Voszka Éva

Nyomtatóbarát változat

Szomorúak lehetünk, ha Szalai Erzsinek megint igaza van. Nem állít ugyanis kevesebbet – legalábbis a recenzens olvasatában –, mint azt, hogy civil társadalom nem lesz, hanem volt. Feltételét az a hatalmi vákuum teremtette meg, amelynek bizonytalan közegében az egyik oldalon még szabadon – naivan ki lehetett mondani a sérelmeket, a félelmeket, a vágyakat, és szűkebb, majd tágabb közösségekben képviselni lehetett őket. A másik oldalon pedig még nem voltak kikristályosodott szerepek, értékrendek, intézmények, amelyek korlátok közé szorították volna az állampolgári kezdeményezéseket, avagy – Habermasszal szólva – az uralommentes kommunikáció terét. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy a társadalom felszabadulása a politika nyomása alól nem az új rendszer inherens vonása, hanem csak múlékony pillanat: az intézményesülés a megerősítés és védelem helyett lefojt és deformál. Nem „előre” haladunk a civil társadalom izmosodása felé, hanem „vissza” az állam és a politika uralma alá, még ha ez az állam és ez a politika különbözik is elődjétől.

A tudományos elemző, persze, sokkal óvatosabb és lelkiismeretesebb annál, semmint hogy ilyen túláltalánosító, fellengzős kijelentéseket tegyen. Szalai Erzsébet csak egy szűkebb kört jár körül, a munkástanácsok négyéves történetét vizsgálja, a weberi módszertant követve szerkezetileg is elválasztja a tényeket az értékes ítéletektől, és következtetéseit tiszteletre méltó önuralommal nem terjeszti ki parttalanul, csak „bekapcsolja a rendszerváltás nagy kérdéseinek körébe (147. oldal). A munkástanács-mozgalom azonban az 1992-ben bejegyzett közel húszezer egyesület közül nemcsak méretével és tevékenységének publicitásával emelkedik ki, hanem azzal is, hogy a munkástanácsokon kívül egyetlen más civil szerveződésről sem lehetett és lehet hallani, amely céljának a rendszerváltás irányának befolyásolását tekintette…” (154. oldal). Ezért talán nem teljesen megalapozatlan, ha az olvasó e példa alapján szélesebb érvényű következtetéseket is levon a maga számára a civil társadalom formálódásának lehetőségeiről és korlátairól.

Sommásan megfogalmazva: a könyv témája üdítő, elemzése az empirikus kutatások jó hagyományainak megőrzésével alapos és plasztikus, következtetései pedig továbbgondolásra, vitára serkentenek.

Üdítőnek azért neveztem a tárgyválasztást, mert az utóbbi évek tudományos irodalmában ritkaság, hogy az értelmiség nem magáról vagy közvetlen környezetéről beszél. Ezúttal nem a hivatalok, parlamenti pártok, nagyvállalati hierarchiák világába kalauzolnak el bennünket, hanem a munkások a főszereplők. Bár, tegyük hozzá rögtön, itt is inkább a munkáselitről és a mozgalmi vezetőkről, választmányi ülésekről és kerekasztalvitákról, törvényjavaslatról és vagyonmegosztásról esik szó. Az „igazi melósokhoz” talán más úton, szociografikus módszerekkel lehetne közelebb jutni. Ha a hírértékű eseményeket nézzük, a történet fordulópontjait próbáljuk rekonstruálni, akkor természetesen a közvetítők, a nyilatkozatot adó képviselők és elnökök – meg az ideológusok – kerülnek a középpontba.

De ez már a könyv mondanivalóját is érinti. Az elemzés veleje ugyanis annak a folyamatnak az érzékletes leírása, hogy miként alakult át a gazdasági demokráciáért küzdő civil mozgalom a „nagypolitika” játékszabályait alkalmazó, politikai értékeket követő, s a pártokkal-szakszervezetekkel kapcsolatokat kereső szervezetté. Hogyan visz az események sodra – csak a fejezetcímeket egymás után írva a hőskortól az intézményesülésen, a vajúdáson és a szereppróbán keresztül a beépülésig? A végpontokat jól érzékeltetik a következő idézetek. „Ha nem veszünk részt a tulajdonszerzésben, akkor csak bérmunkások leszünk továbbra is.” (142. oldal) A spontán szerveződés fő motivációja 1989 nyarán ez az érzés: „hiába indult el a rendszerváltás, ők (mármint a munkavállalók – V. É.) kimaradnak belőle… Ezek a dolgozók munkahelyi rendszerváltást követelnek, és a vállalati tulajdon feletti teljes vagy részleges rendelkezést, mert úgy gondolják, hogy az ottani értékek az ő munkájuk gyümölcsei.” (29. oldal) Négy év múlva a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöke „drámai bejelentést tesz: »Véget ért egy korszak. Elmúlt a kampányszerű támadások időszaka. Mostantól a szakmaiságot és szervezettséget kell erősíteni az MOSZ tevékenységében.«” (123. oldal)

Szalai Erzsébet összefoglaló következtetése így hangzik: „a munkástanács-mozgalom civil társadalmi mozgalom volt, mely a politikai társadalomba való betagozódása, a hatalom ellenállása és a közvélemény-formáló elit értelmiség közömbössége következtében volt kénytelen feladni alapvető célkitűzéseit, és mindez együttesen vezetett oda, hogy fokozatosan a politikai paletta jobboldalára került.” (147. oldal)

Ha a betagozódás okait sorra vesszük, számomra a legfontosabbnak a szerző három érve tűnik. A munkástanácsok eredeti célkitűzésükkel is csak egy viszonylag szűk kört tudtak mozgósítani: az alkalmazottak többsége nem a tulajdonossá (mégpedig a saját vállalatának tulajdonosává) válásában látta boldogulásának útját. A megkapaszkodás és kiemelkedés kényszere-vágya a verseny és nem a szolidaritás elemeit erősítette. (Abban már nem vagyok biztos, hogy ez feltétlenül a régi, rendies-informális érdekérvényesítés felé visz.) Végül a harmadik ok az új politikai szerkezet megszilárdulása, amely vonzást is gyakorol és meg is gyengíti a más logika szerint szerveződő mozgalmak érdekérvényesítő képességét.

A civil társadalom gyengeségéhez, az individuális utak kereséséhez, valamint a politika integráló erejéhez viszonyítva másodlagosnak tartom azt az érvet, amelyet a szerző – az értelmiségi lelkiismeret, ugyanakkor az ambivalens szerepfelfogás szép példájaként – hangsúlyosan említ: az elitértelmiség távolmaradását. Mint Szalai Erzsébet maga is írja, nem egyszerűen közönyről volt szó. Ahogy a munkástanácsok értékrendje és magatartása eltolódott, úgy az értelmiség (pontosabban a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke és a „holdudvar”) sem maradt változatlan. „A demokratákból liberálisok lesznek… Aki tehát piacgazdaságot mond, az nem lehet a korábbi módon demokrata. És fordítva: akinek számára a civil társadalmon alapuló demokrácia a legfontosabb érték, az nem lehet a korlátozatlan piacgazdaság híve.” (153., 155. oldal)

A magam részéről én inkább ragaszkodnék a régi – tudom, leegyszerűsítő – hithez: piac és demokrácia nem ellentétes, hanem egymást feltételező fogalmak. Persze az idézett mondatban is van egy megszorítás: nem lehet a korábbi módon demokrata, azaz lemond a gazdasági demokráciát megtestesítő munkás-önigazgatásról, feladja a közvetlen demokráciát a képviseleti rendszerért, esetleg kirekeszti az állampolgári jogokból a szociális minimum gondolatát (153. oldal). Csakhogy a demokrácia nem azonos sem a közvetlen, sem a gazdasági demokráciával, sőt ez utóbbi sem korlátozható a tulajdonból s különösen a munkavállalói tulajdonból való részesedésre. A civil társadalom erejét éppen a piac, a verseny, az ennek nyomán kialakuló magántulajdon adhatja – amelynek része, de nem meghatározó eleme lehet a munkavállalói tulajdon is.

Nem említve most a szokásos gazdasági-hatékonysági ellenérveket, valamint azt sem, hogy az alkalmazotti kivásárlás sokszor a vállalati vezetők ellen indított harc eredményeképpen éppen a menedzsment tulajdonosi-rendelkezési pozícióit erősíti meg. Szalai Erzsébet érvelési körén belül maradva még egy szempontra hívnám fel a figyelmet. Noha a munkavállalói tulajdon a függetlenséget tűzi zászlajára, gyakorlatilag az újraéledő etatizmus egyik gerjesztője is lehet. Az ilyen típusú tulajdonszerzés eddig alkalmazott módszerei (MRP dolgozói kivásárlás) során már a születésnél is az állam bábáskodott. Könnyen lehet, hogy rövid, sikertelen működés után központi segítség – a kölcsönök elengedése és más támogatás – kell majd ahhoz, hogy a tömeges csőd elkerülhető legyen. Így a „jobboldali” kormány által életre segített alkalmazotti tulajdonosok, s velük együtt a politikai jobboldalra csúszott munkástanácsok, visszatérhetnek természetes helyükre – a gondoskodó államhoz. Ez megerősíti betagozódásukat, és megkönnyíti, hogy politikai küzdelmek játékszerévé tegyék őket.

S ha már az aktualitásokhoz jutottunk, ne kerüljük meg a kérdést: lehet, hogy a politikának ez a csapdája máshol is működésbe lép? A munkástanácsok szomorú története azt mutatja, hogy az eredeti értékeket felőrlik az intézmények, az intézményeket pedig a politikába tagozódás deformálja – egészen az identitásvesztésig. Talán ez a magyarázata annak, hogy a „csak belülről lehet megváltoztatni” jelszava eddig sem volt nagyon sikeres. Biztos, hogy most az lesz?

• Szemle