Pontosan kétszáz évvel ezelőtt, 1794. július 14-én, a párizsi nép minden különösebb lelkesedés nélkül ünnepelte meg a Bastille bevételének ötödik évfordulóját. Egyes utcákban ugyan asztalokat állítottak fel, közös, úgynevezett „testvéri vacsorák” céljából, a forradalmi kormányzat azonban semmilyen ötlettől sem volt elragadtatva, amelyik nem tőle származott, és a rendezvények betiltását fontolgatta. Robespierre-nek e napon sikerült kizáratnia Fouchét a Jakobinus Klubból, akit ezután mindenki halálra ítélt embernek tekintett, holott éppen Robespierre volt az, akinek már csak két hét volt hátra az életéből.
A forradalmi törvényszék – talán az ünnepre való tekintettel? – nem ülésezett. Fouquier-Tinville közvádló lelkiismerete azonban nyugodt volt, mert az előző napon előállított negyvenhat vádlott közül negyvenötöt lenyakaztak, s így senki sem vádolhatta őt a forradalmi éberség lanyhulásával. A következő napra negyvennégy vádlott volt „előjegyezve”, akik közül már senkit sem mentettek fel. Az ünnep okozta lemaradást nem volt nehéz pótolni: a június 10. óta érvényben lévő törvény szerint a forradalmi törvényszék tárgyalásai során már nem volt szükség sem tanúkra, sem védelemre, a bírák „erkölcsi” bizonyítékokkal is beérhették, és csak két ítéletet mondhattak ki: felmentést vagy halált.
Ugye meglehetősen visszataszító kép ez a forradalom kirobbanásának ötödik évfordulójáról? Nehéz is lenne a XX. század végén vonzó színekben feltüntetni egy több százezer áldozatot követelő, terrort és a szabadságot felszámoló diktatúrát. Bármilyen visszataszító hellyé változott is a forradalom fővárosa 1794 nyarára, mégis ki tagadhatná meg elismerését az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatától, a szigorúan érvényesített jogi egyenlőségtől vagy éppen a rabszolgaság eltörlésétől, ami csak öt hónappal előzte meg a Bastille bevételének nyomasztó hangulatú ötödik évfordulóját?
A francia forradalommal kapcsolatos problémáink magva az eseménysorozat rendkívüli összetettsége és leegyszerűsítésekre hajlamos gondolkodásmódunk közötti ellentmondásban rejlik. Egyszerűbben fogalmazva: egymásnak többszörösen is ellentmondó jelenségek és események halmazáról úgy próbálunk beszélni, mint egyetlen dologról. 1891-ben egy képviselőházi vita során Clemenceau a következő kijelentést tette: „Uraim, akár akarjuk, akár nem, akár tetszik nekünk, akár sajnálkozunk felette, a francia forradalom egy blokk, amelyből semmit sem emelhetünk ki, mert a történelmi igazság ezt nem teszi lehetővé.” A történészek, írók és politikusok többsége – akár ismerte Clemenceau megállapítását, akár nem – ennek megfelelően gondolkodott a francia forradalomról. Teljes egészében elítélte vagy teljes egészében dicsőítette, és az egységes kép érdekében bizonyos elemeiről szándékosan nem vett tudomást. Pedig Clemenceau-nak nem volt igaza. A francia forradalom távolról sem egységes jelenség, hanem a legkülönbözőbb társadalmi és politikai erők végtelenül összetett küzdelme egy hatalmi vákuum betöltéséért. Hogyan is tekinthetnénk egységes blokknak gazdasági, társadalmi, ideológiai erők és egymást pusztító politikai csoportok váltakozó szerencsével tíz éven át zajló küzdelmét? Kizárólag egy módon: ha megnyugtató leegyszerűsítésekre vagy aktuálpolitikai tanulságok megfogalmazására törekszünk, és ezért egységesnek akarjuk látni azt, ami nem egységes.
Semmi ellentmondás sincs tehát abban, ha valaki tisztelettel emlékezik meg a kiváltságok eltörléséről, és undorral a szeptemberi mészárlásokról, ha ápolja az emberi jogok emlékét, de elutasítja a terror ideológiáját. Ha a liberális vagy baloldali gondolkodás és történetírás kijelenti, hogy az egyikre ugyanolyan szükség volt, mint a másikra, ahogyan ezt Clemenceau tette, ezzel egyrészt kibújik az alapos elemzés kötelezettsége alól, másrészt átengedi a forradalmi diktatúra bírálatát a jobboldal számára. (Nem túl nagy szívesség ez?) A terrort nemcsak konzervatív álláspontról lehet megkritizálni – de az is igaz, hogy nem feltétlenül a XX. századi diktatúrák számára keresi a mentséget, aki felhívja a figyelmet a forradalom tényleges és mindmáig méltányolható eredményeire: a hatalmak szétválasztására, a népszuverenitás érvényesülésére, a törvény előtti egyenlőségre és a tehetségek előtti szabad út megnyitására.
A francia forradalom története azonban arra is emlékeztet bennünket, hogy milyen kevés idő telt el 1789–90 testvériséget ünneplő rendezvényei és 1793–94 véres hónapjai között. A terror csíráit már a Bastille bevételének nyarán is megtalálhatjuk. Robespierre ’89-ben még ellenezte a halálbüntetést, de öt év múlva már a vádlottak védelmét is feleslegessé nyilvánította. A világmegváltást hirdető forradalmárok csúszós és veszedelmes talajon jártak, lépten-nyomon riasztó mélységek tárultak fel előttük. Az erőszak lehetősége és kísértése ott rejlik minden jobbító szándék mögött – a tisztelet azoknak jár, akik ellenálltak e kísértésnek, és nem éltek vele. Amikor július közepén az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára emlékezünk, idézzük fel 1794. július 14. emlékét is, és ne feledjük, hogy a testvériség ünnepéről bizonyos irányban elindulva valaha nagyon gyorsan és könnyen el lehetett jutni a gyanúsak törvényéig.