzunk bele a magyar gazdaságba, az ettől egyszerre csak elkezd jól működni. Egyáltalán, hogyan működik a magyar gazdaság? Egy mai vállalkozó, akinek helyt kell állnia, mondjuk egy nyugatnémet vagy egy észak-olasz vagy egy nem tudom, milyen piacon, az hogyan hozza létre azt a helyzetet, hogy neki legyen eladható terméke. Hogy a munkaerővel, a technikával, technológiával, az importból származó inputokkal, a jogszabályok kijátszásával és megsértésével és még egy csomó más dologgal hogyan játszik úgy, hogy talpon tudjon maradni ebben a küzdelemben, ezt istenigazából senki sem tudja. Ennek következtében a magyar gazdaság nem ugyanolyan módon reagál a monetáris, fiskális irányítás eszközeire, mint ahogyan a francia vagy a nyugatnémet gazdaság reagál. Belenyomsz egy csomó pénzt az egyik oldalon, és a másik oldalon nem jön ki a szerkezetváltás, nem jön ki a foglalkoztatás, nem jön ki a jó nyugati piacon eladható termék, hanem fene tudja, hogy mi jön ki. Lehet, hogy valamilyen rejtett csatornán egy jó Audi jön ki a vezérigazgató barátnőjének vagy egy villa a Balatonfelvidéken uszodával és egyéb csodákkal. Nem tudjuk, hogy hogyan működik. Azt sem tudom kizárni, hogy bizonyos társadalmi csoportok eleve számítanak erre, és arra törekszenek, hogy ők legyenek ennek a sajátos szerkezetnek a haszonélvezői. De ez csak akkor lehetséges, ha a gazdaság jövedelemtermelő képessége a mostaninál jobb, tehát ha ez az állapot csakugyan a stagnálásnak vagy a kis fellendülések, visszacsúszások játékának az állapota lesz. Mert ha az a tendencia folytatódik, hogy állandóan rosszabbodik a helyzet, akkor a folytonos rosszabbodásnak a nagyobbik része a lakosságra terhelődik, és ez nem folytatható a végtelenségig. Igaz: a lakosság teherbíró képessége szinte végtelen. Ezt nem cinikusan mondom, hanem mint szociológus, annak a tapasztalatnak az alapján, hogy olyan küszöböket is sikerült lefelé átlépni, amelyeket átléphetetlennek tartottunk volna. Mégis van valahol egy pont, ahol a hanyatlás olyan szociális mozgást indít be, hogy az már valamilyen átrendeződéshez vezet. Egy komoly politikai erőnek ezt a stagnáló helyzetet nem szabad elfogadnia, és eleve arra kell játszania, hogy ez ne következzen be. Ennek egyik lehetséges módozatát az SZDSZ gazdasági programja kínálja.
Ha ez a helyzet, ha ilyen nagyok a kockázatok, mit gondolsz, miért van az, hogy az ún. közvélemény-formáló értelmiség tekintélyes hányada igen erőteljes nyomást gyakorolt az SZDSZ-re annak érdekében, hogy belemenjen a koalícióba?
Annak a bizonyos értelmiségnek, amire célzol, egy jelentős része korábban valamilyen módon az MSZP-hez kapcsolódott. Az ő számukra a rendszerváltás politikai atmoszférájában kellemetlen örökség volt ez a kapcsolódás. Ha a koalíció legitimálja az MSZP-t, akkor az értelmiségnek ez a része, hogy úgy mondjam, újra a főutcán érezheti magát. Az eddig mondottak inkább az újságírókra és az intézményi pozíciókat betöltött értelmiségiekre vonatkoznak. A humán értelmiség egy része megijedt a szakadás előtti MDF militáns vagy militáns magatartást ígérő megnyilatkozásaitól, és úgy gondolja, hogy az az ideológiai higgadtság, amit az MSZP és elődje az MSZMP a késő-Kádár-rendszerben produkált, kívánatosabb helyzetet teremthet a számára. Sok naivitás is felfedezhető az értelmiség attitűdjében. Az értelmiség egy jelentős része a politikához keveset ért, inkább csak érzelmei vannak, és ezek az érzelmek megegyeznek a társadalom többségének érzelmeivel: továbbra is úgy gondolják, hogy a több szem a politikában is többet lát. Minél többen fogunk össze, annál bölcsebbek vagyunk. Tegnap a Híradóban Maczó Ágnes szájából hallottam, hogy itt nem az lesz a kérdés, hogy kisgazda-döntés vagy SZDSZ-es döntés, hanem hogy jó döntés vagy rossz döntés. Ha ez a politikai naivitás egy országgyűlési képviselő esetében, aki négy évet lehúzott a parlamentben, érintetlen maradhatott, akkor még inkább igaz lehet azokra az értelmiségiekre, akik nem hatoltak a mélyére annak, hogy a politika milyen konfliktusfeltáró és konfliktusmegoldó mechanizmusokat működtet. Van azonban az SZDSZ-t támogató értelmiségnek egy másik csoportja is, mely az 1956 előtti és utáni kommunista pártértelmiségből vált ki, és lett reformerré vagy rendszerváltóvá. És voltak egyéb életutak is, amelyek ebbe a csoportba vezettek. A rendszerváltás folyamán ennek az erős szubkulturális sajátosságokat hordozó csoportnak egyik fele az MSZP-ben maradt, másik fele az SZDSZ-be került. E csoport belső kohéziója azonban erősebbnek látszik, mint a részcsoportokat a saját pártjukhoz fűző kapcsolat. Természetes törekvése ennek a csoportnak az újraegyesülés, ami a Charta után a legtermészetesebb módon egy MSZP–SZDSZ-koalícióban valósul meg. Ez a csoport, illetve az SZDSZ-t meghatározó fele a koalícióba lépéssel kétségtelenül jelentős kockázatot vállal. Ám ha gazdaságpolitikai elképzeléseit – az eddigi elemzéseknek megfelelően – nem sikerülne megvalósítania, s ebben a kérdésben puszta ötletadóvá fokozódna le, még mindig ott van a lehetősége, hogy legalább a négyéves kultúrharcot tovább vívhassa, immár az MSZP hatalmának bázisán. Ezért van a kemény tárgyalás a művelődésügyi tárcáért. Ezzel ez az értelmiségi csoport a Kádár-rendszerbelihez („Aczél-rendszerbelihez”) hasonló helyzetre rendezkedne be. Esetleg ez a veszett fejsze nyele.
A művelődési tárca ügyében történetesen elég hamar kialakult az egyetértés. Kemény harc az igazságügyért és a biztonsági szolgálatot felügyeletéért folyt. Köszönjük a beszélgetést.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [8]