Más nyilatkozataiból tudom, soha nem gondolt arra, hogy játékfilmet rendezzen. Mert úgy gondolja, hogy az animációs film sokkal több szabadságot enged a rendezőnek.
A szabadság utáni vágy… én művészettel is csak ezért kezdtem foglalkozni. Talán ha másképp is elérhető volna nálunk, hogy tiszteljék a személyiségedet, ha nyugodtan járhatnál az utcán, ha nyugodtan beszélhetnél az emberekkel, és nem kéne attól félned, hogy bármikor megsérthetnek, eltaposhatnak, akkor nem lett volna olyan fontos, hogy művész legyek. De nálunk az emberek nem tisztelik egymást. „Már mért kéne az ilyet tisztelni? Hisz ez pont olyan, mint én! Vagyis egy gazember.” Tisztelet csak a vezetőket övezi, azokat igen, a talpnyalásra, a szolgalelkűségre való hajlam ebben a vad országban kiirthatatlan. Ha valakit bemutatnak a tévében! Az aztán valaki! „Ó, hiszen mi láttuk magát!” És? Mi van akkor? Itt vagyok, élek én is, húsvér ember vagyok, de kit érdekel? Hát ezért akartam én művész lenni: hogy emberszámba vegyenek. És persze a származásom miatt is. Amikor én gyerek voltam, egész Moszkva a zsidó orvos-ügytől bűzlött. Ha egy zsidó származású orvos elment egy orosz családhoz, és gyógyszert írt föl, rögtön megkérdezték, hogy: „Hé, mit írogatsz te ott, olvasd csak föl!” Mindenki meg volt róla győződve, hogy az a zsidó mérget ír föl, hogy az egész hatalmas orosz nemzetet el akarja pusztítani egy csapásra, egyetlen recepttel. És ez senki számára nem tűnt abszurdumnak, elhitték, csak mostanra lett mindenki olyan okos, csak most hajtogatja mindenki, hogy: „Há’ mit gondolsz, mé’ vagyunk ilyenek, ha’ mé’? Mer’ itt van ez a hetven év, mer’ így lettünk nevelve!” Te hülye, hát vannak könyvek, kézbe vehetted volna őket, olvashattál volna, olvashatnál most is, mért nem teszed? Akkor nem hajtogatnád mindig azt, amit beléd sulykolnak… Furcsa lehet persze, hogy ilyen élesen fogalmazok, mert akkor miért nem megyek el innen?
Hát igen. Sose gondolt erre?
Nem, mert nem tudnék máshol dolgozni.
De hiszen Oroszországban se tud. Nyolc évvel ezelőtt kezdett forgatni Gogol Köpönyegéből egy hetvenpercesre tervezett filmet. Leforgatott belőle hét-nyolc percet, azóta, évek óta nem csinálhatta tovább, mert megvontak minden támogatást, kitiltották a filmstúdióból.
Akkor se mehetek el, meg kell várnom, amíg újra lehetőségem lesz a filmem folytatására. Addig tanítok, van családom, unokám… olvasok, élek. Oroszországban minden megvan, hatalmas tér, gazdag nyelv, gazdag kultúra, és emellett ez a vad, szörnyű élet! Nekem látnom kell ezt. A boltok előtt ácsorgó, bűzös leheletű alkoholistákat… Nemrég láttam egy anyát, részeg volt, az arca szép, jön mellette a tíz év körüli kislánya, az vezeti. A kislány sírt, és a nő is sírt! Hisz érzi, hogy nem így kéne élni, de már késő, már nem tud változtatni… Mi lesz ezzel a gyerekkel? Én nem tudom itthagyni ezt az országot, pedig, ha jól meggondoljuk, mi vagyok én nekik? Megváltok valakit is a filmjeimmel? Ugyan már! A művészet még senkit sem váltott meg. Ezek az emberek talán A köpönyeget fogják nézni? Soha az életben! Nem érzik szükségét, hiszen ahhoz, hogy ilyeneket nézzenek, lelki tőkére van szükségük, az pedig nincs nekik. A bankban lehet, hogy van valami kis tartalékuk, de a lelkükben nincs, egy garasnyi sem. De hiszen a fejük fölött, a parlamentben is egy rakás idióta ül, akiknek az volt az első dolguk, hogy a fizetésükről kezdjenek beszélni! Hol látott már ilyet, melyik országban? A törvényhozók a fizetésükről vitatkoznak ahelyett, hogy azzal törődnének, micsoda szörnyűség folyik az országban! És csak azután foglalkoznának azzal, hogy ők mennyi fizetést kapjanak! Ha jól dolgozol, te marha! akkor tejben-vajban fognak füröszteni, reggelente megmossák a kis arcocskádat, a fülecskédet, megfésülgetik még a szemöldöködet is, csak dolgozz! De ezek nem, ezek nem akarják megvárni, hogy azok döntsék el, mennyit érnek nekik, akik megválasztották őket. Ők maguk kezdenek beszélni a fizetésükről az egész nép szeme láttára. Egyik oldalon a részegek, másik oldalon meg ezek, a borgőzös gondolataikkal.
Mit tehet akkor egy művész?
Maradjon kívül mindezeken, törődjön a saját dolgával. Szerintem ez az egyetlen normális magatartás. Ahogy Puskin fogalmazott: „Te cár vagy, élj magadban.” Tökéletesen igaza van. A művész mindezt nem tudja megváltoztatni, csak egyet tehet: annak alapján dolgozik, amit lát. Az alkotásának nem kell feltétlenül direkt módon erről szólnia, de ez kell hogy munkájának az alapja legyen. De maradjon kívül, mert ha belekeveredik, megszűnik önmaga lenni, aztán dühöngeni kezd, mert nem kap elég elismerést, végül maga is bekerül a parlamentbe, ott fog ülésezni, és hajtogatja az őrült eszméit. Láthatjuk, hogy azok, akik a művészek közül bekerültek a parlamentbe, végleg elvesztek… Most megint élesen fogalmaztam…
Azért, hogy Ön kívülálló maradjon, megtette a magáét a szovjet kultúrpolitika is. A Mesék meséje című filmjéért tizennégy hónapig zarándokoltak el Moszkvában az emberek abba az egyetlen moziba, ahol kísérőfilmként játszották, tizennégy hónapon át nem lehetett levenni a műsorról; ha a nagyfilm előtt adták, az emberek kimentek a moziból a Mesék meséje után, ha fölcserélték a vetítés sorrendjét, akkor később érkeztek: erre a filmre jöttek, csak ezt akarták látni. Eközben a külföldi fesztiválokon is sorra nyertek a filmjei, Önt viszont egyetlenegyszer sem engedték ki Nyugatra. Mivel indokolták ezt, politikai okokkal?
Nem indokolták sehogy, nem is tudtam ezekről a fesztiválokról. Kivitték a filmjeimet, rengeteg díjat nyertek, kezdték kérdezgetni, hogy hát hol van ez a Norstein, mért nem mutatkozik, létezik ez egyáltalán? Szerintem ’79-ben csak azért kaptam Állami Díjat, mert ez már nekik is kínos volt. „Innen egy díj, onnan egy díj, mi pedig még egy Állami Díjat se adunk neki? Na jó, legyen…” De már a díj átadásánál meggyőződtek arról, hogy mégse kellett volna ennek az embernek díjat osztogatni… Mert én ott szót kértem, de a párt és az állam helyett anyámnak, apámnak és a barátaimnak mondtam köszönetet azért, hogy a legnehezebb időkben is emberek maradtak. És ezek az ártatlan szavak mennydörgésként hatottak ott. Még évek múltán is visszahallottam, hogy egy színésznő, aki jelen volt a díjátadáson, azt mesélte egy társaságban, milyen normális, emberi szavakat mondott Norstein. Mert ott mindenki úgy viselkedett, mint egy borbély: „Vágást vagy borotválást parancsol? Hogy kívánja? Bekölnizzem?” Amikor aztán elkezdtem A köpönyeget csinálni, rögtön fojtogatni kezdtek; egyszerűen nem jutottam be a Goszkino elnökéhez. Megértem őket, nyilván az járt a fejükben: „Mi ennek díjat adtunk, és tessék, ez a köszönet!” És ahogy nőttek a külföldi sikereim, úgy lett a szakmai életem egyre bonyolultabb. ’84-ben, amikor a Művészetek Olimpiáján a Mesék meséje elnyerte a világ legjobb rajzfilmjének díját, emlékszem, én nagyon örültem, de az egyik operatőr azt mondta: „Na, neked befellegzett! Most aztán már biztos, hogy nem dolgozhatsz!” És neki lett igaza. A következő évben például megkeresett egy francia könyvkiadó, hogy megjelentetnének egy könyvet rólam Oroszországban, a leningrádi Auróra Kiadónál, ők fizetnék a kiadás teljes költségét, beleértve az angol, francia és olasz nyelvű kiadásokét is. „Egy frászt nektek” – mondták az Állami Sajtóügyi Bizottságnál, és azonnal elutasították a megrendelést. Aztán megint rákezdték: „Úgy, szóval Nyugaton írnának róla? Látszik, hogy ez az ember nem szovjet, nem a mi emberünk. Lássuk csak, azt írják, hogy Norstein egy új Oroszországot fedezett fel?! Hogy fedezhetne föl ezeknek egy új Oroszországot? Miféle új Oroszországot?! Szóval így állunk! Nem lesz itt semmiféle könyv!” Ezzel kész, a kérdés lezárult. Pedig én nem voltam ellenzéki, nem politizáltam, a munkámmal voltam elfoglalva. ’68-ban ugyan, amikor vezető ellenzékiek küldtek nekem egy levelet, hogy írjam alá valakinek a védelmében, ezt gondolkodás nélkül aláírtam, és büszke voltam, hogy rám is gondoltak. Mert amikor ezek túllépnek minden határt abban, hogy nem tisztelik az ember személyes szabadságát, az ellen tenni kell valamit. Ezek a gazemberek épp ezt nem tudják megemészteni: hogy az embernek van személyes szabadsága. Szeretnék, ha a szabadságot is engedélyezni lehetne, ha az ember élete is valakinek az engedélyétől függene…
Mikor kapott először nyilvánosságot, mikor szerepelhetett először a sajtóban, a televízióban? Megkapta-e utólag azokat a díjakat, amelyeket személyesen nem vehetett át korábban?
Amikor most megszűnt a Filmügyi Minisztérium, felhívtak, hogy menjek be a raktárba, és válogassam ki, vigyem haza a díjaimat. Nekem volt egy listám ezekről, úgyhogy bementem, és megpróbáltam összeszedni őket. Tizennégyet már nem találtam meg, azok eltűntek valahogy. A sajtó meg a tévé? Erről ’86-ig szó sem lehetett, egyetlen újság sem írt rólam, nem mutattak be a televízióban. ’83-ban vagy ’84-ben az angol televízió forgatott Moszkvában, és hozzám is eljöttek, kérdezték, honnan tudnának egy velem készült interjút szerezni. „Hogyhogy honnan, velem sose csinált senki interjút!” Ezen igencsak csodálkoztak. Negyvenöt éves voltam, amikor először képernyőre kerültem, míg teljesen tehetségtelen animációs filmeseket gyakran megszólaltattak, és elbűvölő beszélgetéseket folytattak velük. Hát igen, ez elég szomorú, persze nem nekem, hanem rájuk nézve, mert én végső soron köpök rá. Jól emlékszem arra, hogyan reagált Mandelstam, amikor elment hozzá egy költő, és arról kezdett siránkozni, hogy nem adják ki a műveit. Mandelstam erre elkezdett ordítani: „Mért, talán Dantét kiadták?! Talán Homéroszt kiadták?!”
- Kultúra [6]