Skip to main content

Feltárás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Képriport


Ez a temető valamikor nem ilyen volt: én emlékszem még a sűrű bozót közt besüppedt jeltelen sírokra, amelyekre szabadulásunk után, ha sikerült június 16-án kicseleznünk a parcellát őrző lovas rendőröket, egy-egy szál virágot loptunk. És emlékszem a felbontott sírokra, amelyek mélyéről a behajigált holttestek előkerültek. Nagy Imre, Brusznyai Árpád, Gimes, Szilágyi József, Maléter, Mecséry és Pálinkás őrnagy, Iván-Kovács, Angyal István, Bárány János s majd négyszázan még rajtuk kívül…




S emlékszem arra a június 16-ára, amikor a Hősök terén, s itt, a temetőben, egy ország búcsúzott torokszorító méltósággal a forradalom kivégzett miniszterelnöke, az ország ügyéhez s politikai hitvallásához mindhalálig hű Nagy Imre s névtelen bajtársai jelképes koporsójától, amelyek mellett díszőrséget állt a letűnő kor utolsó miniszterelnöke is. De emlékszem annak az ismeretlen öregasszonynak elfúló hangjára is, aki egy nappal azelőtt lépett hozzám:  Nekem megölték az apámat, nekem megölték a férjemet, ha holnap vér folyik, az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat!  suttogta feldúltan, s a szeméből ömlött a könny.

Hát nem folyt vér…

Ötvenhatot értelmeznie szíve joga mindenkinek. De ötvenhatot kisajátítania senkinek sincs joga. Mert békévé csak a valóság torzítatlan ismerete oldhatja az egykori szembenállást. S mert békévé kell oldanunk, érdekünk és kötelességünk a történelmi tények pontos és elfogulatlan feltárása.










A magyar társadalomnak a nemzeti függetlenség és a polgári szabadság ötvenhatos lobogója alatt kell önmagával megbékélnie. Mert ez a lobogó piros, mint a hősök és vértanúk kiontott vére, fehér, mint forradalmunk erkölcsi tisztasága, és zöld, mint ötvenhat reménye, amely végül felülkerekedett minden erőszakon és hazugságon. S mert a múlt kivágott helyén az ország  mindannyiunk  közös jövőjére látunk.

(Részletek Göncz Árpád 1994. június 16-án, a Rákoskeresztúri köztemetőben elmondott beszédéből)


Fotók: Horváth Ernő





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon