Forster könyve (fordította: Lázár Júlia) érzéki, finom, ízléses és rokonszenves nyelven szól a plátói fiú- és a beteljesült férfiszerelemről. Forster, akit leginkább az Út Indiába szerzőjeként ismerünk, 1910 körül írta a Maurice-t, de csak halála után egy évvel (1971) kerülhetett műve a nagyközönség elé. Ennek nem pusztán cenzurális okai voltak, nem csupán az, hogy a regény megírása idején a tágabb környezet megítélése, a törvény ítélete szerint a homoszexualitás még büntetendő cselekedet.
Forster súlyosabbat állít annál, hogy az azonos neműek közti szerelem nem kárhoztatandó, és annál is, hogy nincs miért hősi cselekedetnek tekintenünk azt, ha valaki nem töri át a Platón Lakomájában felállított sorompókat. A Lakoma Szókratésze Forster szerint nem vált hőssé azáltal, hogy a fiúszerelemnek csak az érzelmi részét éltette, az érzékit nem.
Maurice regénye ahhoz veszi a bátorságot, hogy kijelentse: a másság nem jelent különösséget. Attól, hogy valaki másképp szeret, még nem feltétlen vadállatian buja vagy érzékien törékeny alkat. Sőt. Lehet, hogy csupán köznapi lény. Egy a száz közül. Tökfilkó. Szánalmas alak. Illetve. Egy egyszerű lény, aki épp azáltal válik különössé, hogy képes saját, másokban visszatetszést keltő érzékiségét választani. Nem válik a törvény rabszolgájává. Ha a társadalom száműzöttjeként is, de a szeretet kiválasztottja lesz.
Maurice első barátja, Clive, aki Maurice-ban fellobbantja a férfiszerelem iránti vágyat, képes minderről lemondani. A társadalmi rang- vagy tyúklétrára való felkapaszkodás reménye „szentté” teszi elhatározását és érzékiségét is. Maurice viszont nem mond le vágyairól, nem hajlandó a játék kedvéért az „egyenes ember” képében tetszelegni. Megtanul inkább szeretni. A kitaszítottságra kiválasztottan. De a Maurice épp azzal üti arcon a közösség törvényét, hogy bemutatja, akit törvényen kívül helyeztek az érzékisége miatt, amúgy a közösség legmesésebb, legkívánatosabban gördülő, legolajozottabb fogaskereke lehetett volna.
„A könyvet elkerülhetetlenül meghatározza születésének ideje, amint egy barátom nemrégiben megjegyezte, az olvasók részéről csak átmeneti érdeklődésre tarthat számot. Ilyen messzire én nem mennék, de az kétségtelen, hogy eljárt fölötte az idő: nem csupán a belekerült anakronizmusgyűjtemény okán (…): az ok sokkal életbe vágóbb. A könyv abban az Angliában íródott, amelyben még el lehetett tűnni. Az igazi erdő utolsó pillanataiban született. (…) Nincs már erdő vagy lápvidék, ahová ma el lehetne menekülni, se barlang, hogy megbújhasson benne valaki, se elhagyatott völgy azoknak, akik se megváltoztatni, se veszélyeztetni nem akarják a társadalmat, mindössze elfutni előle.” Ezekkel a szavakkal búcsúzik regényében a szerző. Meg azzal, hogy: „Egyikünk sem vette észre, hogy amit a közvélemény nem visel el, az nem maga a homoszexualitás, hanem a tény, hogy gondolkozni kell róla.”
- Rábeszélő [6]