Kezdetben volt a hallgatás. Csendbe temetni, feledéssel takarni, szégyennel – az áldozat szégyenével – lepecsételni. Hallgatást parancsoltak minden túlélőre, haláltáborból, a Don-kanyarból, a hadifogságból, a kényszermunkából, a kitelepítésből, a börtönből, az akasztófa alól megszabadultakra.
Bibó István volt az első, aki megszólalt az egész társadalom helyett, de a szenvedők nevében is. Utána hosszú csönd, az ártatlan együtt kussolt a bűnösökkel, a közönyös az igazakkal, a hóhér az áldozatával. Az érett Kádár-korban még humanitárius alapozást is kapott az elhallgattatás: a kényes, fájdalmas ügyek bolygatása csak árt az érintetteknek, az idő és a tapintatos félrenézés (na meg a minden rendszerek legjobbika) majd szépen elrendezi a dolgot. Az eredmény ma már nemcsak látható, de hallható is.
Ott vagyunk hát, ahonnét elindultunk. Az igazság feltárását és kimondását, a szembenézés és önvizsgálat fájdalmait nem lehet elkerülnünk. A kályhától indul el a Katalizátor Iroda Holocaust könyvek sorozata is, amikor Bibó tanulmányát választja nyitókötetnek, amit Ember Mária regénye követ (s jönnie kell majd Kertész Imrének, Száraz Györgynek, forráskiadásoknak és történeti munkáknak, memoároknak és filmeknek, sőt azon sem lepődnék meg, ha a századunk magyar történelmét rögzítő dokumentumfilm-folyamban végre megszólalnának a vészkorszak egyre fogyatkozó túlélői is).
A Hajtűkanyar éppen húsz éve jelent meg. Fontos és bátor könyv volt a maga idejében, s újraolvasva is kitűnő regény. Ember Mária a dokumentarista próza, az önéletírás és a fikció határvidékén talált rá arra a megszólalási módra, melyben együtt, egymást erősítve van jelen a személyes hang és a történeti hűség. Saját történetét mondja el, de egy tizenhárom éves kisfiú alakjába bújva, harmadik személyben, és dokumentumokat illesztve a magántörténet menetébe. Ezekből talán több is van az elégnél: a korabeli újságcikkek, rendeletek, nyilatkozatok és későbbi népbírósági jegyzőkönyvek néha csak ismétlik egymást, és ritkán mondanak többet, mint a regény. Mintha Ember Mária nem a kortársainak szánta volna a könyvet, hanem a Holocausttal csak az iskolai történelemkönyvek száraz lapjain találkozó fiatalabb nemzedékeknek. Mintha húsz évvel ezelőtt már tudta volna, hogy jönnek majd a sötétek, akik kétséget támasztanak Auschwitz létezése iránt, s egyre többen lesznek, akik hisznek nekik. Tudatlanságból, dacból vagy kétségbeesésből tagadják azt, ami felfoghatatlan és elfogadhatatlan.
Mert most már mindig kérdés marad, hogyan történhetett meg mindez. És – főleg a fiatalok számára – érthetetlen az is, hogy az áldozatra szántak némán beletörődtek a sorsukba. Talán a Hajtűkanyar volt idáig az egyetlen mű, amely válaszolt erre: „…először elvenni a pénzt, az ékszert, de száz pengőt és a karikagyűrűt meghagyni; kizárni az embert a kamarából, az ipartestületből, kirúgni az állásából, de egyelőre meghagyni a lakásában… aztán elviszik az embert az otthonából a város legocsmányabb részébe, de néhány bútordarabot még magával vihet, még pislákolhat a remény, hogy ott kihúzhatja a háború végéig… később behozzák ide, erre az eleven trágyadombra, de húszkilónyi ruhaneműt még cipelhet, még… Hogy mire volt jó ez a fokozatosság? Megmondom. Muszáj apróra összetörni az embert ahhoz, hogy ezt elviselje. Normál körülmények között élő, jóllakott embert egyenest idehozni nem lehet. Az lázad, mert még az ujja hegyében érzi a díványpárnája plüssfogását, nebbich.”
A gyerekhős és a harmadik személyű elbeszélés két centrumot, két nézőpontot ad a regénynek: a közvetlenül átélő kisfiúét és a visszaemlékező felnőttét. Az elbeszélő nem avatkozik bele a történetbe; legfőbb feladata egyensúlyt teremteni az élmény közvetlensége és az utólagos tudás között. Mert az csak később tudódott ki, hogy ők, a regény szereplői, és még egy kevesen – húszezren a százezrekből – hálával tartoznak a sorsnak, hogy egy vak véletlen folytán nem a lengyelországi megsemmisítő táborokba indított transzportba kerültek, hanem Ausztriába. Amely a túlélést jelentette a biztos halállal s a pusztulást megelőző, elmondhatatlan borzalmakkal szemben. Erről persze fogalmuk sem lehetett, de az író tévedhetetlenül érzékeli, hogy erkölcstelen volna hallgatni erről az utólagos tudásról.
Ami a Bécs melleti Stasshofban történt, belül van az elmondhatóságon. Az osztrákok, munkavezetőstül, SA-táborparancsnokostul jobban bántak velük, mint a magyar csendőrök, akik nemegyszer „túlteljesítettek”, ahogy az utolsó év magyar rendeletei is túltettek még a nürnbergi törvényeken is. De Ember Mária nemcsak hogy egész életével áll jót a regény igazáért – tovább megy ennél. A kíméletlenségig, ha a sorstársairól ír, s a méltányosságig, ha a többiekről. Nem mulaszt el leltárba venni egyetlen emberi gesztust sem a másik oldalon, és nem hallgat az áldozatok összes gyarlóságáról. És határozottan tagadja azt a közkeletű vélekedést, hogy a szenvedés nemesít. Ha az erkölcsnemesítők és emberjavítók tiszta munkát akarnak végezni, látható eredménnyel, akkor ne az egyénre vessék rá magukat, hanem az intézményekre. Hogy ne lehessen többé olyan berendezkedés, amelyben csak héroszként, emberfeletti teljesítménnyel lehetséges embernek maradni. Még ha ennek az is az ára, hogy nem születik több Szentek cselekedetei és Hősök voltak címmel kötet.
- Kultúra [6]