A közvélemény szemében ön mint szakszervezeti vezető annak az irányzatnak a képviselője az MSZP-n belül, amelyik az SZDSZ-szel kötött koalíciós megállapodással kisebbségbe került. Azt is nagyon sokan mondják, hogy tulajdonképpen ezzel az irányzattal szemben született meg a koalíció.
Ez jelentős részben spekuláció. Soha nem mondtam és nem is gondoltam, hogy nem koalíciós kormányzás kellene Magyarországon. A két választási forduló között mások mellett én is azt hangsúlyoztam, hogy szélesebb koalíció kellene, mint amilyen végül létrejött, mert ennek az országnak stabilitásra van szüksége. Semmiképpen nem tudom elvállalni, hogy én a koalíció ellensége lettem volna. Ha nekem volt aggályom, és maradt esetleg aggályom a koalícióval kapcsolatban – feltételes módban fogalmazok, hiszen most készül a kormányprogram, most kell majd a konkrét ügyekkel szembenézni –, az csak akkor oldódik, ha érzékelhetővé válik, hogy nem kell alapvető pontokon az MSZP-nek korábbi programját föladnia.
A két forduló között adott nyilatkozataiból az derült ki, hogy ön inkább a kereszténydemokraták felé tájékozódott volna.
Egy széles koalícióban helye lett volna egy mérsékelt keresztény-konzervatív erőnek is. Más kérdés, hogy az ebbe a fogalomkörbe sorolható pártok politikai szempontból készek vagy alkalmasak-e egy ilyen koalícióra. A modellszerű, távlatos alternatívák és a konkrét lehetőségek sajnos elváltak egymástól Magyarországon.
Gazdasági ügyekben hasonlít egymáshoz a szakszervezetek és a KDNP gondolkodása: erős államban gondolkodnak, a privatizáció szoros ellenőrzését, továbbá hatékony iparvédelmet tűztek ki célul. Nyilatkozataiból arra következtettem, hogy a KDNP programja jobban megfelelt volna önnek, mint az SZDSZ-é.
Ebben lehet igazság. De túlságosan könnyedén bánunk a végletesen leegyszerűsítő jelzőkkel. Alkalmasint én elfogadom, hogy egy keresztényszociális érzelmű megközelítés közelebb állhat egy szakszervezeti törekvéshez, mint egy nagyon erőteljesen liberális nézőpont. Nincs ebben semmi különleges.
Ön a nyugdíj-biztosítási önkormányzat elnöki székéből került képviselői padba. Nem jött volna inkább kapóra önnek egy kormányzati állás?
Az én döntésem volt, hogy lemondtam a nyugdíjbiztosításról azért, hogy képviselő legyek. Nem könnyű szívvel jutottam erre a döntésre, szerettem a nyugdíjbiztosítást, számomra szakmai kihívás volt a 375 milliárdos pénzalap a maga bonyolult problémáival. De bármennyire fontos a nyugdíjbiztosítás, mégis csak egy szelete annak a nagyon szerteágazó problémakörnek, amellyel egy szakszervezet naponta találkozik. Viszont a választásokat megelőzően világosan tisztáztam az MSZP vezetőivel és az MSZOSZ-szel is, hogy semmiféle kormányzati pozíciót nem vállalok el. Soha nem volt bennem ilyen szándék.
A parlamentben ön lett a számvevőszéki bizottság elnöke. Előzőleg az ellenzéknek ígérték ezt a posztot (Beszélő, június 16.). Mi történt?
Ha elhiszi, ha nem, számomra újság, amit most mondott. Én a parlamenti tisztségek elosztásának folyamatába nem láttam bele. Ezen kívül még egy olyan funkciót tudtam volna elképzelni, ami nincs napi konfliktusban az MSZOSZ-elnökségemmel: a gazdasági bizottsági elnökséget, mivel ott általános kérdésekkel, és nem a konkrét elosztással foglalkoznak.
Hogy látja: reális, hogy a társadalombiztosítás hozzájut az odaígért 300 milliárdos vagyonhoz, amelyből eddig semmit nem kapott meg?
Én feltétlenül annak tartom, és nemcsak azért, mert két évvel ezelőtt a parlament eldöntötte. Mindkét biztosítási ágnál, így a nyugdíjbiztosításnál is nagyon súlyos hiányok alakultak ki, sokmilliárdosak, amit át lehet hidalni ugyan kötvénykibocsátással (most ez történik), de az így keletkező adósságot valamikor vissza is kell fizetni. A vagyon gazdasági hátteret jelentene a tb számára. Az elmúlt években születtek kárpótlás jellegű döntések, amelyek személyek és intézmények meghatározott körét érintették. A vagyonátadás valahol azt jelenti, hogy a munkavállalókat is „kárpótolni” kell a nyugdíjrendszeren és az egészségbiztosítási rendszeren keresztül az alacsony bérek és nyugdíjak miatt elszenvedett veszteségeikért. Más kérdés, hogy milyen összetételű vagyont kell átadni a két tb-önkormányzatnak; remélem, erről végre tárgyszerű, higgadt vitát lehet folytatni. A nyugdíjbiztosítás profiljával jól megfér a hosszú távú ingatlanbefektetés, az egészségbiztosítás sokkal inkább a rövid távú megtérülésben, a gyors pénzszerzésben érdekelt. A kérdés persze úgy is felmerül, hogy van-e ennyi vagyon, aminek hozama van. Hát bizony nagyon kevés jó működőtőke van Magyarországon…
A kérdésem: reális-e a 300 milliárd? Tudásunk szerint az ÁVÜ-nél összesen 400 milliárd, az ÁV Rt.-nél 1200 milliárd forint értékű vagyon van. A kárpótlási kötelezettség több mint 200 milliárd. Mindehhez képest igen nagynak tetszik a tb-nek ígért vagyontömeg.
Ha én erre cinikusan akarnék válaszolni, akkor azt mondanám, hogy az elmúlt négy évben az MSZP és az SZDSZ valami más politikát követett, mint a kormány, nem támogatta a kárpótlási ügyeket, támogatta a tb-vagyonátadást. Nehezen látom be – leszámítva a súlyos gazdasági helyzetet, ami persze mindig mindenre magyarázatot ad –, hogy miért kellene ezt az álláspontot felülvizsgálni.
És nem cinikusan?
Nem cinikusan megint azt mondom, hogy nagyon tárgyszerű vitát kell erről a dologról lefolytatni.
A szakszervezetek, közöttük az MSZOSZ is megfogalmazta követeléseit a küszöbön álló gazdasági-szociális tárgyalásra. Melyeket tartja legfontosabbnak ezek közül?
Támogatjuk a hivatalba lépő kormányt minden olyan lépésében, amellyel a gazdasági élénkülés feltételeit akarja javítani, beruházásokra, megtakarításra akar ösztönözni, és ha úgy akar privatizálni, hogy ezzel nemcsak korszerűsít, hanem munkahelyeket teremt vagy őriz meg. Emellett vannak szorító, közvetlen munkavállalói problémák: mérsékelni kell a munkanélküliséget, és meg kell állítani a reálbércsökkenést, illetve ha megindul az élénkülés, növelni a reálbéreket…
Már most sincs reálbércsökkenés, újabban 9 százalékos növekedést mérnek.
Ezt valószínűsítik…
Ez a KSH adata: áprilisban ennyivel nagyobb volt a reálbér, mint 1993 áprilisában.
Az a valószínűsítés, hogy ez az év egészére nézve is igaz lesz. A reálbér növekedését mutató adatoknak két olyan komponense van, amelyek közül legalábbis az egyik semmi szín alatt nem ismétlődik meg többé. Egyrészt kikerült a tb-járulék a személyijövedelem-adózás alól, másrészt a költségvetési szférában is történtek bérintézkedések. Ezek a jelenségek nem azt mutatják, hogy most aztán elindult egy jelentős reálbérnövekedés. A gazdasági mutatók azt jelzik, hogy bizony nagyon kemény és nagyon nehezen elérhető szakszervezeti követelés a reálbér további csökkenésének megállítása a mostani kis kitérő után.
Követeléscsomagjuk tartalmazza azt is, hogy ne fokozódjanak tovább a lakosság terhei. Közben azért egyetértenek az államháztartási reformmal. Csakhogy az államháztartási reformot azért találták ki, hogy még több jövedelmet csikarjanak ki a lakosságból. A koalíciós megállapodás áfa-, fogyasztásiadó- és energiaáremeléseket irányoz elő. Tudomásul veszi az MSZOSZ az új kormány kemény lépéseit?
Ez nemcsak a szakszervezetek feladványa, kiváltképp nem csak az MSZOSZ-é; ez az egész új parlament, a kormány és a magyar társadalom viszonyának problematikája. Alapvetően fontos, hogy valóban sikerül-e végre olyan helyzetet teremteni, amelyben a kormány állításairól az embereknek legalább a többsége azt mondja: hihető, nincs más megoldás. Ha ismert a valóságos gazdasági helyzet, amivel szembe kell nézni, akkor a szakszervezetek nem indulhatnak el a szemüket befogva, a fülüket bedugva valami más irányba. Olyan politikai miliőre van szükségünk, amelyben tisztázódik, hol szűk a gazdasági mozgástér, és hogyan kezelhető mégis a legrászorultabbak és legelesettebbek ügye. Ne forduljon elő, hogy valakik egyébként létező százmilliárdokat akarnak eldugni.
Tehát ha jól értem, a szigorító intézkedések akkor elfogadhatók a szakszervezetek számára, ha hitelt érdemlően megindokolják őket; továbbá ha kompenzálják valamiképp a legrászorultabbakra zúduló terheket.
Pontosan: ez a minimum.
E feltételekkel belemennének abba, hogy a nagy elosztás a lakosság kárára módosul?
Nem tudom azt mondani, hogy belemennénk vagy nem mennénk. Ugyanis nem tudom, hogy létezik-e más alternatíva vagy nem, melyek azok a rettenetesen fontos részletek, amelyekről borzasztó nehéz általában és nagyvonalúan beszélni. Csak azt tudom, hogy arra hivatott a gazdasági-szociális megállapodás és az emögé szerveződő tárgyalássorozat, hogy mindenki számára világossá váljon, mi a helyzet, mit lehet tenni. Tényleg nem tudom megmondani, hogy az államháztartás reformja, az adórendszer módosítása csak és kizárólag úgy képzelhető-e el, hogy igen durva, kemény terheket rak a munkavállalók és a nyugdíjasok nyakába.
Mit szól a családi pótlék adóztatásának tervéhez?
Úgy gondolom, hogy a családi pótlék megadóztatása és a gyermekek utáni adókedvezmény megszüntetése akkor elfogadható, ha a személyi jövedelemadózást átalakítva figyelembe veszik a családban eltartottak számát (splitting-, azaz bizonyos jövedelmeket a rosszabbul kereső családtagoknál beszámító rendszer). Tehát a módosítások ne sújtsák a támogatásra szorulókat. Nem túlságosan örülök, hogy a koalíciós megállapodásban igen kevés nyomát láttam e törekvésnek.
A kormány úgy is növelheti az adóbevételeket, ha foglalkozik a feketegazdaság problémájával. Ez az egyik legfontosabb kérdés. Nem a szociális terheket kellene reflexszerűen növelni, hanem legalizálni a feketegazdaság minél nagyobb részét. Az MSZOSZ leírt olyan elgondolásokat, amelyek, ha nem is konkrétan, de a megközelítés módjában figyelembe vehetők. Javasoljuk például háromszintű minimálbér-konstrukciót (azt, hogy a mai legkisebb bér mellett a szakmunkások, valamint a felsőfokú végzettségű munkavállalók minimálbérét is az Érdekegyeztető Tanács határozza meg); ezáltal differenciáltabban írnánk elő azt a legkisebb összeget, amit a munkavállalóknak legálisan fizetnek, s így nem vonható ki az adó- és járulékfizetési kötelezettség alól. Csodát nem várok ettől, de mindenképpen fontolóra kell venni ilyen és hasonló lépéseket a feketegazdaság visszaszorítása érdekében.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]