A nemzeti áldozatvállalás programja

Az új keletű mitológia szerint a piros-kék koalíció gazdasági ügyeiben egyfelől állnak az SZDSZ liberális közgazdászai (jelképezze őket a híres Soós–Tardos–Bauer belső hármas) és Békesi csapata, a másik oldalon pedig dr. Nagy Sándor és mögötte a támogatásokért, kedvezményekért küzdő lobbyk. Míg az előbbiek a hatékonyság és a modernizáció jegyében szigorú intézkedéseket terveznek, a szociális érzékenységéről nevezetes másik szárny (nem ritkán Horn pártelnökkel együtt) az elkerülhetetlen terhek és kínok elviselhetővé tételén fáradozik.

A koalíciós megállapodás szövege első olvasásra a hatékonyságpártiak erős befolyását mutatja. Nagy fogadkozások vannak benne, hogy „a két párt koalícióján alapuló kormány… programjában nem tesz felelőtlen ígéreteket”. Ugyanis: „A feladat igen nehéz, a válságos helyzetet csak több év gazdasági erőfeszítéseivel és a súlyos helyzetnek megfelelő, következetes gazdaságpolitikai vonalvezetéssel, fokozatosan lehet megváltoztatni.”

A válságelhárítás rövid távú programjában már sorolják is a teendőket: 50 milliárddal kell csökkenteni 1994-ben a költségvetési hiányt, egyes kiadásokat csökkentenék, befagyasztják a költségvetés fel nem használt tartalékait. A fogyasztási adók növelését és az energiaárak emelését tervezik. „Az első áremelésre már 1994-ben sor kerül.” A koalíciós kormány „megállapodást köt az érdekegyeztetésben részt vevő munkaadói és munkavállalói szervezetekkel arról, hogy a jövedelemkiáramlás csökken…”

Egy korábbi cikkemben (Beszélő, 1993. 50. szám) azt igyekeztem bizonyítani, hogy az MSZP kongresszusa által jóváhagyott Békesi-program megengedhetetlenül sok ígéretet tartalmaz, amelyek teljesítése – ugyancsak a programban szereplő adatsorok szerint, csak gyors és nagymértékű belső és külső eladósodás árán lehetséges. Ezért úgy gondoltam, hogy ezt a populista programot semmilyen választási eredmény után sem fogadhatja el a liberális közép, s benne az SZDSZ.

Az előbb bemutatott rend- és egyensúlyteremtő csomag láttán nem kell-e módosítanom álláspontomat? Nem az történt-e, amit a politizáló közvélemény remélt, hogy összefogva az SZDSZ szakértőivel, éppen Békesi gyomlálta ki a népszerűsködő ígéreteket a Békesi-programból?

A szöveg állapota

A megállapodás keletkezési körülményei és főként szövege sajnos nem teszik lehetővé, hogy egyértelmű választ adjunk erre a kérdésre. A megállapodás elsősorban a hazai és a külföldi közvéleménynek szól: tudatja az érdeklődőkkel, miben változik és miben nem a magyar kormánypolitika. Tudjuk továbbá, hogy a megállapodással egymásnak is üzennek a szerződő felek. A tárgyalás és szövegezés közben kiderült, mi fontos és mennyire, a feleknek, mihez ragaszkodnak és mit hajlandók feladni engedményekért vagy engedmények nélkül. A megállapodás a két párt tagjainak és szimpatizánsainak is szól. A szövegből kiolvasható, mennyire voltak kemények és következetesek a tárgyaló delegációk tagjai. És a megállapodás a jövőben is hasznos lehet, a majdani viták során hivatkozni lehet rá.

Ezek után nem meglepő, hogy a megállapodásban jó néhány üres, de hangzatos „célkitűzés” is található. A kormány például „áttekinti a gazdaságirányítás szervezeti rendszerét, és gyorsan meghozza a szükséges szervezeti és személyi döntéseket”. Megtudjuk továbbá, hogy „intézkedéseket kell hozni bankfelügyeleti tevékenység megerősítése végett”. És aki aggódott, megnyugodhat: a fedélzeten tudják: „A légi közlekedésben és a hajózásban korszakváltás előtt állunk, a korábbi fejlődési pályák lehetőségei láthatóan beszűkültek, az új összehangolt stratégia keretében kell dönteni a további fejlődés irányáról.”

A régi időkre emlékeztető közhelyeknél nagyobb gondot okoznak az egymásnak ellentmondó állítások. Egyfelől azt olvassuk, hogy „a következő négy év gazdaságpolitikáját a válságkezelés, a gazdaság folyamatos működőképességének fenntartására tett erőfeszítések, az átmenet… felgyorsítása és a tartós gazdasági növekedés feltételeinek megteremtése együttesen kell jellemezze”. Néhány oldallal később már nem a feltételeinek megteremtését, hanem a növekedést szorgalmazzák. Ahhoz, hogy csökkenjen a munkanélküliség és eközben ne növekedjen az infláció, továbbá „hogy e két azonos fontosságú, ám több ponton egymásnak ellentmondó gazdaságpolitikai cél ne indítson el újabb eladósodást, a külső és belső egyensúly romlását, valamint ne élezze tovább a szociális feszültségeket, annak az a feltétele, hogy a gazdasági recessziót, illetve a mélypont körüli stagnálást megalapozott gazdasági növekedés váltsa fel”.

Van másik?

A gazdasági növekedés elutasítása, majd igenlése nemcsak azt jelzi, hogy milyen nehéz értékelni a megállapodást. A növekedést szorgalmazó passzus ugyanis nem áll egyedül, hanem beilleszthető egy a gazdaság hagyományosan befolyásos ágazatait, területeit támogató feladatsorba. A program célja „az agrárszféra pusztulásának megállítása és e területek fejlesztése”. Ennek érdekében a kormány „intézkedéseket hoz a gabonafelvásárlás és exportértékesítés előmozdítására”, ám „figyelemmel a költségvetés egyensúlyának javítását szolgáló csomagra”. (Magyarán ad támogatást, de a lehető legkevesebbet.) Továbbá: „Élelmiszer ellenében nyersanyag- és energia-barterüzletek megkötését kezdeményezi mindenekelőtt Oroszországgal.” A Békesi-program másik fontos és a szabad demokraták által korábban bírált eleme is benne maradt a szövegben: „Növelni kell – mindenekelőtt az infrastruktúra területén (közlekedés, hírközlés, vízgazdálkodás, lakásépítés, környezetvédelem, kereskedelem) – a beruházások volumenét. Míg itt nem tudjuk, milyen források állnak a kormány vagy az önkormányzatok rendelkezésére, az ipar és az infrastruktúra nagy fehér elefántjainak szanálásában egyértelműen folytatódna az évtizedek óta megszokott kormányzati szerepvállalás. Az állam természetesen „közvetlenül csak szűk körben léphet fel a vállalatok válságos helyzetének rendezésére”. Ám egyúttal „intézkedéseket kezdeményez a jelenleg tartósan állami tulajdonban levő nagyvállalatok (MÁV, alumíniumipar, Diósgyőr, Ózd stb.) kvázi csődhelyzetének kezelésére”.

Bármilyen óvatosan is kell kezelnünk a koalíciós megállapodás szövegét, az ilyen mondatok arra utalnak, hogy a gyomlálás java még hátra van. A kormányprogram elolvasása után már többet tudunk mondani arról, hogy Békesi melyik programja az igazi, hogy az adónövelésekkel és kiadáscsökkentésekkel előteremtett pénz a gazdasági szerkezet átalakítását vagy befagyasztását szolgálja.

Elolvastuk a kormányprogramot, de nem tudjuk megmondani, hogy ebből szerkezetátalakítás vagy befagyasztás következik. Szokás szerint csak a legrövidebb távú költségvetési kiadáscsökkentő, megszorító lépések kényszere világos, a többi – infrastruktúra-fejlesztés, területfejlesztés, államháztartási reform – a kormányzó pártokon belüli politikai alkudozás tárgya lesz, ahogyan lenni szokott.