Mostanában, hogy Horn együtt koszorúz Nagy Erzsébettel, hogy közös kormánykoalícióban lesz a Kőszeg meg a Gál Zoltán, és hogy a legkritikusabb értelmiségiből is előbukkan a gondoskodó, jó fej államhatalom iránti vágy, egyre csak az az ősz hajú fazon jut eszembe, aki ott áll egy létra tetején, és utánozhatatlanul cinikus mosolyával valamit babrál az utcatáblákkal. Néha elképzelem, hogy élné meg szegény Krassó ezt a mai kormánybizniszt. Szerintem bosszúból visszakeresztelné a Nádor utcát Münnich Ferencre, sátrat állítana a parlament elé, ahol röpcédulákat osztogatna arról, hogy megalakult a kormányt ellenőrző munkástanács, röhögne és dühöngene. Erkölcsi alapról állna hozzá, és joggal. Mástól viszont igen furcsán hat a megdönthetetlen morál, hát még ha követhetetlen ugrásokkal szökken a koalíciót elvető erkölcsösség és az azt helyeslő pragmatizmus között, és vissza.
Itt van például rögtön a Fidesz, amely fáradságos munkával igen nagy córeszbe küzdte le magát. Először azt mondja, nem zárkózik el „egyetlen demokratikus párttól” sem (inkluzíve tehát MSZP), aztán jön Orbán „gondolatkísérlete”, amit szegény Deutsch hetekig cáfol, végül a választás előtti Nagy Erkölcsös Bejelentés: nem, nem, soha, a posztkomcsi, átmentős, ’56-ot leverő MSZP-vel soha. A Fidesz gyakorlatilag elvi kérdést csinált önnön logikai zsákutcájából.
Vagy vegyük az SZDSZ-t. Először: pragmatikus, nyitott hozzáállás, liberálszociális koalíció. Majd eljő az első forduló, s imigyen szóla Magyar Bálint: Horn alatt nem, nem soha. Mire Pető is és Kuncze is: na nem, hát pártelnök ne legyen kormányfő. Aztán leszálla vala a földre az isten, és az isten a nép hangján azt monda, koalíció kell, és az isten neve Medián Kft. vala, és befektetők és nagykövetek jövének, és Magyar Bálinték mondák: kurva élet, hát ha ez kell, akkor a koalíció élni fog, ha beledöglünk is. És lőn nagy megideologizálás és halleluja, és pezsgődugók pukkantak vala.
Természetesen jó érvek szólnak a koalíció megkötése mellett és ellen is, az erről szóló szükséges diskurzus nyilván nem zárul le a kormány megalakulásával. Mindkét oldalon túlnyomórészt praktikus és erkölcsi érvek keverednek. Ennek aztán furcsa vadhajtásai is vannak. Például az, ha valaki, mint tette azt Farkasházy a múltkori Hócipőben, magát a diskurzust, a két(el)kedés jogosultságát kérdőjelezi meg, ráadásul igen lesöprő hangnemben. Ha a szocik kormányba kerülését (illetve saját részvételemet egy szoci kormányban) attól teszem függővé, hogy az MSZP többségben vagy kisebbségben van, akkor nem elvi, hanem taktikai alapon érvelek. Akkor nem az a bajom, hogy a szocik rohadt, átmentett, pufajkás zombik, hanem az, hogy túl erősek. Na most ez az, ami nem megy. Ha már morál, akkor az nem lehet arányok kérdése. Az MSZP vagy a már említett módon büdös, akkor viszont eleve fel sem merül, hogy leállók vele tárgyalni. Vagy nem az, hanem modernizációs partner, európaizálódó párt stb., de akkor nem fanyalgok, ha túl erős. Olyan nincs, hogy valaki csak kicsit szifiliszes. Vagy az, vagy nem az.
Az elmúlt négy év antallista stupiditását olyannyira szívből utáltam, hogy az MSZP-vel szembeni sok elvi fenntartásom ellenére támogattam volna, ha bekerülnek egy liberális többségű kabinetbe. Ennek a mostani násznak azonban nem vagyok nagy híve. Nemcsak a fránya 54% miatt, ami miatt minden, az SZDSZ által kiharcolt eredmény jóindulattól függő gesztus csupán, hanem azért is, mert – meggyőződéses államellenes lévén – nem szeretem, ha polgári jogaim egy kétharmadot birtokló államhatalomtól függenek. Akkor sem, ha részt vesznek benne a szabad demokraták, akiknél még a legkevésbé tartok attól, hogy a fejükbe (vagy a pénztárcájukba) száll a hatalom. Alkotmányt is módosíthatnak, ha akarnak, és lehet, hogy jó célra akarnak, de valahogy jobb érzés, ha az ilyesmihez szükséges többség megszerzéséért vért kell izzadniuk. Arról már nem is szólva, hogy most aztán tényleg szavazógép lesz a törvényhozás, hiába minden orális aktus és interfelláció.
Nem hiszek a jóindulatú hatalomban, és nagyon szeretném, ha végre megszűnne ez az állandó feudális-kádárista messiásvárás: majd ők ott fent elintézik. Odafent ugyanis eddig mindig csak minket intéztek el. Kedvenc thoreau-i utópiámtól eltekintve (amely szerint „a legjobb kormány az, amelyik egyáltalán nem kormányoz”) néha magamon is észreveszem, mennyire kiegyeznék egy kényelmes, unalmas kormánnyal, amelynek észre sem vennénk a létét: csendes, barátságos, ideológiamentes technokraták jó színvonalú szolgáltatást nyújtanának a pénzünkért, ráadásul a lehető legtöbb lépésükről rendszeresen beszámolnak… álmodik a szellemi nyomorom.
Egy olyan világban szeretnék élni, ahol az öreg Krassó jól érezte volna magát: ahol működik a hatalom radikális kontrollja (ez akkor a legfontosabb, ha a barátaink vannak hatalmon), ahol az ’56-os munkástanácsok emlékét nem sajátíthatják ki szenilis szélsőjobbos frusztráltak, ahol a társadalmi szabadságot nem az állam jóindulata, hanem az egyének szabad kezdeményezései és azok hálózatai biztosítják. Ezt ráadásul még utópiának se tartom. Bízom benne. Együtt sikerülni fog.