[1]
A rendőrkapitánynak igaza van
Előre kell bocsátanunk, hogy a rend legfőbb gyöngyösi őrének igaza van, mindenekelőtt abban, hogy egy jogállamban a rendőrség csak világos és egyértelmű törvényi felhatalmazás alapján avatkozhat bele az állampolgárok ügyeibe. Olyan felhatalmazás, aminek alapján a kérdéses felirat ügyében el lehetne járni, nincs a büntető törvénykönyvben. A közösség elleni uszítás, gyűlöletkeltés tilalma a jelen esetben nehezen lenne alkalmazható, még akkor is, ha a kitiltó felirat mögött jól felismerhető és tetten érhető, veszélyes előítéletek lappanganak. A Göncz Árpád által nemrégiben beterjesztett, a „félelemkeltést” szankcionáló törvénytervezet rendelkezései, ha a tervezetet elfogadják, sem igazán alkalmazhatók erre az esetre. A felirat ugyanis önmagában nem uszít, nem jelent közvetlen fenyegetést az érintett kisebbségre vagy annak tagjaira nézve, félelemkeltésre sem igazán „alkalmas”. Pusztán egy lakonikusan hangzó bejelentés. (Más lenne talán a helyzet, ha a felirat készítője részletesen „indokolná” is tettét.)
A megfelelő törvényi felhatalmazás hiánya azonban érzésem szerint csak a kisebbik baj. A fő kérdés ugyanis az, hogy lehet-e, illetve kell-e olyan törvényt alkotni, ami gátat vethet az efféle megnyilvánulásoknak. Magyarán, az államnak milyen eszközei vannak, lehetnek arra, hogy az alkotmányos jogok, jelen esetben az emberi méltósághoz és az egyenlő elbánáshoz való jog magánszférában elkövetett sérelmeit orvosolja.
A védelem hatóköre
Azt talán ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a kérdéses felirat súlyosan diszkriminatív, és egyértelműen alkotmányszegő. Az alkotmányos jogok azonban eredetileg az államnak a polgárokkal szembeni túlhatalma, túlkapásai ellen voltak hivatva védelmet nyújtani. A klasszikus liberális felfogás szerint a jogok az államot szorítják korlátok közé, az állam polgárokkal szembeni magatartásának szabályait jelölik ki. Így nem lenne vitás, hogy ha netán hasonló felirat bukkanna fel valamely állami hivatal vagy rendőrőrs bejáratán, azt haladéktalanul el kellene távolítani, a közvetlen sértettek pedig akár kártérítést is követelhetnének. Mindez azonban keveset mond arról, hogy az alkotmány – és az állam, amelynek kötelessége az alkotmány érvényesítése – milyen védelmet nyújthat, ha a sérelmet nem az állam, hanem egy magánszemély követi el.
A magánszféra, ezen belül például a magántulajdon ugyanis szintén kiemelt alkotmányos védelmet élvez, éppen az állam beavatkozásával szemben. A magánszférában sokkal nagyobb tere van a „diszkriminatív” magatartásnak. Senki sem ütközik meg azon, ha valaki előnyben részesíti a családtagjait más, idegen emberekkel szemben. Azt sem vonja senki kétségbe, hogy mindenki azt tilt ki a lakásából, akit akar. Van persze egy alapvető különbség egy magántulajdonban lévő vendéglő és egy magánlakás között. A magánlakásba önmagában senkinek nincs joga belépni, a vendéglő, funkciójánál fogva azonban mégiscsak nyilvános hely, ahová elvileg bárki bemehet. Aki nem, annak azt külön a tudomására kell hozni. A kitiltásnak lehet teljesen legitim, semleges alapja: részegeket, garázdákat ki lehet dobni, mert zavarják a többi vendéget, zárt körű klub vagy rendezvény esetében pedig nem kell beengedni azt, aki nem oda tartozik. A „cigányok” kitiltása azonban az erkölcsi megítélés szempontjából nem ebbe a kategóriába tartozik. Ennek ellenére lehet úgy érvelni, hogy a tulajdonos, bármit is gondoljunk erkölcsi felfogásáról és nézeteiről, végül is azzal köt üzletet, azt lát vendégül, akit akar. Akinek nem tetszik, menjen máshová.
Más különbség is van természetesen. Az állam, a közérdeket figyelembe véve, éppen mert az étterem nyilvános hely, bizonyos feltételeket szabhat: közegészségügyi normákat kérhet számon, sőt bizonyos korlátok között, de szabályozhatja akár a nyitva tartást is. Vagyis „beavatkozhat”. Kérdés, hogy a beavatkozás köre kiterjedhet-e arra is, hogy előírják azt, kiket kell az étterembe beengedni. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy adott esetben nem is a tulajdonos előítéleteiről van szó, hanem, mondjuk jobbik meggyőződése ellenére, elemi üzleti érdekei szorítják diszkriminációra. (Tegyük fel, hogy a vendégek többsége kívánja azt, hogy bizonyos embereket ne engedjenek be oda, ahol ők vannak, különben ők mennek máshová.) Az eddigiekből is érzékelhető, hogy a kérdés egyáltalán nem egyszerű. Ahhoz, hogy továbblépjünk, célszerű megvizsgálni néhány olyan ország gyakorlatát, amelyeknek sokkal messzebbre nyúló „tapasztalatai” vannak ebben a témakörben.
A rendőrkapitánynak talán még sincs igaza
A magyar jogrendhez és gyakorlathoz leginkább hasonlító német alkotmányos bíráskodásban ismeretes az alkotmányos jogok magánjogi perekben történő érvényesítésének elve. A német alkotmánybírák szerint ugyan a polgári jog független a közjogtól, de mivel a polgári jog rendelkezéseit az államnak, illetve az állam szerveinek kell érvényesítenie, így a polgárjogi ügyek megítélésének és értelmezésének összhangban kell lennie az alkotmány szellemével és rendelkezéseivel. Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy az állam a magánszférában sem működhet közre az alkotmánnyal ellentétbe kerülő előírások kikényszerítésében. Továbbra is kérdéses azonban, hogy az államnak minden esetben be is kell-e avatkoznia, ha a magánszférában az alkotmányos normák sérelmet szenvednek.
Az amerikai szemlélet gyakorta éppen amiatt bírálja a német jogfelfogást, hogy túlságosan „aktív”, az állam túl nagy szerepet vállal a társadalom életének alakításában. Az amerikaiak azt vallják, hogy az államnak a lehető legtávolabb kell magát tartania a magánügyektől. A fő veszély az állam túlhatalma, a beavatkozás pedig éppen ezt a veszélyt fokozná. A társadalom korántsem jelent ekkora veszélyt az egyénre – folytatódik az érv –, hiszen a társadalom nem homogén, az embernek van lehetősége a különböző szférákban elegendő védelmet találnia az ellenséges hatásokkal szemben. A példánknál maradva az is megfontolandó, hogy mivel itt az egyik alapjog, a tulajdonjog korlátozásáról lenne szó, a beavatkozás meghozná-e a kívánt eredményt, illetve nem okoz-e hosszú távon több kárt, mint hasznot.
Az amerikai joggyakorlat, bár tételesen mindig is ragaszkodott ehhez a szemlélethez, az utóbbi évtizedekben, ha kerülőúton is, de közeledni látszik a német gyakorlathoz. A Palmore v. Sidoti perben, amikor az elvált férj azon az alapon követelte vissza a gyerekét, hogy volt felesége egy fekete férfihoz ment férjhez, a Legfelsőbb Bíróság kimondta: a jog nem tudja kontrollálni az egyéni előítéleteket, azok kívül esnek a jog hatókörén, de nem is segítheti, sem közvetve, sem közvetlenül, hogy azok érvényre jussanak.
Hasonló szellemben döntöttek egy a példánkhoz már közelebb álló esetben. A polgárháború után számos olyan adásvételi szerződés született, amelyben kikötötték, hogy az eladott tulajdont bizonyos embercsoportokhoz tartozóknak, feketéknek, kaukázusi bevándorlóknak nem szabad továbbadni. A Legfelsőbb Bíróság az 1926-os Corrigan v. Buckley ügyben még elutasította e szerződések érvénytelenítését, mondván: az alkotmány semelyik pontja sem tiltja azt, hogy a polgárok belátásuk szerint kössenek egymással szerződéseket. 22 évvel később, a Shelley v. Cramer ügyben azonban a bíróság némileg megváltoztatta álláspontját: ekkor már arra jutottak, hogy, bár az államnak továbbra sem lehet beleszólása abba, hogy ki milyen szerződést köt, a szerződések korlátozó rendelkezéseinek érvényesítése állami intézkedést igényel, az állam pedig nem vehet részt olyan akcióban, aminek célja és szelleme ellentétes az alkotmánnyal.
Végül lássuk a legközelebbi analógiát: 1961, a Burton v. Wilmington eset. Egy fekete bőrű fiatalembert a városi tanács által épített és fenntartott parkolóház büféjében, amelyet egyébként egy magánvállalkozó üzemeltetett, nem szolgáltak ki. Kentucky állam bírósága azon az alapon utasította vissza a sértett keresetét, hogy a vendéglő magánvállalkozás, a hatóságoknak nincs befolyásuk arra, hogy ott kit szolgáljanak ki. A Legfelsőbb Bíróság azonban elutasította az érvet: a parkolóház, a hozzá tartozó szolgáltató intézményekkel együtt közszolgálatot ellátó hely, amiért a városi hatóságok felelősséggel tartoznak. Az egyéni viselkedés mindaddig nem számít alkotmánysértésnek – hangoztatták –, amíg nem kapcsolódik hozzá valamilyen módon állami szervek által viselt vagy képviselt funkció. A hatóságok mulasztást követtek el, amikor a tulajdonossal kötött szerződésben nem hangsúlyozták a hely nyilvános és közszolgálati jellegét, illetve, amikor az alkotmánysértő gyakorlattal szemben nem léptek fel.
Az eset tanulságai vegyesek. Először az állam részvételét kellett kimutatni ahhoz, hogy megállapíthassák a jogsértést. Ebből következik, hogy ha valaki önerőből épít magánvendéglőt, akkor oda továbbra is azt nem enged be, akit nem akar. Ugyanakkor az államnak, adott körülmények között, van lehetősége fellépni az alkotmányos magánsérelem ellen. Pert lehet indítani az önkormányzat ellen, amelynek területén a vendéglő működik, és amely a joghatósága alá tartozó területen felelős a jogszerűség és a társadalmi rend biztosításáért. Kíváncsian várnánk egy ilyen per kimenetelét. De van másik lehetőség is: nem világos ugyanis, hogy a tulajdonos miként szerezhet érvényt a kitiltásnak. Rendőrt hív, hogy kidobassa az okvetetlenkedőt? Ebben, a fenti logika alapján, rendőr nem vehet részt. Saját emberével dobatja ki? Nos, egy nyilvános helyen, azaz egy vendéglőben is, a polgárt jogtalan inzultus esetén megilleti a rendőri védelem. A vendéglősnek – elvileg – egy lehetősége maradhat: egyszerűen nem szolgálja ki a nemkívánatos vendéget. Ez esetben sem az alkotmány, sem az állam nem kínál hathatós védelmet. Sajnos – vagy szerencsére? – nem lehet mindent az államra bízni.
- Belföld [6]