Laki Mihály

Nyomtatóbarát változat

Nem egészen szokásos torzsalkodás

Ugyan miért figyelt volna fel a közvélemény vagy a szakma e hírre? Az elmúlt 2–3 évben a kormány, a koalíciós pártok és persze az MDF is többször módosította álláspontját a privatizáció módszereiről, sebességéről, ezen belül a külföldi tőke szerepéről. Aligha történhetett ez másként: az egyedül célravezetőnek hitt módszerek rendre csalódást okoztak. A központi privatizációs programok éppúgy kifulladtak, mint a boltokat és vendéglőket magánbérletbe juttatni akaró előprivatizálás. A munkavállalók rendszerint még jelentős kedvezmények mellett sem sietnek megvenni az őket foglalkoztató állami vállalatok vagyonának egy részét, és – néhány sikeres esettől eltekintve – a külföldi tőke is óvatos, csak néhány százalékos részesedést szerez a privatizált – valójában többségi állami tulajdonban maradó – vállalatokban.

A hiteljegyvita iránti mérsékelt érdeklődést az is magyarázza, hogy nem hozott új szempontokat, érveket, a köztulajdont ingyen vagy nagy kedvezményekkel szétosztó és az úgynevezett „klasszikus” (állami vagyont pénz ellenében magánkézbe adó) privatizáció hívei között sok éve zajló vitában.

Kádár Béla a Magyar Hírlapnak adott interjújában (MH, 1993. január 2.) tömören és világosan elmondja a korlátlan (unlimited) privatizáció ellenzőinek talán legfontosabb érvét: „Az átalakulás »magyar útjának« sajátosságaként mi hatékony tulajdonosokat akarunk, és nemcsak egyszerűen tulajdonosokat. A kollektív állami tulajdont egyszerű szétosztani, de ezzel még nem sikerül olyan »gazdát« találni, aki a tőkét hatékonyan tudná működtetni.” Hasonló nézeteket találunk a Pénzügyminisztérium sajtóosztályának öt nappal későbbi – nyilván Kupa Mihály által jóváhagyott (egyes helyeken egyes szám első személyre váltó) – különvéleményében. A kisbefektető „rövid távú tőkekivonásban lesz érdekelt”, mert: „Az adott cég döntéseibe… érdemi beleszólása nem lesz, így kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A tönkrement cégek esetében pedig a hiteljegy, hitellevél törlesztése változatlanul kötelezettség, amelyet csak saját személyes megtakarításának felhasználásával tud majd kielégíteni a hitellevél, hiteljegy tulajdonosa. Ezek olyan problémák, amelyek a kisbefektetőket elbátortalanítják saját személyes megtakarításaik tőkésítésétől.” Itt olvashatjuk azt a korábbi vitákból is ismert érvet, hogy „a hiteljegynek inflációs hatásai vannak”, továbbá, hogy „erőteljes korrupciós hatásokat hordoz majd annak eldöntése is, hogy ki milyen konkrét vagyontárgyat, részvényt tud szerezni a hiteljegyért cserébe”. A sajtóosztály felhívja a figyelmet arra is, hogy „az elképzelések szerinti 1 millió forintos hiteljegy 8000 milliárd forintnyi vagyont feltételez arra az esetre, ha a hiteljegy-vásárlási lehetőséggel mindenki élni akar, márpedig ennyi vagyonnal nem rendelkezünk”. (Kellemetlen, sőt kínos számítási eredmény, hiszen egyes becslések szerint az állami vagyon könyv szerinti értéke ennek legfeljebb negyede, 2000 milliárd forint.)

A privatizációs miniszter kabinetfőnökének, Csuhaj V. Imrének másnapi válaszában is visszaköszönnek a korábbi vitákban a szétosztással, kedvezményes átadással gyorsított privatizáció mellett elhangzott fontos érvek: „a bürokratikus államgazdaság leépítése, illetve a piacgazdaság alapvető intézményeinek megteremtése nem mehet (megy) végbe kizárólag szerves fejlődés eredményeként. Szükséges és megkerülhetetlen olyan lépések végrehajtása is, amelyek centralizált döntéshozatalt vagy látszólag »piacidegen« megoldások alkalmazását foglalják magukba… Mindez természetesen a tulajdonviszonyok gyökeres átformálására és az azt előmozdító privatizációra is igaz.” Ami pedig a 8000 milliárdos (túl) kínálattal és az inflációs veszéllyel kapcsolatos aggályokat illeti, a kabinetfőnök szerint: „a hiteljegy kibocsátására – egy-egy meghatározott értékösszeg erejéig – kizárólag azt követően kerülne sor, ha a megfelelő »kínálati csomag« már összeállt. Így természetszerűen eleve kizárt olyan típusú kibocsátás, amely mögé nem állítható fedezet.” (MH, 1993. január 8.)

Frontember a Hátországból

Az eddigiek nem jeleznek többet, mint az ÁVÜ-t felügyelő privatizációs miniszter és a pénzügyminiszter több mint egy éve tartó hatásköri vitájának újabb fordulóját. De mi magyarázza a nemzetközi gazdasági kapcsolatok máskor oly visszafogott stílusú miniszterének részvételét, továbbá azt az indulatos kijelentését, „hogy azok, akik valamiféle magyar parlagi nacionalizmus talaján, a nemzetközi modernizáció követelményeinek ismerete nélkül lépnek fel a külföldi tőke és áruimport ellen, nem ismerik saját múltunkat”. Különvéleményében a pénzügy is erősen tart attól, hogy a hiteljegy miatt „visszaretten a külföldi befektető, aki így nem hoz fejlett technikát, tőkét, műszaki ismeretet, piacokat a magyar gazdaság számára”. Kádár Béla még ennél is borúlátóbb: „Ha egy ország nem tud jelentős külföldi tőkéhez és jelentős piacokhoz jutni, és arra van utalva, hogy saját szűkös erőforrásaival járja végig a modernizáció kálváriáját, akkor vergődik, kivérzik, s a világgazdaság perifériájára szorul.”

Csuhaj V. Imre cikkében ugyan szó esik arról, hogy „a hazai privatizáció társadalompolitikai célja a belföldi tulajdonosi réteg kiszélesítése, megerősítése”, de az ilyen, a Nemzeti Megújulás Programjából vagy a Kupa-programból ismert kitételek aligha magyarázzák a két miniszter éles megfogalmazásait. Azt pedig még kevésbé, hogy egy kidolgozás alatt álló koncepciót nem zárt ajtók mögött, hanem a nyilvánosság előtt vitatnak. Mintha a privatizációs kabinetfőnök sem értené az egészet: „Hangsúlyozni kell, hogy a kormány a konstrukció kidolgozásáról hozott döntést, s nem arról, hogy egy már teljesen kidolgozott technikát be kell vezetni.” Csuhaj ott is védekezik, ahol vitapartnerei nem támadják: „A piaci elvekre épülő privatizáció azonban sohasem volt azonosítható egyfajta leegyszerűsített »piaci« értékesítéssel.”

Kinek szólnak a vitapartnerek tárgytól (hiteljegy-konstrukció) többé-kevésbé független üzenetei?

Elemzésünk szempontjából nem érdektelen, hogy a hiteljegyvita kirobbanása előtt néhány nappal (december 24-én és 31-én) jelent meg a Magyar Fórumban Csurka István „Keserű Hátország” című tanulmánya. Az újabb produkció láthatóan jóval kisebb feltűnést kelt, mint hírhedett elődje, a „Néhány gondolat…”. Pedig ebben az írásában a neves író újabb frontot nyit, támadást indít a kapitalizmus, az ipari társadalom, a fogyasztói társadalom szálláscsinálói ellen.

A „Keserű Hátország” szenvedélyes hitvallás a – mondjuk így – nem baloldali antikapitalizmus mellett: „Volt és van tehát egy nagy világrendszer, az ipari társadalom, amelynek volt két hadiipara és volt két módszere az állampolgárok kormányzására és féken tartására: a fogyasztói kielégítés és az alattvalói középszerben korlátozás, a hiányokkal kényszerítés… Az államkapitalizmus és a szabad kapitalizmus között természetesen óriási különbség van, elsősorban az emberi munka hatékonyságát illetően, de történelmi összesítésben mégis egy korszak alaphelyzetének rosszabb és jobb megoldását jelentik. Minden szembenállásuk ellenére összetartoznak.” (MF, 1992. december 24.) Ugyanez egy érzékletes hasonlattal: „nincs rendszerváltás a világban, hanem csak a régi, kétszikű tojást keverik fel egyetlen sárga masszává”. A tojáskeverők Csurka szerint szálláscsináló rendszerváltozást hajtanak végre, és „a Nyugat most is a szálláscsinálót támogatja”. Ellenfele a rendcsináló, aki az elmaradt rendcsináló rendszerváltozást kéri számon a kormányon.

Visszatérve szűkebb témánkhoz, Csurka szerint „a szálláscsinálás ideológiája azt mondja: privatizáljunk, adjunk el mindent annak, aki megveszi, olyan áron, amilyenen elviszik, és ezzel a sok eladással teremtsünk olyan gazdaságot, amelyik olyan, mint a többi európai állam gazdasága, majd illeszkedjünk bele a népek gazdasági közösségébe, és igyekezzünk, hogy legyen nekünk is fogyasztói társadalmunk. Mert ez lehetséges. Mert erre van szüksége a magyarságnak, s ezért ez a rendszerváltozás fő célja és értelme, így valósulnak meg nemzeti céljaink. Ez azonban nem így van. Mert igaz ugyan, hogy helyes megfelelő időben vámtarifa-egyezményt kötni, előtársulási szerződést kötni, a magyar gazdaság számára biztosítani a majdani lehetőséget a társulásra, helyes dolog célul tűzni ki a felzárkózást, azonban mindezt szálláscsináló rendszerváltozással megvalósítani, méghozzá a rendcsináló mozzanatok és akaratok kihagyásával, már végzetes hiba, mert ily módon az a magyar polgári társadalom, amelyik méltó helyet foglalhat el Európában, nem teremthető meg, mert a Hátország leszakad róla, mert így csak az elit számára teremtődik meg a csatlakozás és a felzárkózás esélye, és a nép, a keserűek éppen ebben a privatizációs folyamatban szakadnak le, mert leszakítják őket. A szálláscsinálók következetesen.”

A címzett nem ismeretlen


Kinek szólnak ezek a kemény szavak? Elsőre „Az MDF vezérkarának és egyáltalán az egész nemzeti tömörülésnek”, akinek „az a legnagyobb mulasztása, hogy miután már látva látta a szálláscsinálós rendszerváltozás ferdeségét, még mindig nem készített új programot választói, a Keserű Hátország számára”.

Az igazi felelősök azonban a közgazdászok: „félre a közgazdászokkal! Elég volt belőlük. Ahhoz, hogy olyan társadalmat sikerüljön megteremtenünk, amelyben nem a Bank a Legfőbb Hadúr, az szükséges, hogy ne a közgazdák tervezzék meg az alapot, s ne az ő szemléletük határozza meg a politikát.”

És hogy világosan lássuk, hol is kell keresnünk a szálláscsinálás közgazdáit, elég elolvasni Csurka „néhány alapelv”-ét.

„Ma az ipar termelése… a fele sincs a korábbinak, és várhatóan tovább csökken. Ennek nem a közgazdászok az okozói, de nem is vétlenek benne, mert a terv, amit már a régi szép Grósz-időkben elkezdtek kidolgozni a belső államadósság és vállalati körbetartozás megszüntetésére, mindmáig szóbeli maradt, majd egy idő előtt bedobott csődtörvénnyel és a párhuzamosan futtatott privatizációval olyan keveredés állt elő, olyan bizonytalanság, amit most már nagyon nehéz feloldani.”

„…eddig a tisztelt közgazdák gyakorlati programjai rendre nemhogy utópiának, hanem vicclap-töltelékanyagnak bizonyultak, vagyis még nevetni sem igen lehetett rajtuk. Minden költségvetés megbukott, minden program hamvába holt. De csak hirdetik az újabbakat.”

A pénzügyminiszter aligha örül az ilyen megjegyzéseknek. Ha tartja magát modernizációs elképzeléseihez, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat felügyelő kollégája sem lelkesedhet az olyan felszólításokért, hogy: „A magyar föld nem eladó. Külföldi még vegyes formában se juthasson egy bizonyos, nagyon alacsonyan megfogalmazott mértéknél nagyobb magyar földhöz. Ennek érdekében a magyar bankrendszer sem lehet eladó egy bizonyos százalékon belül. A negyven százalék nagyon sok! De ezen túlmenően: meg kell tiltani, hogy vegyes bank jelzálogüzletekkel foglalkozzék, mert így nyakán maradt bukott hitelek földellenértékét átadja külföldieknek. Így ugyancsak el lehet adni az országot, ha a bankok olyan helyzetet teremtenek, amelyben sok kisgazda bukik a hitelével.”

Utazás a múltba

Klasszikus Kádár-kori helyzetbe cseppentünk. Hányszor tapasztalhattuk, hogy a kemény vonal nyílt támadására a piacgazdaság és a modernizáció hívei egy másik vita keretében, ürügyén üzentek nemcsak ellenfeleiknek, de a szakmának, a politika iránt érdeklődő közönségnek is. És folyhatott a kedvelt társasjáték, kisakkozni, hogy ki nyer, és ki veszít pozíciót a reformerek és ellenfeleik heroikus csatáiban. Hogy az segít-e a haladároknak, ha cinkosan összekacsintva velük úgy teszünk, mintha hülyén elértenénk az üzenetet, noha pontosan értjük. Ami abból is világosan látható, hogy elértettük. Vagy éppen az a célszerű, hogy kimondjuk helyettük, amit ők elhallgattak.

Fontos kortünet – kis esettanulmányunk is mutatja –, hogy ez a szellemi társasjáték újból terjed. Ám ami a kommunista rendszerben csak unalmas volt, most már nevetséges is. Aki ma nem ért egyet a jobboldali antikapitalizmus programjával, bármikor felállhat és elmehet, várja a hazai és a nemzetközi üzleti vagy tudományos élet. A régi reformerszöveg, a „még mindig jobb, ha én csinálom, mint ha ők” típusú ön- és közáltatás menthetetlenül elavult. Aki – hogy ellenfeleinek ne adjon alkalmat az újabb támadásra – pénzeket zárol vagy von el vélt vagy valódi politikai ellenfeleit foglalkoztató intézményektől, aki rendcsináló bizottságokban tölti az idejét, hiába jelzi finom eszközökkel, hogy ő (mindezek ellenére) nem Azok közé tartozik, nemcsak politikai hitelét, de maradék szakmai tekintélyét is hamar elveszítheti.

• Beszélő