Kapára fel!?
„A piacgazdaság egyik garanciája a szabad médián keresztüli szabad információáramlás”, ezért a kormány, „ha belenyúl a médiába, akkor hosszú távon irtózatos károkat okoz önmagának”. Bizony, ez nagyon mély és bölcs belátás, s különös jelentőségre tesz szert, ha tudjuk, hogy magától Bencsik Andrástól, a Pesti Hírlap főszerkesztőjétől származik.
A logikus kérdés természetesen az, hogy miért nem súgta meg a redaktor úr ezt pár hónapja a teljes jogkörű „belenyúlónak” is. Téved, aki azt hiszi, hogy a frissiben megvilágosodókon szeretnék élcelődni. Valóban érdekes volna megtudni, miért nem vágta ezt az igazságot Borossék képébe. Mert van logikus magyarázat, s ezt ki is fejtették – hol is másutt? – a heti tárgyilagosban. A dolog egyszerű: a Pesti Hírlap sohasem volt kormánypárti. Ha bárki ilyesmit gondolt volna, súlyosan tévedett: „az, hogy egy újság munkatársainak a véleménye hasonlít a kormány által képviselt szellemiséghez, bizony még nem lehetne elegendő ok a címkézésre”.
Világos minden. Most már csak az a kérdés, miért félnek annyira az urak, hogy közlési lehetőség nélkül maradnak. Ha a hirdetők eddig sem a kormány nyomására jöttek, miért maradnának el a továbbiakban? Ezért nyugodtan reménykedhetnek. Teljesen feleslegesek a dacos kijelentések, hogy az újságírók majd zöldségesnek állnak vagy elmennek kapálni. Nem olyan könnyű az! A zöldséges-szakma komoly tőkét igényel. A kapálás pedig komoly tudomány, s ezt mindenki tudja, aki csak egyszer is próbálta. Uraim, ne tegyék tönkre se a kezüket, se a hazai agrárgazdaságot. Inkább maradjanak meg újságíróknak! Legfeljebb a véleményük megint „hasonlítani fog a kormány szellemiségéhez”. Nem baj, mi már tudjuk, hogy ez merő véletlen lesz.
Úgyhogy mielőtt elhamarkodottan kapa-kasza után nyúlnának, olvassák el rejtvényszövegünket! Szerzője (1895–1949) – azon túl, hogy verseket és regényeket is írt – maga is újságíró: egyebek mellett munkatársa volt a Nagyváradi Naplónak, a Világnak, szerkesztette A Toll c. polgári lapot, 1945-tól pedig a Magyar Radikális Párt hetilapját, a Haladást. Nem csoda hát, hogy mély együttérzéssel ábrázolta az újságíró esendő alakját. Meg kell neki bocsátani, írja, mert nemcsak azoknak van joguk a bocsánatra, „akiknek a végzet vagy a véletlen átmenetileg hatalmat adott”. Igaz, szerzőnk még különbséget tudott tenni újságíró és az „újságírószerű lények” között. Ez utóbbiak azok, akik kultuszt csinálnak „nemcsak az oroszlánnak, de a hiénának is”. Persze, ezen sem kell felháborodnunk: lehet, hogy csak gyengék voltak biológiából.
Az újságíró
„Az újságíró, másfél évtizede minden jogos és bitorló hatalom próbaköve, hetyke lakkcsizmák és demokratikus fejeléscsizmák lábtörlője, kerületi és járási diktátor jelöltek bokszlabdája, akin a XIX. század átkos liberalizmusának szánt knock out-ban trenírozzák magukat – az újságíró, jelenkori történelmünk e szánalmas Chaplinje, akibe minden duhaj belerúghat, s fejéről minden piperkőc, minden egyenruha, minden cím és rang leütheti a horpadt Szidi-kalapot…
Az újságíró orvos, akinek nincs rutinja, akit ha álmából fölkeltenek, csakugyan nem tudja kívülről a leckét. Az újságíró orvos, akit pillanatról pillanatra a betegség ihlet meg doktorrá – és tragédiája, hogy rendszerint olyankor jut szóhoz, és cselekedethez, amikor a társadalmi gyógyítás okuláris professzorai mindent elrontottak. Az újságírót mindig későn engedik közel a beteghez – amikor már a professionisták kifogytak minden receptjükből, amikor már az Isten sem segíthet. Rábízzák, hogy a halál beálltát konstatálja, és aztán ráfogják, hogy ő ölte meg a beteget.
Az újságíró ügyvéd, afféle félbemaradt fiskális, az igazság, a jog, a tisztesség ősjogásza. Nem tudja kívülről a paragrafusokat, nem ismeri a szakaszok sikátorait… Az újságíró a dilettáns jogászt jellemző ügyetlenséggel, néhány félreérthetetlen, nüansztalan alaptörvény jegyében véd és vádol. Az újságíró védi az ember jogát az élethez, a kenyérhez, a fizikai és lelki önállósághoz mindenféle elterpeszkedett hatalommal és passzionátus erőszakkal szemben. Az újságíró vádat emel minden politikai, fegyelmi és gazdasági mértéktelenség ellen. Nem kíváncsi, mert nem búvárkodik a változó korok kódexeiben, hogy a hatalom milyen törvény alapján él vissza erejével, hogy az erőszakot milyen legális rendelet szentesíti: a dilettáns jog, az emberi jog pongyola »zugírásza« ő, szemben a körmönfont professzionistákkal, akik a kulturális stílussal megfogalmazott tételeikből rendszerint kifelejtik azt a mellékgondolatot, mely az emberre vonatkozik. …Az újságíró az emberi jog nevében tiltakozik az ősemberi vagy őserdei erkölcs ellen, mely a gyengéket kiszolgáltatja az erőseknek – nem tehet róla, hogy az ősember a legmodernebb hadászat fegyvereivel van fölszerelve, sőt, az őserdőnek sajtója is van, amelyben megtévesztő külsejű, újságírószerű lények csinálnak kultuszt – nemcsak az oroszlánnak, de a hiénának is.
Az újságíró, az emberi jog és az erkölcsi törvény nevében védi az igazságot és a gyengéket – és ámuldozik, amikor föleszmél a hatalmi jognak és az erősebb törvényének bilincseiben. Nem érti, miért jár büntetés azokért az igazságokért, amelyek nemcsak pillanatnyilag igazságosak…
Az újságírót, a dilettáns ügyvédet és ügyészt végzetszerűen utoléri a fogadatlan prókátorok sorsa. Valaki, akik ellen harcol, leggyakrabban azonban, akinek igazságáért egész testtel kiállt, elveri a port a hátán…
Az újságíróról általában rossz véleményük van a törvények alkotóinak, sőt a törvénytisztelő polgárnak is. Csakugyan, jártatja a száját, belebeszél, okvetetlenkedik. Viszont: szolgáljon mentségéül, hogy olyan csendesen, olyan észrevétlenül, olyan végtelen magányosságban senki sem tud meghalni, mint ő.
Nagy baj azért nem történik: másnap beállít a szerkesztőségbe egy fiatalember, és tovább jártatja a száját.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]