Egy leendő kormánytól persze nem várható el, hogy a programjának vitájában meghátráljon a bírálat előtt, mondván: „pardon, mégsem alakulok meg”. De azért motoszkált bennünk, a nézőkben egy olyasfajta igény, hogy ha egyszer vitatkoznak, dönthessük el magunk, a pro és kontra érveket latba vetve: fölkészült-e, alkalmas-e a kormány a megalakulásra. Esküdtnek (népi ülnöknek) képzeljük magunkat; a bíró kolompol („A tárgyra! a tárgyra!”), követeli a bizonyítékokat, s mi várjuk lelkiismeretünk szózatát… Ám ahogy körülnézünk, konstatálnunk kell, hogy nincs bíró. A védők (a koalíció) és a vádlók (az ellenzék) rendre elbeszélnek egymás mellett, különösen ha a másik kényelmetlen érvvel hozakodik elő.
A bizalom mankói
A hasonlat, eldönthető tények hiányában, különben is sántít. A gazdasági helyzet rossz, s bizonytalan, hogy javul-e, mikor javul. A megalakuló kormány lényeges változtatásokat akar a közjogban, a közoktatásban, az önkormányzatoknál, az egészségügyben stb., ám a lépések ütemezése, megléphetősége – a legközelebbiektől eltekintve – megint csak bizonytalan. A megalakulás közel-jövőképe tehát kontúrosabb, a perspektívák viszont már-már a „Lenni vagy nem lenni?” magasságait súrolják, támaszkodva a hit, azaz, politikailag kifejezve, a bizalom mankóira is.
„Kár a négy évre felvázolt programot egy percre lebontani, és azt mondani, hogy: na hát, ennyi mindent egyszerre nem lehet megcsinálni!” – mondta a vitában Kuncze Gábor leendő belügyminiszter. A bizalom föloldhatja esetleg az egymással szembeszegülő követelmények ellentmondásait, amelyeket előzőleg emlegetett Szabó Iván MDF- és Kövér László Fidesz-frakcióvezető. Szabó leköszönt pénzügyminiszter szerint a programba a deklarációk ellenére be van programozva az infláció. Inflációt gerjeszt a vezetékes energia kilátásba helyezett drágítása (ámbár, tegyük hozzá az esküdt fejével, ezt az előző ciklusban hozott törvények programozták be), az áfa- és fogyasztásiadó-emelések, valamint a leértékelés. A közalkalmazotti törvényt a túlzott bérkiáramlás miatt kárhoztatja az új koalíció; ő, Szabó is fintorgott minisztersége alatt, ám akkor Szőllőssi Istvánné, a Pedagósusok Szakszervezetének vezetője (most az MSZP padsoraiban ül) megalakította a közalkalmazott sztrájkbizottságot, s ezáltal a bér csak kiáramlott. A kormányzatnak nincsenek eszközei a bérkiáramlás ellen, illetve a jövedelmekből csakis inflációgerjesztéssel csippenthet le valamit.
„Hogyan lehetne biztosítani a hazai piac védelmét, ha ehhez nem kívánnak igénybe venni protekcionista eszközöket? Hogyan lehet csökkenő kiadások mellett finanszírozni az oktatás és a továbbképzés kiterjesztését, az 1-3 éves… gyakornoki rendszer bevezetését a fiatal diplomások számára?” – Kövér László szerint sehogy nem lehet. „Mint – mondta – a régi szép időkben” (és mint – ezt nem mondta – az MDF-kormány költségvetései során) olyan program készült”, amelyben érdekcsoportok érvényesítették az akaratukat a reformkoncepciókkal szemben. Szabónak is, Kövérnek is az a konklúziója, hogy az új kormány nem fog eredményt fölmutatni az állami nadrágszíjmeghúzásban, annál jobban jeleskedik majd a lakosság kontójára. Rímel erre Kónya Imre (MDF) fejtegetése is: a leköszönt belügyminiszter arra figyelmeztetett, hogy ha a személyi jövedelemadóból a mostani 30 százalék helyett 35 százalékot engednek át az önkormányzatoknak (az új kormány ezt tervezi), az 29 milliárd forintba kerül a központi költségvetésnek, s ehhez jönne még az a közel 11 milliárd, amiről a központ az illetékek és a gépjárműadó teljes átengedése által mond le, továbbá az ígért szennyvíztisztító program, amely a ’95-re benyújtott önkormányzati igények tükrében 16 milliárdra rúg. Nem említette Kónya (de a kormányprogram sem), hogy ennek fejében nyilván lecsippentenének valamit például a tömegközlekedés dotációjából. A közalkalmazotti bérekre is kell spórolniuk valamit az önkormányzatoknak (az államháztartási fejezet szerint), ámbár az is meglehet, hogy az állam továbbra is finanszírozza a pedagógusbéreket (a közoktatási fejezet szerint). Miközben ezen törtük népi ülnöki fejünket, Kónya nagylelkűen fölajánlotta: ha a jövedelemadó-megosztási ígéretek „esetleg nem valósulnának meg, azt az ellenzék soha nem fogja a kormánykoalíció szemére vetni”.
„A program nem fogyasztáscsökkentésről szól – cáfolt Békesi László pénzügyminiszter-jelölt –, …senki nem gondol egyoldalú és kizárólagos restrikcióra”. Az „alkalmazandó eszköztár kombinálásának művészete” abban áll, hogyan lehetne megőrizni a növekedés egészséges elemeit és visszaszorítani az egyensúlyromlást. Most azonban 100 milliárd forintnyi többletlikviditás (fölös pénz) van a gazdaságban az adóskonszolidáció és a többletbér-kiáramlások miatt, ezt mielőbb kell csapolni, s 70-80 milliárddal nagyobb lesz a költségvetési deficit, mint tervezték, tehát elkerülhetetlen a pótköltségvetés. Mindemiatt az infláció nem kerülhető el, ám ezt a helyzetet az elődök túlköltekezése hozta létre. S jött megint a bizalmi érv: „azért nem tud ez a program rövid távon mindenkinek jobb életet ígérni, hogy hosszú távon mindenkinek jobb élete legyen ebben az országban.”
Legyen vége, vége már…
Ennek hiteléhez természetesen bizalmi tőkére is szükség van, s a programvitán annak rendje s módja szerint végig is húzódott a bizalmi tőke szilárdságának kérdése. Horn Gyula expozéjában arról beszélt, hogy „az ország népének elege van a széthúzásból, a viszályból, a feszültségkeltésből, a kirekesztésből, a gyűlölködve uszításból”: eljött a „társadalmi megbékélés” időszaka, „az elkövetkezendő négy év közös vállalkozásunk lesz”, az azonos vagy legalábbis összeegyeztethető értékek és érdekek egybehangolásáé. Lám alig egy hónapja, ő, Horn együtt koszorúzta meg Nagy Erzsébettel Nagy Imre emlékművét; „a tisztelet, a megkövetés, az őszinte megbékélés szándéka” indította erre. Nem sokkal e nagy tapssal fogadott nyilatkozat után a népnemzeti-konzervatív erőkhöz fordult: „abszurd állítás nem nemzetinek tekinteni azt a koalíciót, amely a választópolgárok túlnyomó többségét képviseli”. A koalíció „érdekházasság” – folytatta Szekeres Imre MSZP-frakcióvezető –, ama feladat érdekében, amellyel az állampolgárok megbízták; az MSZP immár „minden szempontból megfelel a néppárt kritériumainak”; „az emberek nem kívánnak négy éven át lázas politikai légkörben élni, nem akarnak örökösen választási kortesbeszédeket hallgatni a parlamentben” stb. stb.…Ha közvetett módon, de Lamperth Mónika MSZP helyettes frakcióvezető-jelölt beállott ebbe a csatasorba, amidőn azt fejtegette, hogy az embereket nem érdeklik az önkormányzati-közigazgatási struktúrák, csak az, megfelelően foglalkoznak-e vele a polgármesteri hivatalban. A bizalom ekként máris megelőlegeztetik a strukturális változtatásokhoz.
Az ellenzéki bizalomdöngetés fókuszában két momentum állott. Az egyik: hogy az MSZP fűt-fát ígért a választóknak, s most, az SZDSZ-szel „baloldali blokkba” tömörülve, a vér, veríték, könnyek programját hirdeti meg. Különösen Füzessy Tibor KDNP-frakcióvezető sajnálkozott a pálfordulás miatt, mivel az MSZP választási programját rokonnak érezte a kereszténydemokratákéval, sőt abban az időben volt kilátás egy MSZP–KDNP-koalícióra is. Lám-lám, balról bírálják a kormányprogramot – csapta le a labdát Pető Iván – ez is mutatja: mi középen vagyunk. Kérte Pető azt is, hagyják el a „baloldali blokk” címkét, ő a maga részéről a koalíciót a „szocialista-liberális” jelzővel látná el, szemben az egybeolvasztó, az MSZP proponálta „szociálliberális” epitheton ornansszal.
Ízlések és pofonok
A bizalomrengetés másik célpontja a koalíció nyomasztó, 72 százalékos koalíciós többsége volt. „Roppant hatalom összpontosul most az önök kezében – sziszegett Kövér László. – Demokratikus keretek között szokatlan, és a mi alkotmányos ízlésünktől távol álló koalíció az önöké, amelynek legitimitását sem szándékunkban, sem módunkban nem áll elvitatni.” Áder János (szintén Fidesz) nehezményezte a gyors alkotmányozás tervét. A kormányprogram szőnyeg alá söpörte a köztársaságielnök-választás és az ügyészség felügyelete körül fölmerült nézetkülönbségeket (az előbbit az MSZP közvetlenül a népre, az utóbbit az SZDSZ közvetlenül a kormányra bízná). Bezzeg ontják a szót az alaptörvény-alkotás kapcsán; alkotásukat ráadásul be is akarják betonozni olyképp, hogy azután már csak a következő ciklus parlamentjének jóváhagyásával lehessen módosítani. Mi több, a koalíció a jövőben egyfordulós választást akar, s így – aggódott Áder – „kétpólusúvá rajzolja” a honi politikai térképet. Az önbeteljesítő látomáshoz frakciótársa, Deutsch Tamás szókimondó megokolást is fűzött: „emögött – mondta a novemberre, szintén egyfordulósra tervezett önkormányzati választás kapcsán – csak az a politikai szándék húzódhat meg, hogy az új baloldali kormány és az abban részt vevő pártok egységes baloldali választási blokkot kívánnak létrehozni”.
Az alkotmányozó hatalom birtokában a koalíció kétféleképp cselekedhet – válaszolt Hack Péter (SZDSZ) az ellenvetésekre. Vagy zavarodottan, bűntudattal ismételgeti, hogy nincs is olyan nagy hatalma, vagy érzékenyen reagál a nagy hatalma keltette félelmekre. Ő úgy látja, épp az utóbbi történik: a kétharmados házszabály a tervek szerint „az aktuális ellenzéki méretekhez igazítja” az ellenzék jogosítványait; az új kormány a ciklus elején törvényt kíván hozni az állam- és szolgálati titokról, főszabállyá változtatva a nyilvánosság elvét s kivétellé a titokká nyilvánítást, ami az állam eddig féltve őrzött információs monopóliumának végét jelenti; emellett kibontja a gazdaság átláthatóságáért vívott, a korrupció ellen folytatott küzdelem zászlaját.
Az ellenzék tehát bíráljon, amint azt jó Antall József is megmondta volt. Horn viszont meg szeretné haladni ezt az örök igazságot, s „konstruktív konzultációkat” ajánlott föl az ellenzéknek. Aznap este esett meg az a „félreértés”, amelynek során Horn a hatpárti egyeztetőknek hátat fordítva megtette előterjesztését az új médiavezetők személyéről.
A koalíciós többség most már olyan, amilyen, ízléssel fogyasztandó. S az ellenzék? Bírál, jó esetben igazi ellentmondásokra tapint rá. Ám egyelőre nem képes igazi alternatívát fölmutatni: a népnemzeti-keresztény eszme diszkreditálódott, a keresztényszocialisták csekély eséllyel lehetnek szocialistábbak a szocialistáknál, a liberalizmus kormányzati előjoggá vált, a visszásságokra rácsodálkozó ifjú bája rég a múlté – így a bírálat csupán az ellenzék puszta létét igazolja.
- Beszélő [6]