Vissza a főcikkhez →

Az 1933-as éhínség és a zsidóság kérdése, még teljes egészében feltárásra vár. Kertelés nélkül el kell ismerni, hogy a bolsevik kommunista párt és megtorló különítményei tevékenységében zsidó nemzetiségű személyek is részt vettek, ami – szemtanúk elbeszélései szerint – csak fokozta az antiszemita hangulatot Ukrajnában. A harmincas évek végén Ukrajnában kb. 2,5 millió zsidó élt, ezek fele a nagyvárosokban. A pártszervek vezetői között (akiknek teljes létszáma kb. 312 000 volt) a zsidók aránya 20,7 százalékot tett ki, az összesen 2000 bíró és ügyész körében pedig 31 százalék volt a zsidók aránya.

Nem szeretnék ezekből az adatokból olyan következtetéseket levonni, hogy magas-e avagy sem ez az arány. Az azonban bizonyos, hogy a „nemzetiségi optika” sajátosságainak következtében egy zsidó kommunista funkcionárius és egy zsidó csekista jóval nagyobb gyűlöletet váltott ki, mint ukrán vagy orosz nemzetiségű társa. „Miért bíráljuk még most is a rég halott vezéreket, Sztálint, Brezsnyevet, miért rázzuk az öklünket még most is, a verekedés után, amikor Lazar Mojszejevics Kaganovics elvtárs még mindig él? – kérdezi egy kijevi polgár 1988-ban (!) kelt levelében. Az ő lelkén szárad többmilliónyi ukrán ember szenvedése, az ő lelkén szárad több száz templom lerombolása, több millió hívő lélek kiüresedése. Miért nem őt, az »örök zsidót« ítélik el?” Vannak persze olyanok, akik nem egy-egy zsidót, hanem az egész zsidóságot teszik felelőssé, például az ukrán éhínség miatt. Az ukrán zsidó parasztok valódi helyzete, amit elsőként Alekszandr Najman kísérelte meg föltárni a közelmúltban a Vmnyicai megye zsidó kolhozainak állapota alapján, ugyanolyan végzetes volt, mint akármelyik másik nemzetiségé: „Elérte őket a végkimerülés – fekszenek a hideg, fűtetlen házakban, és várják a halált…”

• Befejezetlen múlt