Beszélő: Ha mást nem is, annyit biztosan tudunk, hogy egy átmeneti periódus után másféle közszolgálati rádiónak kellene kialakulnia, mint amilyen most működik és régebben működött. Kérdés, hogy milyennek.
Szalay Zsolt: Mindenekelőtt: lényegesen kisebbnek. A társadalom nem tarthat el egy akkora rádiót, mint a jelenlegi, amelynek az éves költségvetése megközelítőleg 6 milliárd forint. Úgy látom, hogy kb. 2 milliárd forint az az összeg, melyet a hazai költségvetés a közszolgálati rádiózásra elő tud teremteni. Pontosan tisztázni kell, mi is az a közszolgálati, a kereskedelmi-magán-, illetve a nem kereskedelmi, de magánrádió. Az biztosnak tűnik, hogy a magánrádiók profiljába nem tartozik majd bele a kulturális mecenatúra és a hírszolgáltatás, mert az igen drága. Azaz a közszolgáltatáshoz a hírszolgálat és a kulturális értékek támogatása tartozik, s ennek megfelelően kell az adók profilját kialakítani. Az egyik adó feladata lenne a hír- és információszolgáltatás, egy másiké a kulturális értékek közvetítése. Ebbe a koncepcióba a Petőfi rádió nem fér bele. Mivel ez jelentős létszámcsökkenéssel járna, két évet tartanék szükségesnek ahhoz, hogy a jelenlegi 2000-2200 fős állami rádió 600-800 fővel működjön tovább, miközben a privatizációs folyamat során a magánrádiók részben fölveszik a távozni kényszerülőket. Az egész folyamat első lépéseként szükségesnek tartanám a rádió teljes átvilágítását elvégeztetni egy tekintélyes és mindenki számára hiteles nemzetközi céggel.
Domány András: Egyetértek azzal, hogy a közszolgálati rádió bizonyosan kisebb lesz, de óvnék mindenkit a doktrinerségtől. Nem mernék számokat mondani (a 600-800 fő kevésnek tűnik, ha meg akarjuk őrizni mondjuk a százfős szimfonikus zenekart és énekkart, amelyek méltán nemzetközi hírűek), s nem merném azt sem kijelentem, hogy nincs szükség valamelyik adóra. A jelenlegi többletköltségek és pazarlások nagymértékben a sugárzással, az Antenna Hungária körüli megengedhetetlen zűrzavarral és ellenőrizetlenséggel függnek össze. Sokakkal együtt vallom (l. Cs. Kádár írását, Beszélő, 1994. június 2. számában), hogy többet tudnánk spórolni a sugárzási költségeken, mint bármelyik adó eladásával. Továbbá vannak speciális szolgáltatások – melyeket a BBC-nél is külön finanszíroznak –, mint pl. a nemzetiségi vagy kisebbségi műsorok, a parlamenti közvetítések, külföldre szóló adások stb., amelyek a közszolgálati funkcióhoz hozzátartoznak, de amelyeket külön támogatásban kell részesíteni. Remélem, mielőbb lesz számos kereskedelmi adó, s ez a műfajok arányát kétségtelenül meg fogja változtatni. De ez sem jelentheti azt, hogy a közszolgálati rádióból bizonyos műfajok (pl. a rockzene vagy a vetélkedők) teljesen kimaradjanak, hiszen nem alakulhat ki olyan helyzet, hogy az előfizetők épp azt ne kapják meg a közszolgálati rádiótól, ami a legtöbbjüket érdekli.
Korányi Tamás: Ami a bűvös 6 milliárdot illeti, megítélés dolga, hogy ennyit a költségvetésnek ki kell-e bírnia vagy sem. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a hosszú távú stratégiát ne a jelenlegi szorító helyzetre dolgozzuk ki, hanem induljunk ki egy viszonylag tűrhetőbb állapotból. Véleményem szerint nem az eladáson kéne gondolkodnunk, hanem a működési feltételek korszerűsítésén, a technikai és gazdasági ésszerűsítésen. A sugárzási mód, a jelenlegi CCIR-norma nemcsak korszerűtlen, de drága is. Kifejezetten rossznak tartom szakmai és anyagi szempontból egyaránt azt a jelenlegi gyakorlatot is, amely nem számol a már elkészült és leadott műsorok ismételhetőségének lehetőségével. Egy színvonalasan elkészített zenei vagy irodalmi műsor nem veszít aktualitásából (s ne feledjük, hogy a rádió műsorainak nagy részét ezek teszik ki), ugyanakkor a költségek jelentősen csökkennek, s nem utolsósorban a hallgatók nagyobb részéhez juthatnak el így a valós értékek. Jelenleg olykor a sztereó adón is monóban mennek a műsorok, megidézve az egykori Gyáli úti stráfkocsi körülményeit. Véleményem szerint nem a rádió adásidejét kellene csökkenteni, hanem a költségét.
Gálik Mihály: Először is szeretném leszögezni: véleményem szerint is kisebb közszolgálati rádióra van szükség. Ugyanakkor a közszolgálati rádió primer érdeke a kereskedelmi szféra léte. Ameddig tisztességes, komoly kereskedelmi szféra nem lesz, addig a politika mindig rá fog tenyerelni a közszolgálatra. Ez nem bizalmatlanság a most hatalomra jutott koalícióval szemben, csupán szociológiai alapigazság. Olyan kereskedelmi szférának kell létrejönnie, amely komolyan képes az alternatív vélemények megjelenítésére. Ennek az ellensúlynak a kialakítása nem valósulhat meg úgy, hogy csak marginális frekvenciákat lehet igénybe venni. Ez részint éppen azoknak a frekvenciáknak az igénybevételével képzelhető el, amelyeket ma a Magyar Rádió használ. Szükség lenne egy olyan országos műsorra, amely komoly hírszolgáltatást nyújt, s el kell érni kommunikációpolitikai eszközökkel azt, hogy műsorszolgáltatási engedélyt csak ilyen hírműsorok sugárzásának fejében kaphatnának a különböző adók. Ennek az országos hírszolgáltatásnak a költségeit elő kell teremteni. Mégpedig elsősorban a reklámpiacból, amelynek ma a Magyar Rádió a monopolistája. Az egyik nagy kérdés, hogy az előfizetők 3,8 milliárd forintos előfizetési díja hol van a legjobb helyen. Egy markáns közszolgálati funkcióval terhelt kereskedelmi rádiózás mellett nem lehet helye egy olyan közszolgálati rádiónak, amely a három programot öt frekvencián sugározza, továbbá rendelkezik a Danubius és a Calypso rádióval is. Ebben az esetben ugyanis elfogynának az országos frekvenciák. Át kell adni egy országos sugárzásra alkalmas terjesztési eszközt, s ez nem lehet a Danubius frekvenciája, mert ebben az esetben a rádió lehúzhatná a redőnyt. Én a Petőfi frekvenciájáról mondanék le. Egy változatlanul meghagyott struktúrára kereskedelmi szférát felépíteni nem lehet.
Domány András: A kereskedelmi rádióknak természetesen teret kell biztosítani, de az az érv, hogy ehhez a jelenlegi közszolgálati rádiótól kéne elvenni frekvenciát, nem állja meg a helyét, egyszerűen azért, mert frekvencia van elég!
Bolgár György: A BBC, amely sokáig monopolhelyzetben volt, és még ma is túlsúlyos, közszolgálati rádió. Ennek ellenére van könnyűzenei, popzenei adója. Magyarországon a kultúrharcok sokszorossá nőttek a BBC körüli kultúrharcokhoz képest. A BBC-minta – bármennyire is szimpatikus – számunkra tehát nem követhető. Ki tudná most megmondani, hogy mondjuk a popzenét a közszolgálati vagy a kereskedelmi rádióknál fogják színvonalasabban közvetíteni? A dolog lényege ugyanis éppen az, hogy ha lesz valódi konkurencia, akkor az fogja erre megadni a valóságos választ. Erre pedig minél előbb szükség van. Ki kell tűzni egy szoros határidőt. Ugyanis, ha csak elvben képzeljük el azt, hogy meg kell engedni a versenyt, kereskedelmi rádiókat kell csinálni, és majd visszaszorítani a közszolgálati rádiót egy elfogadható mértékű nagyságra, akkor ez a szervezet elég erős marad ahhoz, hogy az elkövetkező négy évben ne változzék semmi, s a kormánynak is az lesz az érdeke, hogy ezt a monopóliumot ellenőrzése alatt tartsa. Egy-két éven belül kéne a változtatásokat végrehajtani. A közszolgálati rádiónak természetesen alapvetően azokat a funkciókat kell ellátnia, ami nem üzlet. Az belátható, hogy egy klasszikus zenei adóra, egy információs adóra (hírekkel, háttérműsorokkal, kommentárokkal, kulturális vitaműsorokkal, irodalommal stb.) szükség van. Az már vitakérdés lehet, hogy bizonyos rétegeket szolgáló műsorok, mondjuk a nyugdíjasoknak szóló szórakoztató-szolgáltató műsor megélne-e a kereskedelemben vagy sem. Ennek alapján kell dönteni arról, hogy szükséges-e a harmadik adó vagy sem. Abban viszont Gálik Mihálynak adok igazat, hogy meg kell adni az esélyt a kereskedelmi szféra számára, hogy egy országos középhullámú adóra tegyenek szert.
Haraszti Miklós: Nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, hogy a kereskedelmi adók megléte olyan helyzetet teremt, amelyben a közszolgálati rádiót a politika végképp békén hagyná. Az olasz példa jól mutatja, hogy hiába van izmos kereskedelmi szféra, a közszolgálati mindig kívánatos falat marad a politika számára. A mostani vitában azok pártján állok, akik nagyobb veszélynek tartják azt, hogy nem lesz jelentősebb változás, mint azt, hogy esetleg túlpörög a dolog. Véleményem szerint nem valószínű, hogy Magyarországon egy amerikaiasan elvadult piac visszafordíthatatlanná tenné a közszolgálati szféra zsugorodását. Egy későbbi kultúrharc – mondjuk egy Berlusconi-féle – bármikor visszaállíthatja akár az eredeti állapotokat is. A törvénynek abba az irányba kellene utat vágnia, hogy minél nagyobb legyen a változás, amelyre már megérett a helyzet, s ennek van a legkisebb rizikója. Nem elég az, ha a törvényhozás formálisan biztosítja a kereskedelmi rádiók függetlenségét. Komoly garanciákra van szükség ahhoz, hogy függetlensége a kereskedelmi szféra anyagi-kereskedelmi érdekévé váljon és az is maradjon. Azaz megélhetésének fő forrása maga a függetlenség legyen.
Mik lennének a közszolgálati és kereskedelmi rádiók függetlenségének politikai garanciái?
Gálik Mihály: Ez igen egyszerű: ha a politikusok, a törvényalkotók úgy akarják, hogy függetlenek legyenek, akkor azok lesznek, ha nem, akkor kitalálhatunk bármilyen tetszetős megoldást, rabszolgaintézmények maradnak.
Haraszti Miklós: A kérdés személyi vonatkozásai hallatlanul fontosak. Vagy sikerül a politikának és a rádió, a televízió új, ideiglenes vezetőinek megcsinálniuk egy a közönség és a szakma által elismerten független rádiót és televíziót, vagy a törvény sem fog segíteni.
Azért nagyon érdekes és izgalmas a jelenlegi szituáció, mert a törvényig adott egy kvázi-monopol helyzet. A politikának és a szakmának ilyen körülmények között kell megteremtenie a kívánt állapotot, azaz bebizonyítania, hogy monopolhelyzetből is lehetséges a versenyhelyzet létrehozása.
Domány András: Nincs tökéletes megoldás, nincsenek tökéletes biztosítékok. A reális és a hazai hagyományoktól sem elrugaszkodó megoldási kísérletet abban látom, hogy valamilyen politikai összetételű plurális testület próbál egyensúlyt teremteni, miként Ausztriában, Németországban vagy máshol.
Szalay Zsolt: Ami a garanciális feltételeket illeti, két részre bontatnám a kérdést. A finanszírozást illetően azt gondolom, hogy egy meghatározott műsoridő sugárzási díját a mindenkori állami költségvetés automatikusan biztosítsa. A másik garanciát – minden törvényi szabályozás bizonytalanságát magam is érzékelve – egy paritásos felügyelő bizottságban látom, amelybe minden parlamenti párt delegál egy-egy személyt.
Bolgár György: Az egyik legnagyobb gondot abban látom, hogy a magyar újságírás nincs felkészülve az igazi közszolgálati típusú rádiózásra és televíziózásra. Rendkívül jellemzőnek tartom, hogy nálunk a híradók, krónikák többnyire kijelentésekre, kommentárokra, nyilatkozatokra, értelmezésekre építenek, s nem magára az eseményre. Ha nem tudunk az eseményekre koncentrálni, akkor a legjobb szándék ellenére sem valósulhat meg az igazi közszolgálati típusú hírközlés. És újra hangsúlyozni szeretném: szükség van a mielőbbi versenyhelyzet megteremtésére. Új műhelyt könnyebb felépíteni, mint egy régit átalakítani, könnyebb a hagyományokkal szakítani, könnyebb meghatározott és világos szakmai és anyagi feltételek mellett a személyi állományt kialakítani.
Korányi Tamás: Mindez csodás illúzió, de nem több. Mert hát a kereskedelmi rádióhoz honnan kerülnének oda az emberek, ha többnyire nem a régi, megszokott helyekről.
Szalay Zsolt: Az alapproblémát nem a személyi kérdésekben látom, hanem abban, hogy egy igazi hír- és információs rádió rettenetesen drága. Sok ember kell hozzá, az eseményeken ott kell lenni, tudósítókra van szükség, és mindennek a technikája is igen költséges. A kereskedelmi rádiók – miután nem ez a profiljuk – gyenge személyi állománnyal dolgoztatnak, alacsony bérért.
Korányi Tamás: De hát erről beszélek, s ez az, amit illúziónak neveztem. Mert ha az állomány gyenge, a bérek kicsik, hol lesz itt a valóságos versenyhelyzet?
Gálik Mihály: Azt kell tudomásul vennünk, a hírből is lehet pénzt csinálni, ebben is megvan a piaci rés. Mindehhez persze nagyobb tőkebefektetésre van szükség. Lehet, hogy az állami rádióból idővel sokakat elvisznek a kereskedelmi adók, de azt is tudni kell, hogy lesz olyan kereskedelmi adó, amely nem ebből akar majd megélni.
Úgy tűnik, volt már a közszolgálati médiumok történetében példa arra, hogy műsorok napi eseményekre tudtak reagálni úgy, hogy különböző oldalakon álló személyek autentikus vitát folytattak. Mondjuk ilyen volt a Napzárta vagy időközönként a Ráadás. A probléma inkább az, hogy léteznek-e még az elmúlt évek médiaháborúja után olyan politikai műsorkészítők akiket hitelesnek fogad el minden számottevő politikai erő, vagy pedig az lesz a hiteles, akit a mostani kormánytöbbség annak tart?
Domány András: Vannak ilyenek, de kevesen. Az elmúlt másfél év közszolgálati vezetőinek legnagyobb bűne, hogy azokat is, akik megpróbáltak „BBC-módon” viselkedni, belekényszerítették a harcba, mert tisztességes ember nem maradhatott csöndben. Ezzel együtt azt gondolom, hogy még ha tudjuk is az álláspontjukat, azért maradtak hiteles személyiségek, s a fiatalokon rengeteg múlik, hiszen egy új nemzedéknek kell felnőnie.
Haraszti Miklós: Kulcskérdésnek ebben a tekintetben nem a politikát látom, nem egyesek politikai meggyőződését. Az elmúlófélben levő periódus legnagyobb károkozása az, hogy elvette a nyugalom kialakulásához szükséges érlelődési időt, ami ahhoz kellett volna, hogy a politikusoknál műveltebb műsorkészítők kulturális önbizalmán alapuló hírszolgáltatás jöjjön létre, amelynek bátorsága nem azon alapul, hogy fel meri-e tenni ezt vagy azt a kérdést, vagy hozzá mer-e nyúlni ehhez vagy ahhoz a politikushoz, hanem, hogy tudja az alapkérdéseket, s ne csak kommersz kérdéseket tegyen föl. A jövő közszolgálatában rejlő legnagyobb veszély, hogy egy kommersz közszolgálatiság jön létre, ahol mindenki azt fecseg, amit akar, s a kérdések álkérdések, klisék, butaságok, nem a lényegről szólnak. Arra lenne szükség, hogy a politika a legnívósabbakat merje kinevezni, a nála erősebbeket, s nem gyengébbeket.
Bolgár György: Ha azt akarjuk, hogy igazi közszolgálati rádió és televízió alakuljon ki, akkor meg kellene tiltani azt, hogy a közszolgálatban dolgozók maszekolhassanak újságoknál vagy akár a konkurens tévénél vagy rádiónál. Ehhez persze az kell, hogy a Magyar Rádió és a Televízió munkatársait legalább háromszor jobban fizessék meg, mint most. Ellenkező esetben a rádió a legjobb embereit fogja elveszíteni.
Domány András: Én enyhébb szabályokat képzelnék el. Amit szükségesnek tartok az az, hogy a közszolgálati rádiós vagy tévés konkurens cégnél ne dolgozhasson, se tulajdonos ne lehessen, se maszekoló munkatárs, ezt kategorikusan tiltanám. Ebben nincs kompromisszum. A nem elektronikus sajtó esetében lazább lennék, akár a bedolgozásra, akár a tulajdonlásra bejelentési kötelezettséget írnék elő, másrészt megkülönböztetném a kifejezetten hírműsorban dolgozókat, s az ő kötelezettségeiket a más műsorokban dolgozókétól.
Gálik Mihály: Ezt Magyarországon az üzleti élet már megoldotta, mert a magánszférában dolgozók aláírnak egy munkaszerződést, és ebben általában benne van, hogy az adott orgánumon kívül sehova nem dolgozhat az illető. Másrészt – miként a BBC-nél – aki nem fér bele semmilyen bértáblába, nómenklatúrába vagy közalkalmazotti táblába, mert akkora sztár, azzal külön kell szerződni, s fizetni neki annyit, amennyit a cégnek megér. Itt a hibrid megoldások a lehető legrosszabbak. Mindenkinek világosan el kell magát helyeznie a munkaerőpiacon. A sztárokat meg kell fizetni, s a számvevőszék pedig nem fog megjelenni ilyen esetekben.
Szalay Zsolt: Ha azt mondjuk, hogy 6 milliárd helyett 2 milliárdból kéne eltartani a rádiót, de közben jól meg kell fizetni az itt dolgozókat, azért, hogy megkövetelhesd azt, hogy máshova ne dolgozhassanak, akkor a következmény az, hogy a 2200 emberből lesz 6-800 fő.
Domány András: Nem csak a pénzről van szó. Az írott sajtóban végzett publicisztikai tevékenységnek nem csak a pénz a mozgatórugója.
Szalay Zsolt: Ha valaki a hírműsornál dolgozik, ne publikálhasson se itt, se ott, ez egyszerűen összeférhetetlen, ne legyen neki egyszerre több véleménye. Ha csak annyit mondunk ki, hogy ennyit szabad, ennyit már nem, az nem vezet sehová.
Bolgár György: Ha valóban annyit fizethetnénk a munkatársaknak, amennyi kívánatos volna, akkor megkövetelhetjük tőlük, hogy sokat dolgozzanak, mint mondjuk egy nyugati rádiónál, ha pedig sokat dolgoznak, akkor úgysem lesz már se kedvük, se energiájuk maszekolni. A dolog tehát önmagától megoldódik.
Akkor tehát egy igen drasztikus önkorlátozás alá kellene vonni azokat a nagy hatású véleményformáló rádiósokat, akik egyben nagy hatású publicisták is. Elképzelhetőnek tartjátok, hogy a jelenlegi fölszabadultságban, mondjuk Farkas Zoltán, Szénási Sándor, Barát József, Domány András, Bolgár György avagy akár a Mozgó Világban publikáló Baló György a nyilvánosság valamelyik részéből kivonuljon?
Gálik Mihály: Adott egy sokszínű véleménypiac. Ennek egy sajátos szegmense a közszolgálat. Tudomásul kell venni, hogy ez önkorlátozással jár, s ennek megfelelően dönteni, ez választás kérdése. A magyar közéletből természetesen senki nem szakad ki, legfeljebb a Magyar Rádióból. A tulajdonosnak – miként az egész privát szférában – vannak szempontjai, s az egésznek van egy ethosza. Ha ez az egyén ízlésével és pénztárcájával találkozik, a dolog teljesen egyértelművé válik. A közszolgálatnak is van ethosza, célrendszere, követelményrendszere, s igenis lehet hozzá alkalmazkodni.
Domány András: Ezt csak egy fokozott átmenetben tudom elképzelni, nem drasztikusan. A jelen helyzetben én azzal is elégedett lennék – noha számos kolléga még ezt sem érti –, hogy legalább a rádióban, azaz a műsorban kellene véleménymondás helyett véleményt közvetíteni.
Miként lehet rendet teremteni a jelenlegi helyzetben, beleértve a személyi konzekvenciákkal járó kérdéseket is? Miként lehet elkerülni a leszámolás látszatát?
Domány András: A Magyar Rádiót a jól ismert pusztítások ellenére sem sikerült teljesen lezülleszteni – nem úgy, mint a tévét –, a műsorokat tönkretenni teljes egészében nem tudták, a hír- és krónikaműsorokat nem lehetett a Tv-Híradó színvonalára süllyeszteni. Sokkal kevésbé szükséges tehát valamilyen általános rendcsinálás. Szerintem egy tucaton belül van azon vezetők száma, akiket le kellene váltani, különösen, hogy egy-kettő a legutolsó pillanatban még lemondott, s ezt Csúcs László még utolsó leheletével elfogadta. A vezetők leváltását pedig – egyebek közt – még egy Boross Péter által aláírt kormányrendelet is szükségessé teszi, mert a közalkalmazotti törvénynek van egy februárban kiadott végrehajtási kormányrendelete, amely szerint az ún. magasabb vezetői beosztásokat nyilvános pályázat útján kell betölteni. Ha ez az egész rettenet nem lett volna, akkor is ki kellett volna írni a pályázatokat.
Ez mind nagyon szép és tiszteletet ébresztő elképzelés, csakhogy – másrészről – az elmúlt másfél év során a rádió rettenetes szakmai züllésnek indult, a színvonal ijesztően zuhant, dilettáns műsorkészítők hallgathatatlan műsorai lepték el az adást, s mellesleg eközben embereket aláztak meg, hoztak lehetetlen helyzetbe, erkölcsileg, anyagilag, szellemileg, pszichológiailag.
Domány András: A politikai indíttatású törvénytelenségeket természetesen helyre kell állítani, aki hajlandó visszajönni, azt vissza kell venni, a sikeres, de politikai okokból megszüntetett műsorokat vissza kell állítani, most ez a teendő. A következő lépés, hogy már a megfelelő vezetők – és ez már nem az elnök feladata, hanem a pályázat útján kinevezett főszerkesztők dolga – nézzék meg, mely műsorok milyenek, kire van szükség és kire nem.
Korányi Tamás: Akik törvényileg felelősségre vonhatók, ám legyenek felelősségre vonva a független magyar bíróságok előtt, a többiek pedig beosztottként dolgozzanak, és vagy megfelelnek, vagy nem, ez ki fog derülni, természetesen szigorúan szakmai elbírálás alapján. Az igazi dilemma számomra az, hogy a legtöbb helyen ott maradtak a tehetségtelenek, akiket nem rúgtak ki, nem nyugdíjaztak, és akik a tehetségtelenség uralmát valósították meg. A politika itt másodlagos szerepet játszott, egészen egyszerűen azért, mert az egész abszurd történethez, ami itt lejátszódott, éppen a tehetségtelenek csatlakoztak, ők váltak hangadókká.
Domány András: Ha valakit elküldenek majd a rádiótól, úgysem tudjuk elkerülni, hogy a vele szimpatizáló politikai erők ne mondják majd azt, hogy íme az újabb politikai tisztogatások. A demokrácia abból áll, hogy senki nem tűnik el Recsken, vagy a Gulágon, legfeljebb más pozícióba kerül.
Haraszti Miklós: Mindenekelőtt el kell érnie az új vezetésnek, hogy az osztályok élén szakmailag rendkívül öntudatos és kulturált vezetés álljon, amely képes fölülemelkedni mindenfajta politikai csatározáson. Az ő feladatuk az, hogy a garantáltan jó alkotókat hozzák helyzetbe, ezáltal jöjjön létre egy etalon, amely lecsöndesítheti mindazok politikai cincogását, akik emiatt háttérbe szorulnának.
Szalay Zsolt: Én sem szeretném a leszámolást, maradjunk a törvényesség határain belül. Sőt, azt is ki merem mondani, hogy Csúcs László fogja a végkielégítését, és menjen Isten hírével. Lesznek persze, akik politikai ügyként fogják megélni saját tehetségtelenségükből következő félreállításukat, de annyi baj legyen.
Hivatkozott cikkek
- Vita [8]