„Felállt a farkas ketrecében, / Fáradtan járt körül s a rácsig / Lomhán ugrott fel egynéhányszor, / Aztán leült. Szemét és orrát / A kéklő égre fordította. / A rácson át a tágas égbolt / Mosolygott félig-nyílt szemébe. / Egyszerre lassan felvonított / S üvöltött hosszan és kitartón. / A kéklő ragyogásba sűrű, / Nagy, téli éjnek borzadálya, / Éles agyar vad bölcsessége, / Magányosság cudar zenéje, / Csontok didergő koccanása, / Vegyült a szép, tavaszi légben. / Szemközt csudálkozón a róka / Bámult az erdő hercegére, / A kis sakál egész zavartan / Futott lyukába s újra vissza, / A pulikutya tisztelettől / Meredten áll, egyet se vakkant, /És két hiéna tébolyultan /Sétálgat keskeny ketrecében. / Végül a farkas abbahagyta, / Feküdt lihegve, kimerülten. / Gyorsvonat robogott a hídon- / Ki tudja, mit hozott nyugatról? / Mentem az édes, híg aranyban, / Elpárolgott szívem sötétje.”
(Vas István)
A gyanú, hogy Liska Tibor a magyar közgazdaságon kívül a világé is, és ketrecbe van zárva, akkor ért el, amikor találkoztam vele. Öreg ordas farkas volt már akkor is, a hetvenes évek végén. Nagy és szabad, erdei és mezei munkáit már megírta. Túl volt már a Kritika és koncepción, amely nemcsak a hivatalos vadászok hajtóvadászatát eredményezte, de még a reformer vadászkutyák lihegő üldözését is. Az Ökonosztát című ősszamizdat-nemzedékek titkos olvasmánya volt. Már kiröhögte, kigúnyolta az egész hivatalos gazdaságtant. Amikor én először láttam, rács mögött volt. Rácsot kovácsolt köréje saját rendíthetetlensége és az ellenfelek ügyessége: öreg, őrült, érthetetlen. Közönybe és hallgatásba zárták.
Elfogadhatatlan volt. Egyaránt tagadta a szabadság nevében a köztulajdon és a magántulajdon monopóliumát. Honnan is tudhatnák bürokratikus közbarmaink, vagyonba született, tehetségtelen magánbarmaink, hogy hogyan kell hasznosítani a vagyont? Miféle verseny az, ahol tolvaj és gazember, hozzá nem értő tisztviselők, más rabló és csirkefogó, semmirevaló politikusok, jobb- és balfasiszták felhatalmazásával osztogatják-fosztogatják a mi tulajdonunkat? Milyen tőkehasznosulás az, ahol születés alapján választódik ki a hasznosító? Liska szocialista volt, aki gyűlölte az egyenlősdit, aki meg volt győződve arról, hogy minden ember szabadnak születik egy társadalmi örökséggel, aminek nincs köze személyes örökséghez, és a versengésben gyűjtött erkölcsi tőkéjével vállalkozva boldogul. Liska Tibor liberális volt, aki valamennyi területen versengést kívánt, a pénzkibocsátástól a gondolatok hasznosulásáig. Önmagával versengett. Saját tegnapi gondolataival. Belepusztulnék, ha ma úgy gondolkodnék, mint tegnap.
Sok reformerrel találkoztam. Ismertem korrekt konzervatív gondolkodókat. De Liska Tibor radikális forradalmár szellem volt. Zászlaja világszabadság és világverseny. Undorodott a poloskás provincializmustól. Ordasként üvöltött egy felparcellázott világ ellen. Parcellázzák azt kis- és nagyhatalmak, kis- és nagytulajdonosok. Nem hitt se a szocializmus, se a kapitalizmus megreformálhatóságában. Aki a rendszereket javítgatja, őrzi, házőrző kutya. Antioroszlán.
Állatkerti állat. Olyan, aki nem tud kedves gondozók, elkészített húsok, feltakarított zárkák nélkül élni. Liska szabad akart maradni.
Ragaszkodott két megélt felszabadulásához, az 1945-ös földosztáshoz és az 1956-os forradalomhoz. E ragaszkodását mindenkor közölte. Szerettem. Nincsenek tanáraim. Ő az volt. Megyünk-megyünk az ócska, régi Skodában, a motor bömböl, mert elfelejtett kettesbe váltani, elengedi a kormányt, hadonászva kiáltozza: fasiszták! S miközben életemért reszketek, egyre röhögcsélek, amint nemzetünk halhatatlan közgazdászain gúnyolódik. Még beszéltünk a héten. „Hogy tudtál te ennyi állatra ennyi állatot találni?” – kérdezte vihogva. „Tőled tanultam” – válaszoltam az ártatlan tanítvány hangján. „Egy vérből vagyunk, te meg én.” Bámultam Akelát. Már elvétette a vadat. Már ketrecben ült. De szabadabb volt, mint mi annyian.
„Ez volt a dal, melyet kerestem, / A vers, amelyet meg nem írtam. / Bátyám, poéták oktatója, / Köszönöm neked, árva farkas, / Hogy eldaloltad ezt helyettem.”
- Búcsú [6]